Vandra Attila : A legnagyobb kegyetlenség

Avi Ben Giora kommentje ihlette. *

 

 

 

Apa és lánya állnak az állomáson. Néznek egymás szemébe szótlanul. Miközben meg se szólalnak, körülöttük beszédes csend uralkodik. A csenddel mondják el egymásnak azt a sokat, amit szóban képtelenek.

A beszédes hallgatáson túl mindkettőjükön látszik a feszültség. Szeretnék elmondani azt, amit elmulasztottak huszonöt év alatt. Szeretnék bepótolni. E görcsös igyekezetük kudarcba fullad. Az egy—egy elhangzó közhely csak ront a helyzeten.

Lerí ez nem a megszokott állomási búcsú, amikor Kolozsvárra utazott az egyetemre. Nagyobb elválás annál. A lány, kinek a diplomáján még nem száradt meg a nyomdafesték úgy döntött, hogy nem a szülővárosában kezdi meg felnőtt életét. Távolba utazik, nagyon messze. A határon túlra. Az apa szeméből kipottyan egy könnycsepp.

— Elmégy…

— Eddig is távol voltam. Csak vakációzni jártam haza. Ezután meg szabadságra.

Mindketten tudták, csak önámítás.

— Ezúttal nem írtad ki a szobám ajtajára, hogy „Kiadó szoba”, mint amikor a felvételiről hazatértem — ismerte el a lány szomorkás mosollyal, hogy a helyzet más. — Hogy felháborodtam, amikor megláttam! De amikor benyitottam, s megláttam a gyógyszeres dobozokból kialakított girlandokkal feldíszített szobámat… Az olyan szép meglepetés volt! De azt, hogy az ágyamra azt írtad „HIVATÁSOS MÉREGKEVERŐ?”, azóta se bocsátottam meg! — próbálta műharaggal viccesre fordítani a beszélgetést.

Megszólalt a hangosbemondó. Bejelentette, hogy a vonat 10 percet késik. Ettől felvidultak egy kicsit.

— Kaptunk még 10 percet… Annyi mindent szerettem volna elmondani neked… Amire nem kaptam alkalmat, 25 év alatt.

— Jó apám voltál. Én mindig büszke voltam, hogy te voltál az apám… — érzett rá a lány csalhatatlan női ösztönével az apja görcsös igyekezetének igazi okára.

— Hát… — csóválta meg a fejét az apa cinkos hangnemben. — Egy kilenc évvel ezelőtti beszélgetés jut eszembe…

— Amit a harmadik szomszéd is meghallott? — érzett rá a lány a célzásra. — „Nekem már jogom van kimaradni, nem vagyok dedós! Nekem mindenért engedélyt kell kérnem, még arra is, hogy pisilni menjek! Rosszabb vagy, mint a Szekuritáté! Nem elég, hogy abban az iskolában tanulok, ahogy anyám tanít, s hamarabb értesül viselt dolgaimról, mint én, aki elkövettem őket, még otthon is minden lépésemről be kell számolnom! Nekem semmi jogom sincs e házban!” — utánozta a kamaszos felháborodást. — Jól idéztem?

— Halkabban te! Még valaki azt hiszi komolyan mondod! — válaszolt apja rosszalló-beleegyező hangnemben.

— Hát abban a pillanatban biztos nem örvendtem hozzáállásodnak! Ám utána rájöttem, akadékoskodásodban több érzés volt, mint abban hogy: „Kilencre haza jössz és kész!”, illetve „Jó, na, úgy se tudom megakadályozni!”, amit osztálytársaim jó része kapott.

— Hát szerencsém volt. Ha Mami nem késik másnap…

— Tyű, de ideges voltál akkor! Emlékszem, rámförmedtél valami apróságért, majd mindjárt bocsánatot kértél tőlem, majd megint… Végül megkérdeztem: „Akkor is ilyen ideges vagy, amikor én kések?” Elmosolyodtál, s azt mondtad: „Nem, akkor sokkal idegesebb…” S nem oktattál ki a szokott szülői szöveggel: „Látod, látod…”

— S mint egy varázsszóra megszólalt a csengő — hunyta le emlékezően szemét az apa.

— S én hogy rátámadtam! Azóta se mertem vele úgy beszélni! — kuncogott. — „Elment a szép eszed! Telefonálni nem tudsz? Tati szinte infarktust kapott miattad!”

— S másnap telefonáltál, hogy későn jösz, s ne izguljak.

— Akkor fogtam fel, hogy ez számotokra mekkora probléma.

— S utána mindig telefonáltál, ha késtél. Sokszor elgondoltam, hogy kegyetlen voltam, mert számodra rém kellemetlen lehetett néha, s biztos kitetted magad időnként a „Na, mi az, anyuka kislányának engedélyt kell kérnie?” típusú cikizéseknek.

Felharsant a vonatfütty. Csikorgó fékek jelezték a vonat érkezését.

— Kibírtam. Hát néha ciki volt, az biztos. De tudod, hogy mikor voltál a legkegyetlenebb? Most kilenc év távlatából elmondom. Egyszer mégis megtörtént, hogy bejelentetlenül későn jöttem haza.

— Mintha… De az már tízedik elején volt…

— Szorongó szívvel jöttem fel a liften, mert tudtam, hogy izgultok. Eszembe jutott Mami késése.

— De mi volt abban olyan kegyetlen? Hiszen mintha csak annyit mondtam, hogy: „Jó hogy hazaértél, már nagyon izgultam…”

— Hát épp ez volt a kegyetlenség. Azzal léptem be, hogy megérdemlem a büntetést. Eldöntöttem, hogy nem feleselek vissza, mert tudom, hogy hibáztam. Ha megkaptam volna, amit megérdemeltem, akkor megnyomhattam volna a DELETE gombot, s törölhettem volna mindent.

— Ja, most értem, miért vágtál olyan elképedt arcot, mert nem kaptál letolást.

— Hát én nem letolásnak mondtam, csúnyábban fogalmaztam… — pirult el. — Azt is azért mondtam úgy, hátha megszidsz érte. Te pedig csak annyit mondtál mosolyogva: „Tudod, hogy hibáztál? Igen? Akkor minek? Mit tudnál meg többet a büntetésből?” S én ott maradtam a lelkiismeret-furdalással. Kegyetlen voltál! De nagyon! Még ma sem felejtettem el!

Közben a lépcsőhöz értek.

— Felülök egyedül — nyúlt a másik csomagja után. — Jó na, add fel… — mosolyodott el.

— Vigyázz magadra…

— Ne rontsd el… Olyan szép volt ez a búcsúzás. S azt mondtad, hogy nem tudod, hogy mit mondj…

— Igen, mind arra koncentráltam görcsösen, hogy milyen tanácsot adjak a jövőre nézve, amit nem mondtam el, amit az apai kötelességem sugall, pedig a közös múltunkra emlékezve tudtuk legjobban gyászolni, hogy ezután kevesebb közös új emlékünk lesz…

— De lesz, mert szabadságra hazajövök! Addig kitalálsz nekem valami meglepit — nézett vissza a lány a lépcső tetejéről.

Felsüvített a vonatfütty. A szerelvény megmozdult.

— Ne tartsd vissza a könnyeidet! Mindig azt mondtad nekem, sírd ki magad bátran! Add meg magadnak az engedélyt, hogy gyermek légy! Még egy felnőttnek is joga van sírni! De rossz lehet nektek, férfiaknak, hogy nem tudjátok könnyeiteket szabadjára engedni…

— Hát igen, felnőtt lányom van… S egy gyermek mindig kell a családban… — vidult fel az apa.

— Akkor adj szabadságot neki! Ahogyan nekem is! — kiáltotta vissza a lány a távolból, még intett egyet búcsúzóul, majd becsukta az ajtót…

 

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 697 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.