Meghalni születtem e világra, nem remélni.
Az reméljen, kinek kevés vétke volt.
Én, ki a senki-földjén hagyom néma létem,
arra járok, hol a lélek bandukol.
Peregve száll a fecske-ének,
míg a vándor áll, ha fáradt teste szól,
nem tudok én már új utakra térni,
s az élet sem n? fel ócska álmokon.
A nap ma is fent siklik az égen,
visszalopja épp a tegnap záporát,
és ’hogy a gyenge felh?k fátyolára nézek,
fehér fényben rám borítja bársonyát,
s elviszi szívem a hold.
Legutóbbi módosítás: 2008.06.27. @ 15:50 :: Pongrácz Ágnes