Placskó Lajos : Látogatóban

*

Kedvem borús volt s kibotorkáltam a temetőbe emlékezni:

Mi volt szép, s jó hajdanán?

A rideg sírok látványától nem jutott eszembe semmi,

Csak egy kép: édes, jó apám.

Ült velem szemben asztalra könyökölve, s mosolygott

Pont úgy, mint annak idején.

Szemében szigor csillant, barna hangja halkan zsongott

S kérdi: mire végeztem én?

Édesapám! Tanultam, tudok, de mégis mit sem érek!

A pénzünk sohasem elég!

Melegen néz rám a két szem: Lányaid mindig többet kérnek?

Édesapám! Mindent megadok nekik én!

S emeltem hangom, hogy folytassam a panaszt

De ő leint újra:

Hagyd! Feledd a bajt s gondjaid nyűgét elhalaszd!

Emlékezz, mit adtam neked útra!

Fejet hajtva idézem vissza: A sok jót,

Amit tőled kaptam, hogy adom meg?

Mit akkor mondott, nem feledem:

Gyerekeidnek add majd, s ha lehet, többet!

Így kaptam én is, és mit tudtam, tovább adtam. Most indulj!

Nincs még itt a helyed!

Lásd: a körbe forgó világban, mi öreg, mint az idő, nincs semmi új.

Amit mondtam, pedig, ne feledd!

 

Elköszöntem. Búcsúzóul a fejfát — mi már hideg kő

Megsimogattam. A mozdulat

Az volt, mit tőle láttam. Egy habos felhő

Árnyékolta épp a sírokat.

Szellő kélt, cseppet sem metsző, markomban érzem:

Lágy, könnyű és meleg!

Tudtam, apám búcsúzik tőlem éppen

S még mindig, rám vigyázva fogja kezemet.

Legutóbb szerkesztette - Placskó Lajos
Szerző Placskó Lajos 77 Írás
A Lajos nevet nem a szüleimtől, inkább a sorstól kaptam , hiszen egy véletlen elszólás volt az eredője. Ám, ha már kaptam, igyekszem becsülettel viselni. Tanítok. Két diplomával és egyre elkeseredettebben. Csak a gyerekek tiszta tekintete, az a pár felcsillanó szikra tart engem is ezen az önemésztő, őrült pályán, ami az én fajtám része. Közben vadul "pótcselekszem": írok prózát, verset, haikut, faragok fát, csontot, rajzolok és legújabban színészkedek - természetesen csak szűk körben, szigorúan amatőr módon. Három dologra vagyok büszke az életemben minden maradék nélkül és teljes csodálattal: a három lányomra.