Vandra Attila : A sértés

Túl sok komoly dolgot írtam. Ime egy kis humor. Még as végén azt hiszitek, hogy komoly ember vagyok. Életem mottója: komolytalan voltam, vagyok, s minden er?feszítésemmel azon vagyok, nehogy megváltozzam. Egy kis ízelít? gyermeki énemb?l. Egy kis önvallomás…

 

 

Egy olyan szeptemberi reggel volt, amelyet Pet?fi megénekelt versében, bár ez még a hónap eleje volt. Elmúlt már a nyári h?ség, de a rövid ujjú trikó még megfelelt öltözéknek. Ilyenkor lehet a Déli Kárpátok tetejér?l látni a Dunát. Soha máskor nincs ilyen tiszta leveg?, mint szeptemberben. S egy felh? se volt az égen. Ilyen szép napon csak jót vár az ember.

Még a buszra se kellett sokat várni. S?t még nem is volt túlságosan tele, bár szabad ül?hely már nem volt. Megálltam hát ahol a legszebb volt a kilátás: egyik ülésen felt?n?en csinos egyetemista korú lány adott rá alkalmat, hogy rajta legeltessem szemeimet. Meg is tettem, mert hát még akkor is férfi vagyok, ha már megn?sültem. Tudom, tudom, h?séget fogadtam a feleségemnek. De azt nem, hogy vak is leszek s ami szép az szép, s ami szép, az az Istennek is tetszik. Én pedig csak egy gyarló férfiember vagyok. Tudom, tudom, rendelkezem azzal az átkozott férfitulajdonsággal, ami a n?ket (a feleségeket pláne!) mindig felháborítja. Annál jobban pedig csak az, ha nem rendelkezünk vele…

No, mivel én se vagyok fából s ami csinos az csinos, hát eljátszottam a gondolattal, hogy… létezik egy szerencsés fickó. De ekkor a képbe egy huszonéves suhanc tolakodott. Úgy látszik egyetértett velem, hogy jó ízlésem van, mert hát ? is rögtön kiszúrta magának a szép kilátást, ám kevésbé diszkréten tette: rögtön le is szólította. Mivel a lány nem vette emberszámba, egyre tolakodóbban kezdett viselkedni s mindenki füle hallatára kezdett neki ajánlatokat tenni. Mindenki megbotránkozva nézte a jelenetet, de hát autóbuszon voltunk, senki se avatkozott bele. Sokat tanulmányozták a szociálpszichológusok e jelenséget. Statisztikákkal, kísérletek százaival igazolták, hogy a jelenség létezik, de épkézláb magyarázattal még nem szolgáltak. Én, úgy látszik, hogy szeretem a nonkonformistát játszani, így a kivételek számát szaporítva rendre utasítottam.

– Te meg mi a francot akarsz? – fordult hirtelen hátra. Mivel a lány molesztálásával volt elfoglalva nem érzékelte, hogy a hang fentr?l jön. Így hirtelen egy nálánál fejjel magasabb, mázsás behemóttal találta magát szemben. Azonnal lecsitult s mivel épp nyílt a busz ajtaja, jobbnak látta azonnal le is szállni.

Meglepetésemre a lány pillanatnyi tétovázás után felállt. Feltehet?en azt latolgatta, hogy miként hálálja meg, hogy kimentettem a kellemetlen helyzetb?l. S mivel a tétovázás sohase vezet jóra, a következ?képpen szólt:

– Tessék leülni…

Nekem meg felvillantak az agyamban az el?bbi pajzán gondolataim s emígyen fogalmaztam át magamnak a mondatát:

– Öreg bácsi, üljön le…

Nagyon savanyú képet vághattam, szóhoz se jutottam, így megismételte szavait:

– Tessék leülni…

Abból jól nevelt fajtából volt. Ám én abban a pillanatban a pokolra kívántam jólneveltségét.

– Kisasszony – kezdtem magázni – Ezt köszönetnek szánta?

– Hát igen… – nézett rám tágra nyílt szemekkel. Nem értette hangnememet. Csak azt látta, hogy valami nincs rendben.

– Egy szép gesztusnak szánta? Egy nagyon, de nagyon iszonyatos tettet követett el – mondtam szenved? hangon.

A mellette ül? id?sebb hölgy végigmért, majd cinkos mosollyal a szája sarkában megkérdezte:

– Mikor tölti az ötvenet?

– Két hét múlva…

– Hej, ti férfiak…

– Hát ti n?k se vagytok jobbak! – feleseltem. – Majdnem olyan hiúk vagytok a korotokra, mint mi!

 

Hiába vágtam ki magam. Még ma is betege vagyok…

Legutóbbi módosítás: 2008.06.13. @ 11:54 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 728 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.