Koczeth László : Lakoma a kettes belen

*

 

 

 – Jobbra a 202-esben van a néni! – mondta előzékenyen a nővérke a folyosón útba irányítva a látogatókat.

Négyen jöttek a Mamához. Illedelmesen köszöntek a többi betegnek, majd letelepedtek a néni ágya mellé.

– Jól nézel ki, Mama – mondta az idősebbik nő, miközben a táskájában kotorászott. – Nézd, hoztam egy kis túrós rétest. Úgy készítettem, ahogy te szereted, sok mazsolával – s már nyújtotta is a műanyag dobozt, amiben katonás rendben sorakoztak az illatozó rétesek egymásra helyezve.

– Na, egyél már, ne kéresd magad! Nagyon finom. Ma reggel csináltam, még meleg, olyan friss.

– Adj lányom egy szalvettát! – szólt oda a fiatalabb nőnek, aki készségesen nyújtotta is, közben a szekrényből pakolta a szennyes ruhákat.

– Ezt hazaviszem, kimosom, és szerdán visszahozom, jó lesz Mama? – kérdezte a néni felé fordulva. Az szótlanul bólintott egyet, mire a fiatalasszony folytatta a rakosgatást.

– Mit enne Mama? Hoztunk egy kis disznótorost. A múlt héten vágtunk. Tudja, azt a két mázsa körülit. Öten fogtuk le, de még akkor is ugrált mikor a kisvajling már tele volt vérrel. Mikor szorítottam, úgy térgyen rúgott, hogy be is dagadt – mutatja a fiatalabbik férfi, nadrágját felhúzva kékeszöldes térdkalácsát. A zörgő papírok közül kicsomagolt egy tányért, amire hurkát és kolbászt rakott.

– Egyen egy kis savanyút is hozzá, vagy töpörtyűt, ha akar, az is van! – ajánlotta az idősebbik férfi, hogy ő is mondjon valamit.

Szuszogva, erőlködve csavargatta a befőttes üveg tetejét, de nem bírt vele.

– Várjon apuka – szólt oda a fiatalabb férfi -, tegye alá a kanalat, és ha levegőt kap, akkor csavarja le! – oktatta. – Na, most! Így. Látja, hogy lejött!

– Nézze, kisdinnye is van, vegyen ebből is! – szedegette ki görbe ujjaival az üvegből a savanyúságot.

– Egyen már Mama! Igaz milyen jóízű! Kevés bors, sok majoranna, attól lesz jó a hurka – mondta elégedetten nézve, hogy győri magába az öregasszony a komahurkát.

– A kolbászból is, abból mért nem eszel, az is jó! – szólt közbe a tányérra mutogatva az idősebbik asszony.

– Itt úgyis egyik nap tökfőzelék, másnap meg krumplifőzelék van szójafasírttal, attól meg éhen lehet halni.

– Egyen egy kis sütit is! – jutott szóhoz végre a fiatalasszony félrerakva a nagy táskát, s elővéve a főzött krémmel töltött csokoládé bevonatú édességet.

– Ezt meg kell kóstolnia a Mamának, hiszen magának sütöttem, és nagyon finom lett – tolta kedveskedve a néni elé a tálcára tett süteményt.

– Ezt már le kell kísérni valamivel – vette elő a hosszúnyakú üveget az idősebb férfi, levéve egy poharat a kisasztalról, és töltögetve bele a sárgás színű bort, vigyorogva nyújtotta oda az öregasszonynak.

A száraz arcú néni először mosolyodott el, és egy slukkra lehúzta.

– Na, magában már lehet bízni – mondja nevetve. – Erre jobban csúszik minden – megindulva a beszédben, saját magának is teletöltve egy poharat.

– Jó kis nova, ebben nem lehet csalódni – itta kortyolgatva, ízlelgetve.

– Képzeld, tegnap le kellett vágnom a kendermagos kakast, mert nekiment az embernek, mire az mérgében hozzávágta a kapát. Hát az a bátor kakas félredőlt, mert letört az egyik lába. Elsőre úgy állt ott, mint egy gólya, a behajlított lábával, aztán elkezdett seregni körbe-körbe. Az öreg csak kiabált befelé a konyhára, hogy forraljak vizet. Ez se kukorékol többet. Elhoztuk. Itt a pörkölt, jó házi tarhonyával. Egyél ebből is, jó puhára főztem. – kínálta tovább az idősebbik asszony.

A Mama böffentett egy nagyot, de folytatta az evést.

– Látom, jólesik – szólalt meg ártatlan mosollyal a fiatalasszony, miközben valami gépelt papírral és egy tollal bíbelődött. Az idősebbik asszony összevonta szemöldökét, tiltóan ránézett, mire ő kelletlenül eltette az iratokat.

– Egyen csak mamika! – tette hozzá kényszeredetten.

A néni arca két oldalán csorgott lefelé a piros pörköltszaft, amit letöröltek segítőkészen egy papírzsebkendővel.

– Kér még valamit? Hozzak inkább egy kis vizet?

A beteg bólintott egyet, és már hozták is a vizet. – Van ásványvíz is!

Megrázta a fejét, jó lesz neki a csapvíz.

– Tudod, Mama, a gyerekek nagyon rendben tartják a portádat. A Morzsit, és a macskákat is minden nap megetetik. A muskátlit is meglocsolják. Holnap oda is költöznek, de csak arra az időre, míg haza nem jöhetsz – mondta nyugalmat erőltetve magára az idősebbik asszony, megigazgatva a vánkost a beteg feje alatt. Az öregasszony szigorú tekintettel meredt maga elé, szeretett volna megszólalni, elmondani mit gondol a dologról, de csak egy sóhajtásra futotta.

– Látom, elfáradtál. Ennél még valamit?

A néni mutatta, hogy dugig van az étellel.

– Gyertek gyerekek, hagyjuk pihenni a Mamát! – rendelkezett az idősebbik asszony és megpuszilta a beteg arcát. A többiek sorra búcsúzkodtak, összecsomagolva a lakoma romjait.

– Jaj, hát a narancs, meg a banán, azt majdnem elfelejtettük! – rakta ki a déligyümölcsöket a fiatalasszony. – Meg egy kis kóla! – húzta elő ráadásnak a kétliteres műanyagflakont, s tette le az asztalra, megsimogatva a néni kezét.

– Mi már megyünk is! – szólt oda mosolyogva a fiatalabb férfi, a bejövő nővérkének, észrevétlenül köpenyébe csempészve az előkészített ezrest. Egyenként visszaintegettek szánakozó arccal az ajtóból.

– Remélem nem evett túl sokat, Eta néni, tudja nemsoká nagyon komoly műtétje lesz – érdeklődött a nővérke, zsebeit tapogatva.

A beesett, fáradt szemű öregasszony először jutott szóhoz ezen a délutánon:

– Én csak csipegettem egy kicsit, kedves… – jegyezte meg alig hallhatóan, s elmerengve, elgondolkozva nézett ki az ablakon.

A kórházudvaron ott vitatkozott, hevesen gesztikulálva a család.

Fáradtan behunyta a szemét.

Úgy gondolta, alszik egy keveset.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Koczeth László
Szerző Koczeth László 51 Írás
"Tudunk mi sok hazugságot mondani, ami a valóra hasonlít, de tudunk mi, ha akarunk, az igazra is rázendíteni' (Hésziodosz Istenek születése - A Múzsákról)