kisslaki : Ló a síneken

*

 

 

 

Ló a síneken

kisslaki, 2008. október 18., szombat, 14:34

 

 

 

 

Az öreg ló oldalt feküdt a síneken. Öt perccel ezelőtt még kollegájával húzta a vonatot, de már akkor erősen köhögött, s amikor a Nemzeti Múzeum előtti megállóba ért, egyszerűen összerogyott.

Nem bírta tovább. Megdöbbent barátja dermedten, értetlenül nézte a mozdulatlanul fekvő társát. Nem értette, hogy ez meg miért fekszik itt szolgálatban? Hiszen reggel még jókedvűen zaboztak a tarisznyából?

Néhány munkás, akik a Ganz gyárba igyekeztek hosszú műszakba, megpróbálták a szerencsétlent az oldalának feszülve egy kicsit megemelni és úgy talpra állítani.

Nem ment.

— Hozok segítséget! — szólt oda nekik egy cingár kékzubbonyos alak, s ezzel elnyargalt a Hatvani utca irányába. Olyan gyorsan eltűnt, hogy otthagyta őrizetlen a szeneszsákokkal megrakott kétkerekű kocsit, aminek eddig támaszkodott.

— Rudakat kellene szerezni — javasolta egy borszagú, bajszos csizmakence árus —, de hogy maga menjen el a faemelőkért, még meg se fordult a fejében.

— Felesleges már — jegyezte meg egy reverendás fáradtarcú pap, mikor látta a ló semmibe meredt szemét, és a kövezetre lógó nyelvét.

— Maga meg Isten barma, ne verje már tovább azt az állatot, hiszen megdöglött! Nem látja? — szólt rá a megvadult kocsisra.

A bámészkodók közül, Andris közelebb ment a mozdulatlan testhez. Szívét félelem szorította marokra, mert igaz, hogy már a negyedik reálba jár, de most találkozott először a halállal. A ló fejéhez guggolt, s nem riadt meg, amikor belenézett a mit sem látó szemébe, hanem önkéntelenül kinyújtotta pracliját, és megsimogatta a hűvösödő arcot. Azt már rég tudta, hogy ő egyszer pap lesz, de most, mintha egy égi sugallat áradna szívébe. Megérezte, hogy az állatok lelkiatyja lesz.

Már eszébe is jutott, hogy hogyan kell feladni az utolsó kenetet. Holnap megkérdezi Zágonyi atyát, aki egyben osztályfőnöke is, hogy Szent Péter beenged-e lovat is a mennyországba? Hiszen a legtöbbje bűntelen. Meg majd az is megkérdezi, hogy lehet-e majd ő, mint pap, a lovak istápolója?

Fucsekné, a sarki kövér kofa lódította vissza gondolataiból a jelenbe. Ő is látni akart valamit, ezzel eléje állt, s így elfogta előle az egész körképet hatalmas farával.

Andris egyébként még nem tudta, hogy ő sincs valami rózsás helyzetben. Miközben ő itt belefelejtkezik egy mindennapos drámába, addig már a bicegő pedellus rég bekolompolt az órakezdésre, és már bevégeztetett az a szörnyűséges tragédia, hogy Péceli atya beírta a hiányzók közé.

 

*

 

Időközben egyre dagadt a kíváncsiskodók gyűrűje a szerencsétlen állat körül. Még mindig nem történt semmi. Hacsak annyi nem, hogy befutott a menetrendszerinti következő járat. Abból is kiszálltak az utasok és követelték, hogy ott elöl, azonnal tegyék szabaddá a síneket. Persze csak az elsőosztályos utasok hangoskodtak. A többiek csak szitkozódtak. A szerencsétlenül járt kocsi hajtója kérte a szaktársát, hogy a végállomásig adja kölcsön a társlovat, hogy továbbmehessen, mert már tele van a kocsija.

— Arról szó sem lehet. Akkor én, hogy megyek tovább csúcsidőben egy lóval? He?

Már majdnem pofozkodásra került a sor köztük, ám éppen a legjobbkor, megérkezett a sovány kis alak. Erre tágult a kör, mert egy simlédersapkás, böhömnagy kaftános örmény jött, egy flegma deressel, aki két hosszú keresztvassal rögzített tölgyfalapot húzott maga után.

— Mindezt a közönség feszülten nézte, mint ahogy az egy előadás csúcspontjához illik. — A színen a sapkás ügyesen a tetem lábára hurkolt egy kötelet, s néhány utassal közösen felhúzták a gyalulatlan deszkapallóra. Abgang gyanánt, a közömbös pofájú négylábú, kivontatta a tetemet a Duna-korzó irányába.

 Andrisnak úgy tűnt, mintha a pallón fekvő hintázó test, még búcsút billegne neki a merevedő lábaival. Ezzel vége lett a színjátéknak, s a közönség szétszéledt.

 

*

 

A gyerek az átélt kaland kábulatából lassan csak most kezdett magához térni. Hirtelen belevillámlott a felismerés. — Hiszen ő az iskolába indult ma reggel! — Az első órában már beírták hiányzónak. Az biztos, mint az ámen az ima végén. Kivéve, ha Őfelsége, vagy mondjuk Péceli atya meg nem halt az éjjel. De hát ilyen szerencsébe ne is reménykedjen. De azért, ha még rohan, akkor beér, mielőtt az embergyűlölő Koltai el nem kezdi a vérengzést a görögóráján. Ez már vágtázás közben villant át az agyán. Csak pont a szótára esett ki az összeszíjazott könyvek közül valahol, amiért a görögtanár kétszer fogja lemészárolni, ha hozzászámolja ezt a főbenjáró vétket is. Az iskola tulajdona. És még a nevét se vakarta ki belőle, arra gondolva, hogy ráér azt majd eladni, ha megszorul. Rohantában még hallotta, hogy a kalauzok beszállásra buzdították az utasokat.

Végre szabad lett az út a vágányon és lassan elcsitultak a kedélyek. A két lóhajtó is megegyezett, hogy a harmadosztályos utasok átszállnak a második kocsiba, és így az egylovas könnyebben eljut a félvagonnyi utassal a végállomásig. A kocsis éppen indulásra akart csettinteni a lovának, mikor rádöbbent, hogy azt sem tudja, hogy kik, és hová vitték a lódögöt, amivel neki el kell számolni a végállomáson. Kegyetlen méregbe gurult saját hibáján. Kérdezgette az utasokat, de mindenki csak a fejét rázta. A Ganzos munkások is csak azt mondták, amit tudtak: vagyis majdnem semmit. Csupán azt, hogy egy alak itt hagyta a felzsákolt kordéját, és elment segítségért.

— Megjöttek, elvitték… — Ahogy ott tanakodnak, éppen kijött a szenes a kocsmából, és el akarta tolni a taligáját.  

— Hé! Hol van a döglött lovam? — ugrott neki a kocsis. Az alak bambán nézett rá, és azt hitte, hogy a kocsis verekedni akar. Visszaordított:

— Megőrült? Milyen lovat keres maga rajtam? Nekem most szállítanom kell a kuncsaftoknak. De ha előtte nagyon akar pár pofont, akkor csak szóljon. Megkaphatja… — dühösen köpött egy nagyot, és elnyikorgott a szénnel az Üllői út felé. A diskurzus alatt már odajött a rózsás képű rendőr, aki kedélyesen hallgatta eddig a társalgást, majd elérkezettnek látta az időt, hogy véget vessen ennek a vircsaftnak.

— Oszoljunk emberek! Menjenek a dolgukra! — noszogatta a bámészkodókat, majd odafordult a kocsishoz. — Maga pedig folytassa az útját. A jelentést a döglopásról átküldjük a Társasághoz. Már ez a tizedeik eset az idén, a fene egye meg. Pedig alig kapnak érte valamit a bőrösök — dünnyögte. Aztán eszébe jutott, hogy az eligazításnál a fogalmazó úr megparancsolta nekik, hogy nagyon is nézzenek utána az ilyen apróságnak tűnő dolgoknak. Valamiképp összefügg egy nagytételű bőrlopás ügyével. Ezért is remélte a rendőr, hogy ha ennek a lódögnek utánajár, talán még előléptetés is járna utána.

Most egy mentőangyal furakodott a rendőrhöz, egy vénséges, ronda, kövér kofa képében, akit itt a környék, csak Mindenlátó Fucseknénak hívott.

— Biztos úr!  Itt volt egy diák, akinek köze lehetett a dologhoz. Végig itt bámészkodott, s csak akkor szaladt a két alak után, amikor már azok eltűntek. Ezt nézze meg! Ezt találtam! — ezzel odaadta csendőrnek a görögszótárt, amiben az első oldalon ott díszelgett az iskola pecsétje, és verébfej betűkkel a név: Kelemen András tanuló 1872.

— Na, menjünk Fucsekné az iskolába. Megkérdezem azt a gyereket.

 

*

 

A loholó kisdiákot sokan megnézték az utcán. Néhányan bíztatóan, rokonszenvvel mosolyogtak rá. Valamire talán emlékeztette őket is.

Andris felnézett az iskola tetejére. Nem lengett fekete zászló… A csarnok üres… A folyosó úgyszintén… Csak az órák szokott moraja zümmögött ki az osztálytermekből. A IV. A-ban földrajz. Feleltetés: Afrika.

— Tehát te fafejű, szerinted biztos, hogy a Duna a Tigrisbe ömlik? — A választ nem hallotta Andris, mert a B-osztály elé ért, ahol éppen zeneórát tartott Illosvai karnagy úr, aki szerette, ha teli tüdővel fújják. Szegény alig hallott, mert mint önkéntes, a tüzéreknél szolgált.

Majd Kelemen, az elkésett tanuló ott fülelt egy percig az osztálya ajtaja előtt. Bentről kihallatszott, ahogy éppen Koltai vért fagylal. Hoffmann most az áldozat, a szerencsétlen éppen most átkozza el azt is, aki kitalálta a görög nyelvet. Lehet, abba is kételkedik hogy van-e egyáltalán ilyen ország? Vagy csak a tanárok találták ki, hogy kínozzák a diákot? Éppen itt tartott gondolatban, mikor kopogtak, és belépett a delikvens.

— Áldja meg az ég ezt a barátot, hogy a legjobbkor jött – sóhajtotta Hoffmann meghatottan.

— Alászolgálja tanár úr!

— Á kedves Kelemen. Benéztünk, benéztünk? Tudja, hogy beírtam már hiányzónak? — Hol csavargott?

— Tanár úr kérem, megdöglött a ló, és a lóvonat…

— Na, eddig ez is elég. Óra végén hozza az intőkönyvét, majd beírok valami szépet. S most álljon a barátja mellé a táblához, és javítsa ki, ha rosszat mond.

Mikor Hoffmann ezt meghallotta, a leghalványabb reménye is elszállt, hogy élve megússza ezt az órát. De a remény az egyetlen, ami még megmaradhat vigasznak. Mint most. Egy rövid kopogás után rögtön belépett Zágonyi osztályfőnök úr egy rendőrrel. Fucsekné a folyosón maradt. Az osztály felállt és hálát rebegett. Ma már biztos, nem lesz felelés. Koltai tanár úr éppen helyére akarta küldeni a két szenvedőt, de az osztályfőnök megállította Andrist.

— Mond csak fiam, láttad ma reggel a Múzeum előtt azt a döglött lovat a vágányon?

— Igenis Tanár úr.

— És mit láttál még?

— Csak azt, amit a tömeg. Meg azt is, hogy a munkások segíteni próbáltak

— És te mit kerestél a ló mellett?

— Semmit tanár úr, csak megsimogattam az arcát.

— Azt hiszem ennyi elég is fiam. Az első órát és a késést igazoltnak veszem, dacára, hogy már beírtak – ezzel elköszönt Koltaitól és kiment a rendőrrel. Ahogy becsukódott az eltávozók után az ajtó, a görögtanár szépen hangsúlyozva egy Esopus fabulát kezdett felolvasni, hátha hallja még a zengő orgánumát Zágonyi atya a folyosón.

A nagyszünetben hivatta az osztályfőnök atya. Kezébe nyomta a görögszótárt.

— Legközelebb jobban vigyázz rá fiam. Koltai tanár úr nem venné jó néven, ha valaki elhagyná az iskola könyvét. Pláne ha az egy görögszótár – kacsintott és visszaküldte a társai közé. Andris később utánagondolt a reggeli lódrámának. Döntött! Mégsem lesz a lovak papja. Mi tenne akkor, ha egy egész ménest kapna istápolásra?

 

*

 

Mikor András atya püspöke kérésére megérkezett a szerb frontra, és magára öltötte a Monarchia tiszti uniformisát, furcsán érezte magát. Lelkészi mivoltára csak egy apró kereszt utalt a zubbonyán. Tegnap mikor idehelyezték a tüzérezredhez, és először meglátta a lafettákhoz beosztott vontatólovakat, elmosolyodott.

— Mi olyan mulatságos atya? — érdeklődött Holstein ezred szárnysegéde.

— Gyerekkori emlék. Jelentételen dolog. Egy öreg ló megdöglött az omnibusz vontatása közben. A lovak papja is akartam lenni.

— Na, most vegye úgy, hogy ezek lelkéért is maga felel. — Jóízűen nevettek, majd mindketten elmentek a tiszti kantinba

 

*

 

Szeptember végén, a szerbek ellentámadása miatt az atya már en gros temetett. De nem a lovakat. Azok néma rekviem és beszentelés nélkül döglöttek meg. Pedig azok nem is kiabálták a hadüzenet napján, hogy éljen a háború.

 

 

  

 

Legutóbb szerkesztette - kisslaki
Szerző kisslaki 250 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de