Nagyajtai Kovács Zsolt : UTOLSÓ SZERETŐ (regény) VI. rész

Visszatérni odaátról igencsak érdekes érzés. Nem mindenkinek adatik meg, és teljesen új aspektusból engedi a világ, egyáltalán az élet és a lét kérdéseit megvizsgálni. *

 

István éjszakája nyugodtan telt, álmok nélkül. Ébredéskor legelőször jó reggelt kívánt saját magának, és bár soha nem hitt a vallásban, most mégis megköszönte Istennek, hogy újra fölébredhetett és ötödik napját kezdheti a kórházban. Arra gondolt, hogy ha nem sikerül hétfőn őt visszahozni prof. Kapócsynak az életbe, akkor mát legkésőbb tegnap, vagyis csütörtökön elvermelték volna őt kellő tiszteletadással, egy gyönyörű szép, őt méltató búcsúbeszéd kíséretében. Bizonyára néhány keresetlen, érdemeit dicsőítő szót mondott volna a ravatalánál ez a szerves hulladék, akit egyesek még ma is Pálos Géza úrnak mernek szólítani. Ő valószínűleg összeszedte volna az utolsó erejét, fölkelt volna a koporsójából és csak akkor feküdt volna oda teljes lelki megnyugvással vissza, ha előbb két hatalmas sallert le tudott volna húzni ennek a vízagyúnak. A temetésen máskülönben nem is lettek volna túl sokan, egyrészt mert hideg van, másrészt pedig a ma emberéből egyre inkább kivész a mások iránt érzett részvét vagy együttérzés, és helyébe lép a káröröm, harmadszor pedig nem olyan nagy ember ő, hogy a fél város lerója kegyeletét az ő kis ravatala előtt… Jó, jó, tervezett és épített egy-két szép épületet élete során, melyeknek hasznuk is volt és van, de hát ő ezt tanulta, ehhez ért és ez volt a dolga, mindenki más ugyanígy cselekedett volna az ő helyében. Ráadásul ő ezt élvezte is, soha nem munkának tekintette a feladatait, hanem szórakozásnak, alkotó időtöltésnek, és hogy ezért még meg is fizették, az már csak külön szerencsének tekinthető.   

Visszatérni odaátról egyébként igencsak érdekes érzés, nem mindenkinek adatik meg és teljesen új aspektusból engedi a világ, egyáltalán az élet és a lét kérdéseit megvizsgálni. Ebben az állapotban akaratlanul is szoros összefüggést talál az ember a halál és az élet kapcsolatában és felettébb meglepő következtetések vonhatók le a halál fogalmáról, ha azt mint az életet állandóan és aktívan motiváló és inspiráló fontos tényezőjeként fogjuk fel. Az ember egész életében — meglehet, tudat alatt — menekül a halál elől, nehogy lemaradjon olyan fontos eseményekről, történésekről vagy feladatok végrehajtásáról, amelyeket maga az élet vagy a természet bízott ránk pusztán azzal, hogy hagyott bennünket megszületni. Ezért igyekszünk idejekorán megtanulni beszélni, járni, kérni, követelni, később adni és a többieknek megfelelni. Megtanuljuk megismerni a világot, megtanulunk mérlegelni, különbséget tenni jó és rossz között, megismerjük a döntést, mint lehetőséget és annak kiemelkedő fontosságát, házasságot kötünk, gyermekeket nemzünk és felneveljük őket és közben dolgozunk, néha ész nélkül hajszoljuk magunkat, mert már tudjuk, hogy adni a legnagyobb öröm és a gyermekeinknek mindig adnunk kell, akkor is, ha mi magunkra is ránk férne, de mi csak nekik adunk és az embereknek adunk úgy, hogy szinte semmit, vagy csak valami csekélységet várunk el cserébe… Inkább csak a magunk megnyugtatására hajtjuk magunkat, mert ha egyszer valaki számonkéri az életünket, hát tudjunk miről beszámolni. Később egy picit lassítunk az iramon, de azért nem állunk meg, még ezt és azt a feladatot végrehajtjuk, mert még erre és arra feladatra van időnk, még ez és az belefér, mielőtt meghalunk, kötelezőnek érezzük megvalósítani. Élünk, dolgozunk csak azért, hogy mire meghalunk, mindenünk meglegyen. Lehet, hogy az alkotás pillanatnyi boldogsága is motiválja akaratunkat, ám a kockázat sokkal nagyobb. Aztán, mielőtt meghalunk, egy kicsit élvezni is akarjuk azokat a javakat, amelyek megszerzéséért annyit kínlódtunk, de akkor már tényleg nem maradt időnk, mert szervezetünk nem bírja tovább és pihenni tér.

Végleg.    

 

*

 

Péntek reggel van — nyugtázta István az előbbi gondolatmenete miatti enyhén nyomorult hangulatban, de aztán eszébe jutott az, amit Elvira mondott neki a nap várható programjával kapcsolatban. Ezek szerint, ha Elcsi jól van tájékoztatva (már miért ne lenne?), akkor ma fölkelhet, átköltöztetik másik szobába, kicsit bizonyára sétálgathat is a folyosón, akkor pedig homokozó lapát legyen, ha ki nem lóg valamilyen előtér-félébe, ahol nem fagy meg, viszont rá fog gyújtani egy igazi, „finom” cigarettára… És egyébként is mindjárt jön Emma, kényeztetni fogja, hmmm… ha az ember ilyen állapotban van, nem is olyan rossz betegnek lenni.

Nyílt az ajtó, Emma nővér lépett e rajta szokásos fülig érő szem—mosolyával.

— Jó reggelt, beteg úr kérem, jó reggelt. Látom magán — állt meg egy pillanatra —, valami nyomja a lelkét. Ki vele, mi a baj? 

— Jó reggelt, nővér. Semmi komoly, csak amíg vártam magát…

— Engem? Várt?        

— Igen, magát vártam. Baj? Tehát amíg vártam magát, eszembe jutott, hogy ha úgy alakulnak a dolgok, ahogyan nem alakultak, mint a mellékelt élőkép is bizonyítja, akkor most együtt röhögnénk saját magunkon valahol odafenn a gyerekkori barátommal, aki már nem lehet itt velünk…   

Emma nővér Istvánnal szemben állt, karjait mellén összefonva figyelte a férfit.

— Hisz maga az ilyesmiben? — kérdezte.      

— Tudja, megfoghatatlan dolog ez — terült végig az ágyán István. — Ma egy hete a barátom és kollégám egy autóbalesetben meghalt a feleségével együtt. Három nappal később én infarktust kaptam, nagyon kevés választott el tőle, hogy ne találkozzunk össze újra — hiszem én. Meglehet persze, hogy az első szótól kezdve ez úgy marhaság, ahogyan van, de a tökéletes elmúlásban, az érzéketlen és érezhetetlen, úgynevezett totális nemlétben nem hiszek. Ezer és ezer jele van annak, hogy volt előző életünk, egyedenként bizonyítottan nem is egy. Hogy mi van a halál után, azt csak akkor fogjuk megtapasztalni, amikor a folyamaton keresztülmegyünk, akkor viszont beszámolni róla nem tudunk már senkinek, sajnos. Kitalálta ezt a természet rendesen. Így tehát az előbb említett együtt röhögésben nem hiszek, csak a vicc kedvéért mondtam. Ám a reinkarnálódásban, illetve annak bizonyos válfajaiban igenis hiszek, mert valamiben hinni kell ahhoz, hogy a majdani utolsó óráink — már persze ha tudjuk, hogy valóban az utolsóak — elviselhetőek legyenek.     

Emma nővér időközben leült az ágy szélére és figyelmesen hallgatta Istvánt.    

— Eddig azt hittem, hogy az építészek pontos, precíz, kiszámított és kiszámítható emberek, akik tisztában vannak, mondjuk a minden anyagok egymásra való hatásának elméleteivel és meghatározott, mérhető adatokon alapuló tudományuk egyben meghatározza az életről alkotott felfogásukat is. Ehelyett maga úgy beszél itt az élet és halál kérdéséről, mint valami hittérítő vagy filozófus. Nagyon elgondolkodtató és figyelemre méltó, amit mondott. 

— Általában az építészet, mint tudomány is vitatott abból a szempontból, hogy egzakt tudomány vagy alkotó művészet. Mind a kettő igaz szerintem, csak a megítéltetés más attól függően, hogy éppen ki műveli a szakmát, vagy pedig milyen munkán dolgozik, esetleg mennyire van megkötve a keze, milyen korlátok közé szorítja a beruházó, tehát az, aki a pénzt adja. De bármilyen szűk korlátok között is mozoghatunk, a legmegfelelőbb megoldást akkor is megtalálhatjuk, a puritán is lehet szép és egyedi, az egyszerű is lehet dekoratív és így tovább.

— Ebben teljesen egyetértünk — helyeselt Emma nővér. — Kár, hogy az az embertípus, amelyiket maga az utolsók között képvisel, kihalóban van. Akkor most megborotválom, rendben?           

A nővér csöndben, nagy odafigyeléssel kente a borotvahabot István arcára, István pedig alaposan megfigyelte Emma arcát. Tiszta, égszínkék, kicsit ferde vágású, amolyan keleties szemek, magas homlok, lapos, kissé fölfelé hajló orr, hozzá nem illő hosszú arc, erős, enyhén előreugró áll. Ajkai szélesek, érzékiséget sejtettek. A szemek és az a fölötti rész szinte kislányosan csábító, szerelmet szerető és arra vágyó egyéniséget sugalltak, a szem alatti arcrész erőteljes, határozott, céltudatos emberről tanúskodott. A két ellentétes arctípus ötvözete mégis valamilyen különös harmóniát tükrözött és nagyon jól illett Emma telt, de egyben könnyed alakjához.  

— Maga nagyon szép — szólalt meg hirtelen István. Emma nővér meglepetésében fejmagasságba kapta a borotvát.

— Ne ijesztgessen, mert lekaszabolom a fülét magának. Nem illik ilyet mondani Emma nővérnek szolgálata közben, főleg azért nem, mert erre a lóarcra a legjobb indulattal sem lehet azt mondani, hogy szép — hadarta zavartan.

— Nem lóarc — magyarázta István —, és különben sem csak az arcáról beszéltem, hanem úgy összességében és általában magáról, a külső és belső tulajdonságait egyaránt figyelembe véve.

— Akkor bizonyára figyelembe vette azt a nyolc kilót is, ami tökéletes feleslegnek van rajtam, csak éppen nem nagyon tudok vele mit csinálni, hogy ne legyen — törölte meg vizes szivaccsal Emma a beteg arcát.

— Az ég szerelmére, ne is akarjon semmit se csinálni vele. Maga így szép, ahogy van… izé, mit csinál?

— Megmosdatom, fentről lefelé, módszeres alapossággal — mosolygott jótékonyan a nővér.

— De én már ma fölkelhetek — tiltakozott István.

— Igen, valószínűleg. De akkor is csak pisilni meg öt métert sétálni, nem pedig a zuhany alatt órákig pancsikálni. Ne izguljon, nem fogok akarni semmit észrevenni. Talán majd holnap, vagy azután észre akarom venni, de csak talán. Ma még nem.

István nem volt biztos abban, hogy jól érzi-e, de úgy érezte, hogy Emma különös figyelemmel és gyöngédséggel mossa a testét, és szinte nem is bánta, hogy Emma, ha akarta volna, akár észre is vehetett volna valamit, ám abban sem volt biztos, hogy lett volna mit észrevenni. Lehet, hogy csak akarta.

 

*

 

Nyolc óra öt perckor frissen mosva, borotválva várta prof. Dr. Kapócsy Endre kórházvezető fő főorvos érkezését. Az intézetben olyan csend volt, hogy a légy zümmögése éktelen lármának hatott volna, ha december végén akár egyetlen légy is lett volna. A szoba levegőjét kellőképpen tönkretette a felmosóvízbe valószínűleg kötelező jelleggel beleöntött keserű fertőtlenítő orrfacsaró szaga, az pedig szinte természetes volt, hogy a felmosást a szellőztetés után, nem pedig annak előtte kellett a takarítónőnek elvégeznie. Mindegy, így egye meg a fene, gondolta István, az a fontos, hogy a körülményekhez képest jól érzi magát és az ellátás, gondoskodás színvonala pedig majdnem tökéletes, beleértve a személyzet néhány tagját is természetesen. Már megint Emma… Jó lenne, ha egy pár percre ki tudná kapcsolni azt az átkozott csajozási vágyát, elvégre ötvenöt éves és arról nem is beszélve, hogy Emma nem egy csaj a sok közül, hanem ő Emma nővér, akinek titka van, akinek van is férje meg nincs is, és aki talán már holnap kíváncsi lehet arra, amire ma még nem kíváncsi…

Nyílt az ajtó, három másodperc hatásszünet és a szó szoros értelmében bevonult a szobába maga Kapócsy professzor. Amikor István meglátta, óriási önuralommal tudott csak úrrá lenni mindenáron feltörni vágyó röhögőgörcsén. Tudta ő, hogy nem illik, azt is tudta, hogy ennek az embernek köszönheti az életét, de a képzelet és a valóság közötti kontraszt akkora volt, amit nem lehetett fapofával egy szemvillanás alatt elfogni. István elképzelése szerint Kapócsy egy magas, erőteljes, tekintélyes külsejű szivar, akinek mély, zengő, kellemesen megnyugtató hangja van és fehér inge mellé a legdivatosabban kötött színes nyakkendőt visel. Ehhez képest Kapócsy professzor leginkább doktor Fülöpke doktorral volt összekeverhető, annyi szembeszökő különbséggel, hogy Kapócsy professzor talán alacsonyabbra nőtt néhány centivel és könnyebb lehetett pár kilóval, mint Fülöpke doktor, azonkívül olyan kopasz volt, mint egy eldeformálódott pingponglabda. A várt fehér ing helyett egy kissé kinyúlt nyakú fehér pólót viselt a professzor úr, ezek után, amikor cérnavékony hangon, pattogó ritmusban helyzetjelenést kért az őt kísérőktől a beteg állapotáról, István már meg sem lepődött. Mindamellett Kapócsy professzor úr fürge, élénk, állandóan mozgó, mindenre odafigyelő és mindenről tudni vágyó, alapvetően szimpatikus ember benyomását keltette.

— Jónapot, jónapot, Besterczei úr — köszöntötte Istvánt valószínűtlenül magas hangján. — No, hogy is vagyunk mostanában?

— Köszönöm, professzor úr, amit értem tett — udvariaskodott István.

— Ohohóó, ne köszönjön semmit, kedves uram. Ezért találták fel a kórházakat, hehehe. Maga házakat épít, én betegeket gyógyítok. Magának megköszönték már úgy személyesen, hogyha csinált valami szépet? Na ugye. Maga ahhoz ért, én ehhez. Ezt vállaltuk, ezt teljesítjük. Így kerek a világ. Ha mindenki azt csinálhatná, amihez ért… Na de ne menjünk bele — legyintett Kapócsy, aki egész stílusával egy fél perc alatt belopta magát István szívébe. Nagyon gyorsan, szinte hadarva beszélt, furcsa hangfekvéséhez még élénken gesztikulált is, mindeközben pedig olyan fanatikus meggyőző erővel nézte a betegét, hogy annak egy másodperc kétsége sem lehetett az elhangzott  szavak fontosságáról, igazáról és helyénvalóságáról. — Mindenféle műszer és a vizsgálatok eredményei azt mutatják, hogy az ön általános állapota lassan, nagyon lassan javul — folytatta a professzor —, ezért átköltöztetjük önt az úgynevezett nyílt osztályunkra. Ott fölkelhet, reggel megmosakodhat, dolgát elvégezni kijárhat, naponta kétszer sétára indulhat — természetesen csak a folyosón, hehe —, alkalmanként tíz percre. Óvatosan, lassan mozog, fennmaradó idejét fekvéssel tölti. A mi kórházunkban látogatót szabad időpontokban fogadhat, de nem éjjel tizenegykor, hehe. Szívműködését ellenőrizzük, kétóránként EKG-vizsgálat. Bármi szokatlant, kellemetlent érez szívműködésével kapcsolatban, szól a nővérnek. Mit felejtettem el mondani önnek, Besterczei úr? 

— Négy nap múlva Karácsony. Professzor úr szerint hol töltöm az ünnepeket? — kíváncsiskodott István.

— Gyógyulgasson ilyen remek ütemben, uram — vakarta meg a feje búbját Kapócsy — és akkor nagy valószínűség szerint otthon. Persze utasításokkal ellátva  és persze ha addig nem jön közbe semmi.

— Köszönöm, professzor úr — mondta boldogan István.

— Maga makacs ember ezzel a köszönömmel — vakargatta most a változatosság kedvéért az orra tövét a professzor —, de tulajdonképpen jólesik — mondta és még mosolynak szánt szájmozdulatot is megengedett magának. — De tudja mit? — folytatta. — A szervezetének köszönje, edzett, erős fizikuma van. Nos, a viszontlátásra.

Sarkon fordult és úgy szaladt kifelé a szobából, mintha kergetné valaki. Utána pedig előírásszerűen az a legalább tizenöt ember, akik ilyenkor kötelességszerűen részt kell vegyenek a viziten, de soha nem kérdezett tőlük senki semmit. Ilyen volt például a gondnok, akinek azért kellett volna felelnie, ha éppen retkes lett volna a tiszta ágynemű a raktárban, vagy hideg lett volna a kórteremben, de ilyesmi sosem fordult elő.

Emma nővér úgy intézte a szobából való kimenetelét, hogy ő legyen a legutolsó, és mielőtt kilépett az ajtón, alig hallhatóan odasúgta Istvánnak:

— Öt percig legyen türelemmel, azonnal jövök.

István bólintott, visszafeküdt a hátára és nagyot sóhajtott. Az első lépés a gyógyulás útján. Apró reménysugár, mi arra enged következtetni, hogy Pálos és Faragó nem lehetnek mégsem egészen nyugodtak. Mert ő felgyógyul, arra mérget vehetnek, és ha felgyógyul, akkor felkeresi őket.

És abban nem lesz sok köszönet.

 

*

 

Öt perc sem telt el, Emma nővér visszaérkezett István szobájába.

— Nos hát, kedves uram, eljött a költözés pillanata — fuvolázta, és István mintha egy csöpp keserűséget vélt volna felfedezni a nővér mély hangjában.

— Bizonyára mindenki más a helyemben ilyenkor dobálná a kalapját a magasba az örömtől — ült fel az ágya szélére István.

— És maga? — lépett felé a nővér.

— Nekem nincs kalapom — szorította István az ágy külső peremét, mert fel akart állni, Emma azonban visszanyomta a matracra.

— Várjon még, mindjárt hozom a kerekesszéket.

— Azt már nem! — tiltakozott István. — Tán csak nem gondolja, hogy mint valami magatehetetlen vén trotlit fog engem ide-oda toszigálni egy olyan taligával? Neeem, kedves nővér, eszébe se jusson ilyesmi. Nem vagyok én egy darab fa, vagy mit tudom én…

— A hét elején még nem volt ekkora szája, drága uram — figyelmeztette Emma.

— A hét elején nem voltam magamnál, ezért ez a mostani helyzet alapvetően és lényegesen eltér a hét elején tapasztalt szituációtól. Felejtse el a tologatást. 

— Nem tehetem — ült mellé az ágy szélére a nővér —, a professzor úr utasítása. Nem szabad gyalogosan hagyni a beteget költözni, csak tologatni szabad.

— Akkor tologassa a professzor urat, az még könnyebb is nálam — ajánlgatta tántoríthatatlan szándékkal István —, de én gyalog megyek. Mindig is utáltam az idióta utasításokat. Ha valaki magára mer szólni, hogy miért hagyja a beteget ilyen nehéz fizika igénybevételnek kitenni, annak majd én válaszolok. Punktum. Gyalog megyek és kész.

Ahogy István mondta a magáét, arca egyre közelebb került Emma arcához. Megfogta Emma két kezét, nézte a nő két szemét, amelyben vágyakozás és tartózkodás egyaránt kiolvasható volt. Meg akarta csókolni Emmát, aki azonban ajka elé tette a mutatóujját és halkan megszólalt:

— Ne most, nem itt… nem szabad. Maga súlyos beteg, ilyenhez még… korán van. Ártana.

Egy percig nézték egymást, ezalatt István belátta, hogy Emmának igaza van. A kezét azonban továbbra sem engedte el, és csak Emma szemét figyelte.

— Másik osztály, másik nővér, maga nem lesz ott. Mikor látom?

— Holnap szombat, holnap este hatra jövök és éjszakás leszek. Ha nem jön közbe semmi, nem lesz sok dolgom, átmegyek magához… beszélgetni.

— Tartozik nekem egy-két vallomással, tudja? Van is férje, nincs is, meg egyéb ilyen huncut rébuszok…

— Megbeszéljük, de most már költöznünk kell. Hozom a kiskocsit.

István újra akarta kezdeni a hápogást a kocsi ellen, de Emma nővér egyetlen karmozdulattal leintette. Szépen belehajtogatta István ruháit az ülőkébe, ráadott valahonnan egy csíkos kórházi köntöst a betegre, kinyitotta az ajtót és kiléptek a folyosóra. István kissé bizonytalan és nagyon lassú léptekkel, belekapaszkodva Emmába, aki még a kocsit is tolta maga előtt. István valami félelemmel teli diadallal a képén, ketten együtt úgy néztek ki, mint a viharvert üdvhadsereg két leszakadt tagja. Nem kis feltűnést keltve vonultak végig a folyosón, az első ember, aki útjukba került, nem más volt, mint maga Kapócsy professzor.

— Hová lesz a gyalogtúra? — kerekítette el a szemét a professzor. — Mondja, nővér, nem emlékszik a létező és ma is érvényes belső szabályzatunkra?

— Professzor úr, arra kérem, ne tegye felelőssé a nővért ezért a kihágásért, mert nem ő tehet róla — állt meg a korlátba fogódzkodva István. — A szabályzatot ismertette velem, melyet én nem voltam hajlandó elfogadni és ragaszkodtam a sétához.

— A szabályokat többek között az ön egészsége megőrzése érdekében hoztuk — fordult István felé Kapócsy —, azokat illene önnek is betartania. Nővér, magának jelenteni kellett volna a beteg ilyen irányú szándékát nekem.

— Nézze, professzor úr — kezdett István szép lassan ideges lenni —, mindenfajta szabályzat akkor jó, ha időnként és bizonyos esetekben kivételt teszünk vagy tehetünk alóla. Ez most egy ilyen eset. Bocsásson meg nekem, de én mindig is utáltam mindenféle szabályokat, és azt tettem és úgy tettem, amit és ahogyan jónak láttam. Tudom, hogy csúnya dolog, rossz tulajdonság, de én már így fogok megöregedni. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennék önnek mérhetetlenül hálás vagy, hogy hibásnak tartanám a kórház működési rendszerét, csak nagyon kevés olyan szabály van, amelyet én meggyőződéssel be is tartok. Amit pedig betartok, azok rendszerint évezredes, íratlan szabályok, éppen ezért kérem, most az egyszer ne vegye észre Emma nővér szabályszegését és, ha kell, akkor engem vonjon felelősségre.

— Maga kemény ember lehet Besterczei úr — engedett meg magának egy majdnem—mosolyt Kapócsy. — Igyekezzen a másik osztályra, mihamarabb kerüljön ágyba, mert túl sokat mászkál a saját lábán. Bár ki tudja, a maga konokságával…

— Köszönöm, professzor úr — mosolygott István is és újra belekarolt Emmába, majd elindultak a nyílt kardiológia felé.

Odaát egy kétágyas szobában kapott elhelyezést, ahol telefon, televízió és a szobából nyíló külön fürdő várta Istvánt. Emma átadta a beteget Gyuri „nővérnek”, aki legalább akkora szakértelemmel végezte a dolgát, mint nőnemű munkatársai.

— Már vártuk, uram — fogadta Gyuri nővér a küldöttséget. — Helyezkedjen el nyugodtan, amíg mi a papírokat Emmával elintézzük. Jöjjön, segítek.

— Mindenekelőtt egy tévedést szeretnék tisztázni — ámuldozott István. — Közlöm, hogy nem én vagyok az építési miniszter, de még az államtitkára sem.

— Miért mondja ezt, uram? — nevetett Gyuri.

— Azért, mert ilyen szoba, meg ilyen ellátás, és… nem akarok egy óra múlva újra költözni.

— Tudjuk, hogy ön kicsoda — segítette le a köntöst az ápoló Istvánról. — Helyezkedjen csak el nyugodtan, mint mondtam, nálunk ilyen szobák vannak.

— Nem semmi — dörmögte elégedetten István, majd Emmát kereste, aki éppen akkor fejezte be a ruhák szekrénybe való pakolászását és István felé fordult.

— Mindjárt visszajövünk, egyeztetjük a magáról szóló szakirodalmat. Most tényleg nem ártana, ha pihenne egy kicsit — szólt arcán aggódó mosolyával.

— Ne hagyjon sokáig egyedül — kérte István és a kezét kereste Emmának, aki azonban villámgyorsan elfordult és kisietett a szobából Gyuri után.

István végigfeküdt az ágyon és nagyon haragudott magára. Mi a fenének sietteti az Emmával való kapcsolatának kialakulását, hiszen még azt sem tudja, valójában ki is ez a nő, mi van a férjével, van-e egyáltalán, és általában milyen körülmények között él? Lehet, hogy van egy kocsiderékra való gyereke, vagy a szüleivel él meg a három nővérével, az is lehet, hogy bigott vallásos, amellett nem eszik marhapörköltet, mert vegetáriánus és mindemellett ellene van minden szabad szerelem testi gyakorlásának… Nem, ezt azért nem hiszi, ez a nő nem úgy néz ki. Ám lehet, hogy sokkal nehezebb lesz meghódítania, mint ahogyan azt gondolná, amellett pedig a veszély is nagyobbnak érződik e pillanatban, mint bármely más esetben, hiszen mi lesz akkor, ha majd véget kell vetni a kapcsolatnak? Emma nem úgy néz ki, mint aki csak egy néhány éjszakára való futó, de szép kalandra lenne csak jó, ez a nő lehet, hogy többet akar, vagy többet érdemel… És lehet, hogy még Besterczei Istvánnál is többet érdemel. Mindegy. Tetszik neki, a többit majd meglátjuk. Holnap szombat, azt ígérte, lesz ideje éjszaka, tehát talán majd holnap már többet tudunk… Igen, talán már holnap…

Emma nővér és Gyuri úr visszatértek a szobába, Gyuri volt a szóvivő.

— Remélem, jól érzi magát, uram. Kérem, hogy a szobát ne hagyja el addig, amíg Cseres főorvos úr meg nem vizsgálja, és el nem mondja önnek, hogy mik azok a tényezők, amire különösen figyelnie kell. Ha bármire szüksége van, vagy változást érez a közérzetében, azonnal csengessen és jövök. Pihenjen, gyógyuljon.

Emmával együtt sarkon fordultak és kimentek a szobából. A fene a dolgát ennek az Emmának, legalább annyit mondhatott volna, hogy buzogány, vagy hegyre fel, vagy mittudomén, fulladj meg. Persze, persze, megérti ő, nem is az ő osztálya, elindulnának a pletykák, satöbbi. Jöhetne már ez a Cserepes vagy Csernok vagy minek hívják, mert most már aztán őrült módon rá kell gyújtani, nem bírja tovább. Csak addig nem akar, amíg a fődoki el nem ment, mert megérezné rajta és bizonyára nem lenne úrrá rajta eufórikus öröm, miszerint „hurrá, a betegünk rágyújtott és túlélte, vivát!”. Elég lesz, ha majd csak úgy simán lebukik valamelyik nővér vagy ápoló előtt. Hát ez is jó. Férfi ápoló… Miért nem teszik őket a női oldalra? Még azt a csepp örömet is elveszik a haldokló betegtől, hogy visszatekintve a vég kapujából legalább egy jó csajt lásson maga előtt, áttetsző fehér köpenyben, amelyen átsejlik a fehérnemű izgató vonala, azalatt pedig csodálatos formák, gyönyörű idomok…

— Jónapot kívánok, Besterczei úr! — rázta meg valaki finoman a vállát. Fölnézett és egy magas, erőteljes, tekintélyes külsejű urat látott, aki zengő, mély hangon beszélt hozzá és vakítóan fehér ingéhez a legújabb divat szerinti színösszeállítású nyakkendőt viselte. Hát ez nem lehet igaz… gondolta István, de tisztességgel válaszolt.

— Szép jónapot, főorvos úr.

— Dr. Cseres András vagyok, ennek az osztálynak a vezetője. Örülök, hogy ön már abban az állapotban van, hogy hozzánk kerülhetett.

— Én is — kotnyeleskedett bele szokásával ellentétben István —, de még jobban örülnék, ha otthon lehetnék… bocsánat.

— Annak is eljön az ideje, ha nem lesz semmi baj, akkor a karácsonyt otthon töltheti. Ha betartja azt a néhány szabályt, amelyeket be kell az ön betegségével tartani, akkor nem lesz semmi baj. Mindenekelőtt nem dohányzik…

— Honnan tudja, hogy dohányzom? — kotyogott megint kissé arrogánsan István, aki a „szabályok” szótól legalább annyira irtózott, mint a tűztől. Attól meg egyenesen irtózott, hogy jön egy ilyen gyufaskatulyából előhúzott divatfi, szabályokra hivatkozik és előírja neki, mit csinálhat, és hány órakor csinálhatja a hátralevőben azt, amiket kegyeskedik neki megengedni. Ő bizony szarik rá. Milyen élet az, hogy a doki írja elő nekünk azt is, mikor mehetünk kakilni és a terméknek minimum hány dekának kell lenni. Hát nem, majd ő tudja, mit kell, és hogyan kell csinálni. Mindenesetre érdeklődő pofát vágott, meghallgatta, hogy Cseres doktor miket méltóztatik engedélyezni, de semmire nem emlékezett belőle, mert Emmára gondolt, aki éppen ruha nélkül jelent meg lelki szemei előtt.

— …A rendszeresség tehát, uram, ami mindennél fontosabb. Értjük egymást, ugye?

— Hogyne, hogyne, főorvos úr — helyeselt István lelkesen és arra gondolt, csak nehogy visszakérdezzen valamit ez a keményítőreklám. — Önnek teljesen igaza van, azon vagyok, hogy elősegítsem a gyógyulásomat.

— Akkor hát sok sikert hozzá — vigyorgott Cseres doktor, kezet nyújtott és a jól végzettnek hitt munka örömével kivonult a szobából.

— Itt az idő, cselekedni fel! — adta ki a jelszót magának István. Felkelt az ágyáról, odament a szekrényéhez, kiemelte a kabátzsebéből a cigarettáját és a gyújtóját, zsebrevágta és elindult a folyosó vége irányába, abban a hitben, hogy csak talál valami eldugott sarkot, ahol végre rágyújthat anélkül, hogy bárki is észrevenné. Kissé kimerültnek érezte magát, ezen a napon már valószínűleg túlteljesítette az orvosok által ajánlott óvatos szabad mozgási lehetőség e napra ajánlott penzumát, a cigaretta utáni vágya azonban minden józan ész szerint diktált normalitást felrúgott.

Mire kiért a lépcsőházba, erősen izzadt, és igencsak szaporán szedte a levegőt. Szájába vette a cigarettát, és remegő kézzel rágyújtott. Mélyen leszívta a füstöt, mámoros boldogság töltötte el, ahogy a füst a tüdejét érte. Hirtelen köhögni kezdett, a lépcsőház hatalmas, üres terében sokszoros erővel visszhangzott a köhögés. István megijedt, hogy valaki meghallja, ezért gyorsan egy triplát slukkolt, majd eloltotta a cigit és elindult volna a szobája felé, ekkor azonban erős szédülés fogta el. Ettől még jobban megijedt, megkapaszkodott a korlátban és hirtelen nem tudta, mitévő legyen. Csak most az egyszer, csak ezt az egyet ússzam meg, gondolta, miközben érezte, hogy a szíve sokkal hevesebben ver, mint ahogyan az elvárható lett volna. Soha, soha többet nem gyújtok rá. Hogy lehettem ekkora marha, négy nap szünet után azt gondolni, hogy a bagó jót tesz, több mint hülyeség. Bűn, saját magad elleni vétek. Csak még egyszer jussak vissza az ágyamba.

Összeszedte minden maradék erejét, nagy nehézségek árán visszarogyadozott az ágyába. Óriási szerencsének tartotta, hogy nem vette észre senki. Az ágyán feküdt, ömlött róla a víz, úgy érezte magát, mint aki a magaslaton futott öt kilométert. Pisilnie kellett, de nem volt ereje megint kimenni a szobából. Majd pihen egy fél órát, aztán elintézi a dolgát. Soha többet nem gyújt rá, itt benn a kórházban legalábbis biztosan nem.

Lassan normálissá vált a szívverése, rendeződött a légzése, pulzusát megfelelőnek érezte. Háta mögé nyúlt, elővette a párna alól a törölközőjét és megtörölte az arcát. Kimerültnek, összetörtnek, erőtlennek érezte magát, és mindezt egy nyomorult cigaretta miatt. Gyerekesnek és rendkívül primitívnek látta a viselkedését, szégyellte magát miatta saját maga előtt. Belátta, hogy az egyébként sok más szempontból hatékony öntörvényűségének itt semmi helye nincs. Ez egy infarktus utáni állapot, nem ismeri a szervezete reakcióit bizonyos igénybevételekre, az orvosok viszont igen, tehát ha élni akar, akkor jobb, ha itt a kórházban behúzza fülét-farkát és csöndben marad. Mert bizony ő élni akar, mert ezer dolga van még itt a Földön, ami mind fontos. Emmával még gyönyörű órákat akar eltölteni, Pálosnak és Faragónak pedig vissza akarja fizetni a tartozását. Súlyos, erkölcsi tartozás, vissza kell fizetni.

Nem maradhat adósa senkinek. 

 

 

 

HARMADIK RÉSZ

 

A BOSSZÚ LEHETŐSÉGE ÉS HATÁSAI

 

Szobájának ajtaja nyitva maradt, István lépteket hallott a folyosóról. Gyuri úr jelent meg az ajtónyílásban, kezében egy mokány tűben végződő fecskendő, István nyelvezetében szivornya.

— Tiszteletem, Besterczei úr! — üdvözölte vidáman Istvánt. — Hoztam magának a délelőtti megváltót, hogy ne érezze magát kisemmizettnek… Szent Jakab. Hogy néz ki maga? — sötétült el a képe Gyuri úrnak. — Rosszul van? Hívom Cseres doktort, miért nem csengetett?!

 — Gyurikám, maradjon nyugton, legyen szíves, semmi bajom, csak elkövettem életem egyik legnagyobb baklövését — vallotta be rekedten a beteg.

Gyuri letette a fecskendőt az éjjeliszekrényre és némileg nyugodtabban állt meg István előtt.

— Rágyújtott, igaz? — kérdezte kissé korholóan.

István csak bólintott.

— Érezni lehet a dohány illatát még mindig magán. Ne idétlenkedjen már Besterczei úr, kérem — nyúlt a fecskendőért Gyuri úr. — Ha nem akarja, most nem szólok ezért senkinek, de ilyet nem szabad csinálni, ezt maga is tudja. Tartsa drágábbra már az életét, mint egy szál szaros cigaretta… Most beadom a kisfröccsöt, aztán hozom az EKG-t és megnézzük, mit mutat a masina. Amúgy is kell. Hol a cigije?

— Itt, a köpenyem zsebében.

— Adja ide, berakom a szekrénybe… Így ni. Ne vegye elő többet. Mutassa a vénáját.

Gyuri úr gyakorlott mozdulatokkal szinte észrevétlenül adta be a gyógyszert Istvánnak, majd fölállt és kifelé indult.

— Maradjon itt, legyen szíves, hozom az EKG-t.

István még mindig rekedten utánaszólt.

— Köszönöm, Gyuri.

Az ápoló megfordult, barátságosan mosolygott és szaporán bólogatott.

— Már elfelejtettem.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Nagyajtai Kovács Zsolt
Szerző Nagyajtai Kovács Zsolt 116 Írás
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest