A legnagyobb kegyetlenség

Avi Ben Giora kommentje ihlette. *

 

 

 

Apa és lánya állnak az állomáson. Néznek egymás szemébe szótlanul. Miközben meg se szólalnak, körülöttük beszédes csend uralkodik. A csenddel mondják el egymásnak azt a sokat, amit szóban képtelenek.

A beszédes hallgatáson túl mindkettőjükön látszik a feszültség. Szeretnék elmondani azt, amit elmulasztottak huszonöt év alatt. Szeretnék bepótolni. E görcsös igyekezetük kudarcba fullad. Az egy—egy elhangzó közhely csak ront a helyzeten.

Lerí ez nem a megszokott állomási búcsú, amikor Kolozsvárra utazott az egyetemre. Nagyobb elválás annál. A lány, kinek a diplomáján még nem száradt meg a nyomdafesték úgy döntött, hogy nem a szülővárosában kezdi meg felnőtt életét. Távolba utazik, nagyon messze. A határon túlra. Az apa szeméből kipottyan egy könnycsepp.

— Elmégy…

— Eddig is távol voltam. Csak vakációzni jártam haza. Ezután meg szabadságra.

Mindketten tudták, csak önámítás.

— Ezúttal nem írtad ki a szobám ajtajára, hogy „Kiadó szoba”, mint amikor a felvételiről hazatértem — ismerte el a lány szomorkás mosollyal, hogy a helyzet más. — Hogy felháborodtam, amikor megláttam! De amikor benyitottam, s megláttam a gyógyszeres dobozokból kialakított girlandokkal feldíszített szobámat… Az olyan szép meglepetés volt! De azt, hogy az ágyamra azt írtad „HIVATÁSOS MÉREGKEVERŐ?”, azóta se bocsátottam meg! — próbálta műharaggal viccesre fordítani a beszélgetést.

Megszólalt a hangosbemondó. Bejelentette, hogy a vonat 10 percet késik. Ettől felvidultak egy kicsit.

— Kaptunk még 10 percet… Annyi mindent szerettem volna elmondani neked… Amire nem kaptam alkalmat, 25 év alatt.

— Jó apám voltál. Én mindig büszke voltam, hogy te voltál az apám… — érzett rá a lány csalhatatlan női ösztönével az apja görcsös igyekezetének igazi okára.

— Hát… — csóválta meg a fejét az apa cinkos hangnemben. — Egy kilenc évvel ezelőtti beszélgetés jut eszembe…

— Amit a harmadik szomszéd is meghallott? — érzett rá a lány a célzásra. — „Nekem már jogom van kimaradni, nem vagyok dedós! Nekem mindenért engedélyt kell kérnem, még arra is, hogy pisilni menjek! Rosszabb vagy, mint a Szekuritáté! Nem elég, hogy abban az iskolában tanulok, ahogy anyám tanít, s hamarabb értesül viselt dolgaimról, mint én, aki elkövettem őket, még otthon is minden lépésemről be kell számolnom! Nekem semmi jogom sincs e házban!” — utánozta a kamaszos felháborodást. — Jól idéztem?

— Halkabban te! Még valaki azt hiszi komolyan mondod! — válaszolt apja rosszalló-beleegyező hangnemben.

— Hát abban a pillanatban biztos nem örvendtem hozzáállásodnak! Ám utána rájöttem, akadékoskodásodban több érzés volt, mint abban hogy: „Kilencre haza jössz és kész!”, illetve „Jó, na, úgy se tudom megakadályozni!”, amit osztálytársaim jó része kapott.

— Hát szerencsém volt. Ha Mami nem késik másnap…

— Tyű, de ideges voltál akkor! Emlékszem, rámförmedtél valami apróságért, majd mindjárt bocsánatot kértél tőlem, majd megint… Végül megkérdeztem: „Akkor is ilyen ideges vagy, amikor én kések?” Elmosolyodtál, s azt mondtad: „Nem, akkor sokkal idegesebb…” S nem oktattál ki a szokott szülői szöveggel: „Látod, látod…”

— S mint egy varázsszóra megszólalt a csengő — hunyta le emlékezően szemét az apa.

— S én hogy rátámadtam! Azóta se mertem vele úgy beszélni! — kuncogott. — „Elment a szép eszed! Telefonálni nem tudsz? Tati szinte infarktust kapott miattad!”

— S másnap telefonáltál, hogy későn jösz, s ne izguljak.

— Akkor fogtam fel, hogy ez számotokra mekkora probléma.

— S utána mindig telefonáltál, ha késtél. Sokszor elgondoltam, hogy kegyetlen voltam, mert számodra rém kellemetlen lehetett néha, s biztos kitetted magad időnként a „Na, mi az, anyuka kislányának engedélyt kell kérnie?” típusú cikizéseknek.

Felharsant a vonatfütty. Csikorgó fékek jelezték a vonat érkezését.

— Kibírtam. Hát néha ciki volt, az biztos. De tudod, hogy mikor voltál a legkegyetlenebb? Most kilenc év távlatából elmondom. Egyszer mégis megtörtént, hogy bejelentetlenül későn jöttem haza.

— Mintha… De az már tízedik elején volt…

— Szorongó szívvel jöttem fel a liften, mert tudtam, hogy izgultok. Eszembe jutott Mami késése.

— De mi volt abban olyan kegyetlen? Hiszen mintha csak annyit mondtam, hogy: „Jó hogy hazaértél, már nagyon izgultam…”

— Hát épp ez volt a kegyetlenség. Azzal léptem be, hogy megérdemlem a büntetést. Eldöntöttem, hogy nem feleselek vissza, mert tudom, hogy hibáztam. Ha megkaptam volna, amit megérdemeltem, akkor megnyomhattam volna a DELETE gombot, s törölhettem volna mindent.

— Ja, most értem, miért vágtál olyan elképedt arcot, mert nem kaptál letolást.

— Hát én nem letolásnak mondtam, csúnyábban fogalmaztam… — pirult el. — Azt is azért mondtam úgy, hátha megszidsz érte. Te pedig csak annyit mondtál mosolyogva: „Tudod, hogy hibáztál? Igen? Akkor minek? Mit tudnál meg többet a büntetésből?” S én ott maradtam a lelkiismeret-furdalással. Kegyetlen voltál! De nagyon! Még ma sem felejtettem el!

Közben a lépcsőhöz értek.

— Felülök egyedül — nyúlt a másik csomagja után. — Jó na, add fel… — mosolyodott el.

— Vigyázz magadra…

— Ne rontsd el… Olyan szép volt ez a búcsúzás. S azt mondtad, hogy nem tudod, hogy mit mondj…

— Igen, mind arra koncentráltam görcsösen, hogy milyen tanácsot adjak a jövőre nézve, amit nem mondtam el, amit az apai kötelességem sugall, pedig a közös múltunkra emlékezve tudtuk legjobban gyászolni, hogy ezután kevesebb közös új emlékünk lesz…

— De lesz, mert szabadságra hazajövök! Addig kitalálsz nekem valami meglepit — nézett vissza a lány a lépcső tetejéről.

Felsüvített a vonatfütty. A szerelvény megmozdult.

— Ne tartsd vissza a könnyeidet! Mindig azt mondtad nekem, sírd ki magad bátran! Add meg magadnak az engedélyt, hogy gyermek légy! Még egy felnőttnek is joga van sírni! De rossz lehet nektek, férfiaknak, hogy nem tudjátok könnyeiteket szabadjára engedni…

— Hát igen, felnőtt lányom van… S egy gyermek mindig kell a családban… — vidult fel az apa.

— Akkor adj szabadságot neki! Ahogyan nekem is! — kiáltotta vissza a lány a távolból, még intett egyet búcsúzóul, majd becsukta az ajtót…

 

 

20látogató,1mai

Szerző Vandra Attila 778 írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.

20 Komment

  1. A buntetés egyik hatása, hogy meg lehet nyomni a DELETE gombot, s elfelejteni ay egészet. Megkaptam amit megérdemeltem (ha meg…) el lehet felejteni. A felelősséggel való szembesítéskor ez nem működik… A felelősséget vállalni kell!

    Kösz, hogy megosztottad velem történeteted, s örvendek, hogy tetszett.

  2. Kedves Attila, most találtam rá az irásaidra. Nagyon megörültem nekik, mert én is hasonlóképpen gondolkodom és cselekedtem is, mint “hivatásos” szülő. Én csak egy példát emlitenék meg: amikor Éva lányunk 15 éves volt, egyik este elment “csavarogni” egy fiuval a környéken. A fiut eddig csak egyszer láttuk, tehát nem ismertük igazán, de a lányunkban megbiztunk. Ez egy nyári napon történt. Éjfélig vártunk rá, de nem jött vissza. Már hajnal kettő volt, és már párommal rágtuk a szájunk szélét az izgalomtól. Hirtelen felkeltünk, felöltöztünk és elindultunk a környéket bejárni. Az egyik közeli hidnál álltak és békésen beszélgettek. Mikor megláttak minket nagyon megijedtek. De mi csak annyit mondtunk, hogy: azt hiszem, elég késő van már. Ideje hazajönni. – Soha többet nem kellet megkérni arra, hogyha késön jön, akkor szóljon telefonon. Pedig egyetlen szó szemrehányás sem hangzott el.

  3. Szülőnek lenni óriási felelősség. Sokszor érezzük, a feladat túlnő bennünket, kifutnak a szálak a kezünkből. De valahogy mégse…
    Két fiút neveltem fel, s most, hogy vissza-visszanézek, sokszor van lelkiismeret furdalásom. Talán másképp kellett volna, talán hibáztam, mikor annyit aggódtam, mert nem bíztam bennük, talán túl nagy volt a szigor..talán… és sorolhatnám.
    De ha hazajönnek és átölelnek, ha megtisztelnek bizalmukkal, elröppennek kételyeim.
    Bár bevallom, az aggódásom örök, de igyekszem titkolni:))))
    Jaj, miket kihozott ez az írásod belőlem…

  4. Attila!Nem egeszen igy van.Legalabb is nalam.En lanyt akartam a nejem meg fiut.Na ja lehet hogy az a bizonyos komplex amit irtal de nem egeszen.Egeszseges feltekenyseg inkabb.Mar ahol egy van.Mind a ket szülö verseng a gyerekert./az en lanyom apja lanya vagy fiut akartam es lany lett de ezer fiu veszett el benne./Ahol kettö van es fiu lany ott nem tudom mi a helyzet/bensösegesen nem tudtam megtapasztalni mivel sajnos csak ez az egy lehetett/Igazad lehet biztosan ha bar talalkoztam forditott esettel ahol a fiu az apja fia volt es hiaba “udavarolt” anyuka nem tudta levenni a labairol.Persze hogy olvadozunk ha lanyunk udvarol nekünk.Termeszetes dolog nem?
    Ja maradaj csak ilyen vegig.Jobb egy bolondos “tini fejünek maradni” mint begyepesedett fejü venembernek.

  5. Hát igen, mi nagylányos apukák tudjuk, hogy mi az apák tragédiája… Fiúkra vágyunk, s mikor megszületik a lányunk, azt mondjuk, hogy nem baj, nemzvállalunk még egy gyermeket, legyen egy fiú is. Megszületik a fiúnk is, egy hétig mindenkinek italt fizetünk, mert hát kik vagyunk mi, mert van egy fiúnk. Aztán jön a tragédiánk: a fiúnk anyás lesz. S amikor a lányunk elkezd nekünk hízelegni… Hiába na, nem értek egyet Freuddal, inkább tanítványának, Jungnak adok igazat. Az dipusz-komplexust én inkább dipusz-Élektra-jelenségnek nevezem. Még komplexusnak se nevezem, mert a jelenség természetes, sőt szükséges a gyermekeink szexuális fejlődésének fontos állomása. S mi olvadozunk, s élvezzük ahogyan lányaink “udvarolnak nekünk”…

  6. A történelemben nincsenek új dolgok, hiszen egyetlen tanulsága, hogy sohase tanulunk belőle. Mélyen átérezve azt hisszük, történetünk egyedi, s rájövünk, hogy csak emberi…
    A viccet félretéve, örvendek, hogy tetszett. Én pedig továbbra se próbálok felnőni. Életem nagy féleme, hogy egyszer megkomolyodom.

  7. Kedves Attila!
    Nem tudok megszolalni sem nagyhirtelen.Talan sejted hogy miert.De ne talalgassal.Most minden vicc nelkül de ugyan ezt csak maskeppen jomagam is leirtam.Talan az a kommentem ami erre ihletet/örülök neki hogy ennek ilyen jo eredmenye lett/nemi betekintest is engedett hogy en ezt ugyan ugy ateltem egy ilyen bucsunal.Szoval meg merje valaki azt mondani hogy nincsenek közös es hasonlo sorsok vagy ahogy szoktak mondani hasonlo veletlenek.Nagyon tetszett es örülök hogy en “ihlettelek” ennek megirasara

Hagyj üzenetet