Gyalay Korpos István : FEHÉR HAJÓK harmadik rész: GROGGY 1.

Nyomtatás

— GROGGY angol sportkifejezés, a győzelem ellenkezőjét jelenti: kiütött, legyőzött.

A Resicai állomás apró szemű esővel, hideggel és a váróterem peron felé eső részén, szélben csapdosódó ajtóival fogadott. Öten szálltunk le a fapados vagonból. Puiu hamarabb leugrott, mert meglátott valakit, találkoztak és most széles, főleg hangos jókedvvel lapogatták egymás hátát. Intett, előrementek, mi egy sáros ösvényen caplattunk utánuk, egyre fentebb, a köd és a kohók füstje borította macskaköves úton.

A Kultúrház földszintjén állt szóba velünk az egyszemélyes fogadóbizottság, miközben az asztalra kiterített plakátot mutogatta.

— Kémikusok a Vasipar ellen. 4 meccs két-két 3 perces félidővel, 1 perc szünet. A hivatalos mérlegelés holnap reggel, itt. Reméljük, addig megérkezik a bíró és a szakszövetség képviselője is. Most átmegyünk a másik szobába falni valamit. Meleg levest kaptunk, szódavizet és egy-egy szendvicset reggeli fejében.

Puiu hozzánk lépett, végigtapogatott, majd felfigyelt a bejelentésre.

— A vendégek azonnal szálláshelyükre távoznak. Az itt van, egészen közel. A sportvezetők, ugyanott, a felsőbb emeleten lesznek elszállásolva. Kérdések? Tehát, vegyék, kérem, a csomagokat és a fiúk indulhatnak is. A vezetők később távoznak.

— Puiu, én a fiúkkal maradok. — Puiu vitatkozni akart, de hamar beleegyezett, amikor a gazda szép sárga színű folyadékkal teli flaskát lóbált meg előtte. Amikor kiléptünk, valósággal szembevágott a mocskos, füstszagú szél. A szálláshely valóban közel esett, de addig át kellett lépdelni a Néra hídján, és onnan tovább. Kísérőnk már az épület ajtaját nyitotta, amikor a sötétben valaki kiáltott.

— Pista, drága barátom, hát nem ismersz meg? Hát nem ismered meg Antikát, az ernyei barátodat?

Megismertem, persze, hogy megismertem. Vegyes érzések öntöttek el miközben üdvözöltük egymást: Antika, a gyerekkorom legnyomorultabb emlékei, és annak is egy olyan részéből lépett elő, amelyet már rég és véglegesen ki akartam égetni még a lelkemből is. Miután elhelyeztem a fiúkat, és én is találtam egy ágyat, lementem hozzá beszélgetni.

Antika elmondta, hogy a Kohászati Szakközépiskolába jár, internátusban lakik, szinte semmi kapcsolata nincs az otthoniakkal, testvérei ki hová szétszéledtek, az apja még mindig kőműves, az anyja kerti zöldségből, ebből-abból csinál egy kis pénzt, de általában nehezen viszik. Ő nem vágyik haza, hetekig eszébe se jut a falu.

— Sajnálom, hogy ott születtem, soha nem megyek haza.

Amikor az én dolgaim után érdeklődött, csak annyi jött ki a számon, hogy élünk, éldegélünk, ahogy lehet. Egy szót se szóltam a barakklakásról, a két ágyunkról és a minden reggel az egyik ágy alá berúgott matracról. Nem akartam, hogy valaha is meglátogasson ő, vagy az övéi. Nem a szegénységünket szégyelltem, azon nincs mit, hanem létünk kilátástalanságának mindenütt fellelhető nyomait. Amelyek már-már a kétségbeesés határáig hajszolták az amúgy is beteges anyámat, akit most is a kórházban hagytam, mert vért köpött. Sokáig beszélgettünk, majd elkísértem egy darabon. A Néra hídján búcsúztunk el.

Teljesen kiment az álom a szememből, a hiábavaló küzdelem érzése fogott el. Ugyanúgy, mint három évvel ezelőtt, amikor Titi bácsi edző-partnereket verbuvált, én azonnal vele mentem, mert ebben láttam egy résnyi lehetőséget a kitöréshez. Fogalmam se volt a küzdősportok e formájáról, de rövidesen, főleg fájdalmasan megtanultam az alapokat, hozzá a többi fortélyt, annyira, hogy most már meg tudom védeni magam, bárki ellen. Nem számoltam, hányszor érkeztem haza kiklopfolt fülekkel, véraláfutással itt-ott, mindvégig titkolva anyám előtt. Az apám — érdekes módon — helyeselte, amit teszek.

— Nézd, fiam, ez egy brutális sportág, nem kedveltem soha, de szerintem, van egy, a számodra nagyon fontos tanúsága: egyszemélyes, tehát nem csapatsport, egyedül állsz szemben valakivel, te és az önbizalmad fog harcolni vele, azonos eszközökkel. Annak sincs négy keze, négy lába. Ezt hívják kezdeti esélyegyenlőségnek, és ez képezi minden küzdelem becsületes alapját. A zéró szekundumot, vagy az első gongütés előtti állapotot. A veszély abban áll, hogy a hitványabb ellenfél, amikor észreveszi, hogy nem bír veled, előhúzza a pofisport mocskos, sokszor életveszélyesen aljas eszközeit. A bíró, csak addig semleges, amíg nem lát egyszer térdre rogyva, eszméletért és egy kis levegőért kapkodva. Tudod miért? Mert az objektivitása nehezebben áll vissza, mint a te kapkodó lélegzeted, ugyanis már elintézettnek néz. Innen nehéz, iszonyúan nehéz a felemelkedés. Meg fogod ismerni az övön aluli ütések fájdalmát, főleg a keservét, idővel tisztában leszel azzal is, hogy kitől jöhetnek ezek az ütések. Meglátod viszont, hogy létezik becsület is, becsületes sportoló, aki a szabályoknak megfelelően küzd a győzelemért. De ezt már egy felsőbb szinten találod meg. A lényeg az, hogy mindig és mindenütt a győzelem a lényeg. A második, a harmadik helyezettet a kutya se tartja számon. Használd az eszedet, a megszerzendő erőd, és ügyességed mértékében. Ez fog megakadályozni a hasztalan agresszív erőfitogtatásoktól és attól, hogy fölényeddel visszaélj.

Sötét a Néra vize, mélyen alattam csobog. A város felső részén álló házak ablakai meghitt, meleg fényt szórnak a felemelkedő füstköd maradékaira. Elszorul a szívem, amikor arra gondolok, lám mindenkinek van otthona, kellemes vacsorára gyűl össze esténként a család. Ahogy Antika az imént elmondta, a mi 1702-ben épült nemesi kúriánk a közé lett, kiüldöztek onnan, mindenünket széthordták a rokonok, és aki bírta, a nagyapám könyveiből máglyát gyújtottak, a festmények vásznából zöldséghordó szatyrokat.. és most itt vagyok én, az agyonvert Titi bácsi helyében, holnap becsületes küzdelemre indítani a velünk jött fiúkat, nem hagyva sok bizalmat arra, hogy majd jön a bíró. Ha jön? Ha meglátja az övön aluli ütést, a tarkóra mért ököl-kalapácsot? Az én szerepem annyi, hogy az ellenfelet figyelve rést keressek az általa használt védekező stratégián. És a fehér törölköző. Amit jogom van bedobni, ha látom, hogy vesztésre áll a harc, a további küzdelem kilátástalan. Másért megteszem, noha amíg én álltam szemtől szembe valakivel, mindig meghagytam Titinek, hogy semmi szín alatt ne használja érdekemben ezt az eszközt. Nem is kellett, mert sohase tudtak térdre kényszeríteni.

Valaki jön. A fák között egy fehér folt tűnt fel, errébb jövet arcot is kapott, majd büdös dohányszagot. Körülbelül ez jellemezte Borda Puiut. Azt mesélték, hogy azért nem csípik a szúnyogok, mert a bagólészagú izzadtsága elől sikoltva menekült minden ugró vagy repülő vérszívó, még a lódarázs is.

— Még nem alszol, Pistám? Holnap nehéz lesz. Azt mondják a barátaim, hogy itt létezik egy kedvenc, ipariskolás fiú, akiért meg fog telni a terem. Ordítozás, efféle. De nem ez a probléma, efelől nyugodt vagyok. Más a hézag. Az előbb beszéltem Zolival. Zoli meghagyta, hogy adjam át neked a menetlevelet és a jegyeket hazafelé. Rejtélyes volt, és képzeld színjózan, csak annyit tudtam kiszedni belőle, hogy Sütő Jóska nem nyugszik.

Józan volt az én Puiu barátom is, szokatlanul gondosan adta ide az okmányokat, majd a nyakamat átkarolva léptünk egy pár lépést a szállásunk felé. Csak annyi történt, hogy útközben a felém eső zsebéből a másikba tette át a flaskát, úgymond, ne nyomja az oldalamat. Széppé, tisztává, hűvössé vált az éjszaka. A Szemenik felől hideg, frissítő szél indult, megjárta a kis utcákat, a villasorok házait, majd miután kipucolta a várost, nagy dérrel-dúrral elnyargalt a karánsebesi havasok felé. Együtt feküdtünk le a beálló sötétséggel, a házakban egymás után hunytak ki a fények. Vártam az álmot, a pihentetőt, de csak nem jött. A hideg teraszon állva néztem az eget, amíg a Göncöl-szekér rúdja felfele mutatott. Akkor eszembe jutott Ákos mondása, hogy arra kell kérni az Istent, hogy segítsen megélni a világ-idő örökkévalóságában számunkra megadatott szekundum milliárdnyi részét.

Úgy törtek ránk, amiként azokban az években szokták elintézni ezeket az ügyeket. A fekete autó bőgve írt le egy kört a bejárat előtt. Két civil ruhás belügyes verte az ajtót, tépte a kilincset. Az öreg kapus halálra váltan kereste a kulcsot a nagy karikán. Miután ajtót nyitott, kapott egy taslit a tarkójára, majd a beijedt öreget maguk előtt kergetve, berontottak a szobánkba. Szándékosan széles mozdulatokkal, szándékosan nyomatékos, lármás járással jelentek meg az ágyainknál. A magasabbik fojtott-sziszegő hangon szólította Puiut: — Ki az ágyból és öltözködés, szélsebesen ám, mert baj lesz. — A kapust és engem a fal mellé állítottak, és kineveztek tanuknak. Puiu sápadtan, borzas hajjal, sietve öltözködött, miközben az egyik belügyes éberen figyelte, majd odaszólította az öreg tanút, hogy nyissa ki a Puiu bőröndjét. Mi van benne?

— Fehérnemű, váltó.

— Hé, tata, nyissa ki. Nem az ágyon, maga vén marha, tegye le a földre, és ott. — Amíg az öreg izgatottan bajlódott a zárakkal, mindkét férfi az ágy mögé sáncolt és kibiztosították a kézifegyverüket. A bőröndben talált váltó fehérneműt, pár csomag cigarettát a sarokba rúgták. Ezután kezdődött a procedúra, amire adott alkalommal tanúskodnunk kellene, ha valaki kételkedne az aktus korrektségében, ha valaki valaha, ebben az életben kételkedni merészelne.

— Borda Sándor, alias Puiu, ezennel letartóztatom, a területileg illetékes Nyomozó Szervek által kiadott körözési és elfogatási parancsa értelmében. Ön országos körözés alatt áll, már több mint 12 órája. Az elfogató parancsot tanuk előtt végrehajtottuk. Mehetünk.

— Egy pillanat. Jogom van megtudni az okot. Kérem, közölje velem. Itt a tanúk előtt…

— Itt a tanúk előtt kijelentem, hogy a vádpontokat, majd közlik ott, ahol kell, és amikor jónak látják. Különben, ön, mint a nép ellensége, e pillanattól kezdve semmilyen jogot nem élvez. Tehát pofa be, ne szívóskodjon, mert vannak eszközeink.

Puiu, ha lehet még jobban elsápadt, felvette a kabátját, sapkáját. — Mehetünk.

Időközben a másik belügyes — az alacsonyabb — egyre mozgott, belerúgott a nyitott fíberbőröndbe, felvett a földről egy csomag cigarettát, feltépte, beleszagolt, majd a falhoz vágta, benyúlt a párnám alá, és csak úgy mellékesen végighúzta a kezeit a Puiu zsebein. Hozzám lépett, szemtelenül az arcomba bámult és miközben előre-hátrahintázott csikorgó csizmáiban, sziszegve kijelentette

— Nem ismerlek én téged? Ez volna a jobbik eset, nem fordítva. Igaz, te nagy melák?

— Nem kell ezt tennünk, elvtárs. Semmi szükség erőszakra, az alsó szobában több bokszoló alszik. Plusz, ezek ketten. Ne keressük a bajt. Menjünk elvtárs.

— Bokszolók? Megijedünk ettől a bunyós csőcseléktől? Hát ez mire való? — Kézifegyvert halászott elő. — A legkisebb provokációra, halomra lövöm az egész bandát.

Idegesen kezdett járkálni a szobában.

— Menjünk, elvtárs, amíg sima az ügy. Nem volt és nincs violencia. Jó estét, emberek.

A magasabb belügyes kifelé indult. A hőzöngős Puiu háta mögé került, és a küszöb átlépése után hatalmasat lökött rajta. Tisztán hallatszott a zuhanás, elfojtott szitkozódás. Majd Puiu kiáltott:

— Pista, ne! Győzzetek és vidd haza a fiúkat. — Ez állított meg, mert egész ízemben reszkettem, amikor előre lendültem. Az öreg kapus elém lépett.

— Ne tedd fiam, túl fiatal vagy meghalnod, vagy a húsz év börtönre. Hallod? Na, nyugodj meg.

Az alacsonyabb belügyes visszajött az ajtóhoz, kötekedően ismét az arcomba bámult miközben a sapkáját porolta.

— Valami hézag van? Nem tetszik valami? Segíthetünk?

Az öreg kapus nyugtatta.

— Semmi, semmi, elvtárs. Szellőztetni készülünk.

— Persze, persze, görényszag van. Messzire érzik.

 Másnap, a hivatalos mérlegelés előtt, bejött hozzánk a bíró.

— Idehallgassatok fiuk, tudom, hogy problémátok van. Ez nem jelenti, hogy szalon-bokszot mutassunk be. Ahogy gondoljátok, de tiszta meccseket akarok. Tehát, nem kell begörcsölni, cséphadonászni, mert itt senki nem oka semminek. A kezdés félórát csúszik. Te gyere ki, Szvetozár meg akar ismerni.

Megilletődötten követtem. Szvetozár élő legenda volt, és nemcsak nálunk. Többszörös Balkán bajnok, Tito barátja és volt partizán bajtársa. Ismerte a magyar Papp Lászlót, és általában mindenkit, aki valamennyit is számított ebben a sportágban, nálunk, és el egészen Amerikáig. Hatalmas termet, már nehézkesen mozog, az arca a kapott ütések lexikonja. Az orra, mintha gumiból lenne. Persze, mert az orrcsontokat rendre kioperálták a helyükről. A szája tele fémfogakkal. Kedvesen, sőt vidáman fogad.

— Puiu beszélt rólad, de még így is, nem vagy te túl fiatal csapatot irányítani? Hacsak nem arra gondolt az én tisztelt és szeretett Puiu barátom, hogy vége a tuskólábú, bunyós kinézésű játékosok divatjának, a vezetők legyenek fiatalok, jóképű srácok, ami jó szemű ellenfél kémet is jelent. Eljött volna az idő, hogy egy egész stratégiát lehet felépíteni a három, a hat, vagy a többi játékpercre? Nekem már késő. Pipo indította el, a szerbek és a többiek nekiláttak a folytatásnak. Tudod, hogy ez mit jelent? Eleganciát, mondhatni, művészetet bevinni, ebbe a mindenki által durvának tartott ember-ember elleni küzdelembe. De — felemelte az ujját — mindez nem mehet az állóképesség, a kellően kimunkált, ütőképes, ellenálló fizikum kárára. Hol van Puiu? — Valaki a fülébe súgta a nagy hírt. — Vagy úgy? Sajnálom, fiam. Szerintem ez az egész disznóság csak belülről jöhet. Sok sikert. De jegyezd meg, egy életre jegyezd meg, hogy az elegancia, a finom, mondhatni művészi eszközök, mindinkább hódítani fognak, kivéve a tökönrúgást. Azt úgy kell megtenni, hogy az ipse az égig repüljön. Na, menj dolgodra. Még beszélünk.

Az első két meccs zavartalanul folyt le. A bíró gondosan kézben tartotta a harcot, a néha fellépő kakaskodásokat azonnal leszerelte, semmi sérülés, csupán előrelátásból kentem fel a karomon tartott vazelint a két fiú szemöldökére. Befelé szóló büszke mosollyal nyugtáztam, hogy az enyéim alig lihegnek, nincs légszomj, nem kellett beugrani és törölközővel levegőt hajtani tüdejükbe.

— Tudod, mi a dolgod! Ide hallgass, ne dulakodj, ne bukj le, nincs miért befúrnod a fejed a hasába. Rendes gyereknek nézem, de nincs kímélet benne. Tudod miért? Mert ő is győzni akar. Szerencsénkre nem bírja szuflával. Na, eredj és verd meg. Igyekezz, csak két perced van erre. 

Visszateszem a kisszéket, a fiú elindul.

— Hé, te, 9-7, jó lenne ez neked? — A bírók felől jön valaki, és sugdosódni kezd.

— Nem jó, nézd, a másikról folyik a víz, és alig van szufla benne. — 9-9 és mindenki boldog. A férfi visszajön. — Nem akarják. A fenébe is, az előző meccsnél is kiszekáltad a remit. Nem engedhetünk a végtelenségig.

— Ha nem, hát nem. Az utolsó szó 9-9, de hamar, mert lásd, a kék nadrágos beszorult a sarokba. Tudod, mi jön? Egy rövid, erős sorozat, és kampec neki.

A férfi eltűnt. Fogalmam sincs, hogyan rendezték, de a ringbíró utóbb mindkét sportoló kezét az égnek emelte. A teremben csend. Szvetozár krákog. Egy mély hang nyugtázza, egyben bejelenti az eredményt: 9-9! A kisszékemet hátrarúgva valósággal berepültem Déneshez. A törölköző alól lihegve mondja:

— Még egy perc és kiütöm. Máris rongyot csináltam belőle. Igaz?

— Dénes, tudod, hogyan jött ez az eredmény? Fölényesen neked, alig-alig számára. Eredj, köszöntsd őt, a közönséget is. Tudd meg, hogy elégedett vagyok, többet nem lehetett volna kihozni ebből a meccsből.

— És ha kiütöm? Ha véletlenül kiütöttem volna?

— Eldurvult volna minden. Jobb így!

A kis szobában Gyurit készítjük. Valamennyien ott sürgölődünk körülötte. Nem olyan magas, mint én, fekete hajú mokány fiatalember, határozott típus, mindannyian tudjuk róla, hogy rendkívül szívós és megy az esze. Sőt, veszély esetén, mintha jobban forogna ott benn neki valami. A probléma az volt, hogy ez a fiú még sohase kapott ki.

Gyurit, mint egy menyasszonyt vezettük fel. Jól állt rajta a piros szerelés, lebarnult izmos felsőteste, kerek, rövidhajú feje egészében azt a benyomást keltette, hogy vele nem ajánlatos kikezdeni. Hát nem is. Különben ezt kellett szuggerálja a sötét tekintet az összevont szemöldökök alatt, a feszült arckifejezés és az a két-három rövid gyors jobb meg balhorog, amivel megsorozta a levegőt. Messziről látszott, hogy csak értünk és csak falból teszi ezt, ő a nagy, a veszélyes harcos, aki össze fogja zúzni a vele szembeszállót. És ezt halálos komolyan gondolja! Tehát vigyázat! Közben a terem megtelt. Ipariskolások, minden nemű és feltűnő viselkedésű sihederek ültek be a székekbe, dobogtak, hangoskodtak, rágták a tökmagot, az üres héjat egymás fejére köpték, közben durrogtattak a kiürült zacskókba levegőt fújva és az egészet összecsapva a tenyereik közt. Hangos rivalgással fogadják kedvencüket. Vállas, kellemes arcú, jól megtermett fiatalember, szépen kidolgozott izomzattal. Magabiztos léptekkel jön előre köszönteni a közönséget, egy piruett, kettő, félfordulat felénk és csak úgy, féllendületből megsorozza a levegőt. Felemelt karokkal köszöni meg az üdvrivalgást. A bíró beállt a semleges sarokba és elnéző mosolyt erőltet az arcára. Gyuri arccal felém a köteleket próbálja le-fel, újra. A gongbíró csendet kér, majd bejelenti a versenyzőket. Az ellenfelünk neve hallatára újra felemeli mindkét karját, és meghajolva köszönti nézőtéri barátait. Füttyögés, bátorító bekiáltások.

Észrevettem valamit, és ha ez reális, azonnal ki kell használni.

— Gyuri, fél perced van arra, hogy kettőt üss a pasi bal vállára. Látom, hogy kíméli, amikor test távolba kell vinnie, csak kis köríven megy ez a mozgás fájdalom nélkül. Figyelsz rám?

Gyuri nem válaszolt, mert a bíró középre szólította a sportolókat: tiszta játékot kért, megmutatta a szabálytalan ütések határát, majd intett, hogy a kísérők távozzanak. Gong. Gyuri óvatosan kezd, a másik is. Kerülgetik egymást, néha egy balegyenes csak úgy bosszantásként. A közönség harcot akar, kiabálnak, valaki beordítja „kontár bíró”. Újabb balegyenesváltás, tisztán látom, hogy a Gyuri ütése pontosan ül a bal vállon. Az ellenfél elfordul, teljesen jobbkezes harcmodort vesz fel, és megkettőzi az ütések szaporaságát. Ez nem jó neki, mert kifullad. Hallom is, ahogy a kék sarok megszólal és csendesítik. Okos fiú ez az én Gyurim. Ő vált tempót, egyre hátráltatja, majd a sarokba kényszeríti az ellenfelét.

— Azonnal gyere ki a sarokból, forogj el balra, hallod, balra! Így! Még egyszer!

Gyuri üt, újra a bal vállat csépeli. Az ellenfele izzadni kezd, fájdalmas fintorok suhannak át szép férfias arcán. Fáj neki. Meghiszem, hogy fáj, de az ő dolga. Mi ezt a meccset meg akarjuk nyerni. Valahogyan siettetni kellene a dolgokat, közvetlen közelébe kellene jutni az érzékeny résznek és így kikényszeríteni az abandont, illetve a harcképtelenséget.

Szünet. Gyuri jön. Korántsem annyira izzadt, mint amilyen szorgosan dörzsölöm a fejét, de beszélnem kell vele.

— Idehallgass, minden jól megy, most testközelbe kell jutnod. Hallgass rám! Figyelj már! Fogásba kell kerülnöd, úgy, hogy a jobb öklöd a bal hónalja alá kerüljön. A te dolgod, hogy intézed, de garantálom, hogyha innen felütsz, a pasas üvölteni fog. A bíró is besegíthet, amikor szétválaszt, és te szívósodsz, a fájdalmas vállat fogja lökdösni. Érted, amit mondok? Hé, Gyuri!

Gyuri visszament. A szünetben jegelték a fájdalmas vállat. Gyuri pontosan dolgozott, a bíró is azt tette, amit elvártam. Újra fogás, Gyuri felüt, most már keményebben. Kiáltás és az ellenfél bal karja lehanyatlik. Mindenki üvölt, ordít, süvölt, bőg, a teremben száll a por, dobognak, szidják a bírót, engem, Gyurit, valamennyink édesanyját, tökmagzacskó csattan a gongbíró fején és a sarokban, egy szék törik darabokra. A bíró hozzálép a kötélnek támaszkodó harcoshoz, kérdezi, az rázza a fejét és a semleges sarok felé indul. A bíró mindkét karjával int, hogy vége. A zaj leírhatatlan. A köteleken átrepülve felkapom Gyurit, az ölemben viszem a várakozó mérkőzésvezetőhöz.

Valamennyien ott táncolunk a ring közepén, csókolgatjuk a nap hősét, kacagunk, nem bírunk magunkkal. Nem számít, hogy repülnek az öngyújtók, a szitkozódó kifejezések, valaki abroszba csomagolt félkenyérrel vág háton. Nem számít semmi, csak a győzelem, a pillanat, nem is; a perc varázsa. Felkapnak a társaim, repülök, fel a magasba, újra és újra. Onnan látom meg a fehér hajó vitorláját, amint közeledik felém. Közeledik, és ezt jelenti, hogy elérhető a Testnevelési Főiskola, a sport, lehet a versenysport szép és szabad világa, gyógyíttatni tudom az anyámat, az apám arcáról talán egy ráncot le tudok törölni, vége lesz a kulákszármazékok örökös rémének a káderlapnak. Igen, barátaim ott a fehér hajó. Gyertek velem, szaladjunk elébe. Nem szégyellem a lelkesedést, táncolok, az életembe először elért siker tiszteletére.

Szvetozár kezet nyújt, az ellenfél hozzánk lép, üdvözöl, miközben az arcomhoz ér, elég hangosan mondja:

— Egyen meg a fene. Aláírok mindent, belemegyünk a negyedik meccs elhalasztásába, ugyanis nem tudom mi történt az itteni játékossal. Nem számit.

Diplomákat állítanak ki. Mindenki kap egy Diplomát, egy rend fehér inget, sportgatyát, kötött hajleszorítót és tizenkét képeslapot. Ez a trófea. Kiveszekedem a Puiu részét is. Szódavizet mérnek ki. Hangos szóváltás és átkozódás közben kiürül a terem és bokáig gázolva a tökmaghéjban, összeölelkezve távozunk szálláshelyünk felé.