Anyai nagyapám bölcs, megfontolt férfi volt. Bölcsességét azoktól az emberektől örökölte, akik hozzá képest is öregek voltak, megfontoltságát, meggondoltságát maga alakította ki. Vagy talán kialakította benne az idő, a munkája, hiszen nem lehetett azt a sok drága acélt eltékozolni, meg kellett gondolni, hogy minden pici forgácsa jó helyre kerüljön, el ne vesszen. Sokszor mondott nekünk, gyerekeknek olyan bölcsességeket, amiket még fel sem fogtunk, csak később, felnőtt fejjel gondoltunk vissza rá hálás mosolygósan: — Ezt Apapi mondta!
Az ő mondásai között volt ez is: — Addig jó, amíg Is meg Us van uralmon. Ha jönnek az emberek, még a víz is befagy a vödörben. Az emberek után pedig dupla árat fizetünk.
El is magyarázta hamarjában: — Addig valóban jó, amíg az is meg az us van uralmon, mert áprilist, májust, júniust, júliust, augusztust írunk, tehát melegek a hónapok. De ha jönnek az emberek — szeptember, november, december — még a víz is megfagy a vödörben. Az emberek után dupla árat — január, február — fizetünk.
Úgy látszik a régiek is januárban, februárban emelték az árakat…
Nagyapám meséi nyomán gyermeki képzeletem azonban a téli hónapokat valóban emberi tulajdonságokkal ruházta fel:
Öregszik a Nyár. Szeme körül már megszámlálhatatlan a szarkaláb. Napbarna karja fonnyadt, kezei csontosak, varázsolni már csak ott tud, ahol egészen fiatal rügyek figyelik mozdulatait. Őket még be tudja csapni régi trükkjeivel. A közeli erdőből egyre hangosabban hallatszik, mind teltebb hangon énekel a tékozló Szeptember. Amit Nyár teremtett és termesztett Szeptember feléli, felprédálja. Jókedvűen énekel, nem is csoda, hiszen kezében mindig ott leng a kifogyhatatlan boros kupa. Újra és újra meríti a szüreti kádakból, ha véletlenül mégis kifogyna. Bocskorát, kalapját taplógombából metszi éles, de rozsdásodó késével. Gúnyája erősen avar és gombaszagú. Nótáját részeges darazsak döngéséből szerzi öblös hordók mélyén. Ha elfárad a mulatozásban, ködtakarót kanyarít magára, szusszanva fekszik az öreg, nyirkos pincék hűvösébe. Teret hagy ikertestvérének, Októbernek.
Október százszorta beosztóbb. Sürög-forog a pincékben: érleli, palackozza a bort. A maradék gyümölcsöket is kihasználja, pálinkát főz. A kamrákban rendet rak a befőttek körül, a disznóölések sült húsát zsírban tartósítja, szalonnát, oldalast, sonkát, kolbászt füstöl, rak padlásra. Minden téli élelmet számba vesz, raktároz, szőlőfürtöt aggat, mazsolát szemez, búzát őröl, kukoricát morzsol, szénát szellőztet, szalmát padlásra rakod, szerszámot zsíroz, kocsit olajoz. Mindenben a rendet, átláthatóságot tartja szem előtt, mert jön a nagy adóbehajtó, November.
November az utolsó leveleket is le akarja rázni a fákról. Ahol szikár termetével feltűnik, a kóborló, álomittas mókusok riadtan vágtatnak az odújukba és beköltöznek az emberlakta területekre a varjak. A hörcsögök már tudják, ha ilyenkor még ennivaló keresésre indulnak, és véletlenül találkoznak Novemberrel, a legrövidebb úton a vacokba kell rohanni, különben úgy néz rá, hogy a kis állatban megdermed a lélek. Mindent számba vesz, minden élő és holt lelket felír, könyörtelenül megöli a gyengéket, és táplálékul veti őket a ragadozóknak, hogy azoknak is legyen elegendő zsírtartalékjuk a hidegekre. Természetesen nem csak követel. Dérrel csípeti meg a vadgyümölcsöket és az ember gyümölcseit is. Így lesz az éhező fenyőrigóknak finom édes csemegéjük és az embereknek omlós, kásás sütőtökük. Az állatoknak szépen sorban kiosztja a téli bundát, megdorgálja azt, amelyik nem gondolt még a télre, figyelmezteti őket, hogy eljön majd Január, és akkor nem lehet divatos, vékony nyári bundában sétálgatni, mert az erdő nem korzó. Visszatér papírjaihoz, táblázataihoz, szikáran józan és kiábrándítóan világos számaihoz, majd tiszta és világos kimutatásokkal untatja öccsét, a pirospozsgás, dércsípte orrú, hosszú, fehér szakállú, ragyogó kék szemű Decembert.
Pocakos December csak fél füllel hallgatja bátyjának estékbe torkolló beszámolóit. Jobban érdekli az, hogy faggyút tegyen a cinkéknek, dércsípte almát a rigóféléknek, egy kis húst juttasson a ragadozóknak. Csak pillanatokra köti le, ha a búcsúzó November azzal marasztja, hogy „ezt még feltétlenül el kell mondanom”, hiszen úgy is tudja már kezdetek kezdetétől, hogy mi a dolga. Novembert, pedig nem akarja megsérteni, hiszen testvérek, ő is az öreg Idő fia. December — ha jó kedve van, márpedig ritkán rosszkedvű – azzal kezdi, hogy picit megrázza a szakállát. Ettől hó hull a világra, és fehér ünneplőbe öltözik a Föld télbe burkolt része. A csermelyeket, patakokat jég mögé zárja. Már nem csobognak, csak sisegnek. A jég üvegtáblái mögött az arra járó gyerekek szórakoztatására tréfás, játékos alakokat ölt az alatta folyó víz. A településeken piros ruhába öltözött emberek kezdenek feltűnni az utcákon, picit hasonlítanak is rá, de tudja, hogy Szent Miklós püspökre emlékeznek. December igyekszik minél vastagabb hótakaróba burkolni a vetéseket, meg ne fagyjanak a magok, legyen mit őrölni a malmokban, kerüljön minden asztalra friss kenyér. Elcsendesíti a szeleket is, nehogy bolondos, dévaj kedvükben megbontsák a hópaplant, megzavarják a csendbe burkolt természetet. Elcsendesít mindent, mert eljön az áhítat ideje, a legnagyobb ünnepé a keresztény világban. Eljön az idő, amikor ő is a legszebb, gyöngyházfényű, ragyogóan fehér ruháját veszi fel. Ha felcsendül a kórusok hangja és az emberek megtisztulni vágyó lélekkel lépnek a templomokba, hogy együtt örüljenek egy parányi emberke születésének, aki később óriás lett, nem termetben, de lélekben és tetteiben.
A hatalmas December, akinek egy szeme villanására jéggé dermed és megáll a riadt élőlények szíve, most leveszi zúzmaradíszes fövegét, le is térdel, és úgy köszöni meg a Teremtőnek, mindannyiunk megváltóját.
Legutóbbi módosítás: 2008.06.23. @ 15:17 :: Placskó Lajos