Nagyajtai Kovács Zsolt : Játszottunk egy jót VII.

Nyomtatás

A fürdőszobában, törölközés közben jutott eszembe, hogy nem hoztam be magamnak egy tiszta gatyát. Sebaj, egyedül vagyok, ki a manó látna most engem. Tán Kata? Hahaha, neki aztán esze ágában sincs errefelé kóricálni. Már biztos szervezi a napközbeni csodás programjait, Sárika barátnőjével meg Erzsikécskével, arra is rárogyhatna már a plafon valahol, az egy nagy lekvárkavaró. Tirirájrom, irány gatyát keresni. Egy, egy, egy-kettő-egy, bal-jobb… Uhhh. Az ütő megáll bennem. Ez nem lehet igaz. Drága jó istenem, mondd, hogy hallucinálok. Olyan látomásom van, hogy Kata áll az előszobában és zavartan vigyorog. Akarom mondani, mosolyog, de hát ezt a legjobb indulattal sem lehet mosolynak nevezni. Én pucéron, egyszál semmiben, ő vigyorog. Hogy melyikünk van nagyobb zavarban, nem tudni.

— Izé… — mondom bölcsen — gyere be, de várjál egy kicsit… nézek egy nadrágot… őőő, izé… vagy tán fel is veszem… nahát.

Beviharzottam a szobába, a szekrényből előkaptam egy régi gatyát, amit nem akartam magammal vinni, kétlábbal egyszerre ugrottam bele. Itt a farmerom valahol, csak tudnám, hova dobtam tegnap este. Megvan. Póló a másik szekrényből, ez is elég ócska már, mindegy. Fogadóképes vagyok. Kata már a szobaajtóban állt. 

— Nos hát, izé, gyere be, ülj le, meg ilyenek — hadartam nem szűnő zavaromban. — Minek köszönhetem a látog… izé, hogy hazajöttél? Egyáltalán hazajöttél, vagy csak úgy itt vagy? Mi van Adriennel? Miért nem hoztad magaddal? Üzent valamit?

— Igen, üzent — ült le éppen csak félfenékkel az egyik fotelba Kata. — Azt üzente, szeret téged, és hiányzol neki.

Mit ne mondjak, egy csöppet meglepődtem. Kata hangszíne, arca, egész viselkedése és az, amit mondott, egészen váratlanul ért. Azt hittem, dörgedelmes szavak következnek az élhetetlenségemről, málészájúságomról és általában a naivitásomról szólóan, ehelyett emberi szavakat hallottam, melyekből, ha akartam volna, némi aggódást és mintha egy mákszemnyi megbánást is kiérezhettem volna. Én azonban erős akartam maradni, ezért mindezeket nem óhajtottam észrevenni.

— Miért nem hoztad magaddal? — kérdeztem, egy nyúlfarknyit már nyugodtabban.

Kata előbb szipogott egy párat, majd elővette a zsebkendőjét és beletrombitált egy elefántosat. Ha gonosz lennék, hihetném, hogy előre megkomponálta ezt a mozdulatsort, de nem vagyok gonosz, amúgy meg Katából ki sem néznék ennyit…   

— Korán volt még, amikor elindultam — kezdte a megszokottnál kicsit mélyebb hangon — Adrika még ágyban volt. Amúgy meg beszélni szeretnék veled, amihez ő most nem is hiányzik.

— Most akarsz velem beszélni? — gyújtottam rá aznapi ezredik cigarettámra. — Hááát, az pont annyira hiányzik e pillanatban, mint üveges tótnak a hanyattesés. Nem lehet máskor? Hét végén, este valamikor, vagy mit tudom én… 

— Most eléggé hétvége van — nézett rám Kata —, vasárnap. Mi dolgod akadt ilyen hirtelen?

Éreztem, hogy kezdeti idegeskedésemet fölváltja a feszültség és az egyre csak nő bennem, de még messze voltam attól, hogy ki is törjek. Szó nélkül átmentem a másik szobába, ahol az általa írott üzenetet hagytam, visszamentem hozzá a cetlivel együtt. 

— „Mihály, költözz el a hét végén, a lakásra szükségem van, nélküled”… olvassam tovább? Szerinted mi dolgom akadhatott ily hamarjában? 

— Megbáhántam! — zokogott fel Kata némiképpen váratlanul. — Ezt akarom veled megbe… heszélni… Az a papír már nem ér… 

Csöndben ültem a fotelban, szívtam a cigarettámat és közben drága emlékű apósom feledhetetlen, jótékony hatású cseresznyepálinkájára gondoltam. E pillanatban tökéletesen megértettem az alkoholistákat.

— Kata, mi az, hogy már nem ér? Mi ez, óvodások humós játéka, álarcosbál, vagy valami hibbantagyú fejéből kipattant idióta vetélkedő, ahol a szabályokat percenként alakítjuk annak megfelelően, hogy az előre meghatározott és kijelölt fószer nyerjen akkor is, ha ő a leghülyébb az összes résztvevő között? Bocsáss meg, ezzel nem azt akartam mondani, hogy te hülye vagy, csak nem értek semmit sem. Hónapok óta szerepel a nagycirkusz az életünkben, tegnap (tegnap!) te írtál nekem egy levelet, miszerint húzzak el a pi… na jó, a fenébe innen, napok óta nem láttalak, a gyereket letagadod meg mittudomén mit csinálsz, és most azt mondod, hogy nem ér? Mi nem ér? Miért nem ér az, ami nem ér? Mi? És akkor van-e valami, ami ér? Hol a pokolba jártatok egyáltalán az elmúlt napokban?

— Anyámnál voltuhunk — nyögte ki Kata —, meg vagyunk is.

— És nem lehetett nekem szólni vagy írást hagyni, hogy né, te marha, itt meg itt vagyunk, ne aggódj? „Ne keress, nem találsz meg…” Hát ez mégiscsak kész káosz — lobogtattam hevesen Kata orra előtt azt a nyomorult papírt, még jó, hogy nem dobtam el. — Ma, a mobiltelefonok világában különben sincs olyan, hogy valakit, egy felnőtt embert, aki relatíve normális, ne lehetne megtalálni… Még ekkora marhaságot nem is hallottam — dohogtam lassan lecsöndesedve, tán már inkább csak magamnak. Megdörzsöltem a szememet, a halántékomat és iszonyatosan fáradtnak éreztem magam.

 — Mihály — szólalt meg alig hallhatóan Kata —, azt hiszem, akkor már tisztában voltam azzal, hogy mit rontottam el, csak még nem voltam hajlandó beismerni magamnak. Féltem a veled való találkozástól, fogalmam sem volt, hogy mit tegyek, és hogyan tegyem, nem is akartam találkozni senkivel. Elmentem Adriennel Anyámhoz, neki sem mondtam semmit, csak megkértem, pár napig maradhassunk nála, szegény mama, gőze sem volt arról, mi történt. Adrika kérdezgetett egy darabig, de vele sem voltam őszinte, kicsi ő még ehhez. A végén kiküldtem a mamához, gondolkodtam, de semmi értelmes dolog nem jutott az eszembe. A tegnapi napot aztán szinte végigbeszéltük a mamával, mellesleg ő is neked ad igazat, jobban mondva szerinte is én vagyok a hülye. Ezért úgy döntöttem, hogy eljövök hozzád és elmondom, mit látok megoldásnak. Szépen visszajövünk Adriennel, élünk tovább együtt úgy, mint eddig, nem veszünk tudomást a válásról, úgysem a papír számít, hanem az, hogy mit érzünk egymás iránt. Mama is azt mondta, nem valószínű, hogy két nap alatt fölcsíptél egy új nőt, akibe máris beleszerelmesedtél, merthogy ez nem a te természeted, igaz? Én tudom, hogy mit rontottam el, helyrehozom, neked nem kell semmiben sem változnod. Újra megéreztem, hogy szeretlek, jó nekem veled. Mit szólsz hozzá?

Ültem a fotelben félig hanyatt dőlve, valamilyen ostoba vigyor ült a képemen és dunsztom nem volt, miről is van szó. Képtelen voltam fölfogni. Hallani hallottam, de értelmezni nem tudtam. Ilyen nincs, nem létezik, nem is létezhet. Senkivel nem szúrhat így ki a sors, még velem sem. Vagy velem igen? Velem mindent meg lehet csinálni? Ilyen tutyimutyi fajankó lennék, hogy mindenki, bárki, aki erre jár éppen, az mond nekem valami szépet és én mindjárt úgy járom a csárdást, ahogy ők fütyölik? Ilyen voltam eddig? Csak ezt az oldalamat mutattam mindig mindenkinek? Senki nem vette észre, hogy én kéremszépen egy ember vagyok, érzésekkel, ésszel stb. megáldva, akinek néha önálló gondolatai is vannak, önálló életet is élne egyszer, élt volna eddig is, csak alárendelte mindig a családnak az igényeit? Jól nézünk itten ki, kérem. Most légy okos, Domokos, meg egyéb ilyen zsenista kijelentések. Most légy okos, most szúnyog okos, most cecelégy okos… lehet, hogy már meggágyultam, nem is lenne csoda. Na, ebből elég.

— S énnekem most kell rögtön, ebben a szúrásban válaszolnom? — kérdeztem Katát percekig tartó torokköszörülés után.

— Mert? — nézett rám exnejem némi csodálkozással. — Nem tudsz?

Óriási önfegyelemmel nyugodtra mérsékeltem a hangomat és atyai türelemmel válaszoltam.

— De, igen. Tudnék, de nem akarok. S tudod, miért nem akarok, kedvesem? Mert nem akarlak megbántani, velem született áldott jó lelkem miatt, még mindezek után sem. Végtelenül örvendek, hogy eljöttél hozzám a most már kizárólagosan saját lakásodba, és mindezeket elmondtad nekem. Annak is fertelmesen örvendezem, hogy miután ország-világ előtt hülyét csináltál belőlem, arra kérsz, hogy ezt felejtsem el és hagyjam, hogy már ne hülyegyerek, hanem egyszerű, de világraszóló bohóc legyek. Harminc év az harminc év, annak súlya van, annak ereje van, annak hagyományai és egyebei vannak. De éppen azért, mert harminc év az harminc év, nem tudom, hogy nem lett—e elegem az egészből, és életem további részét esetleg úgy akarom leélni, ahogyan én szeretném. Ezért nem válaszolok neked most. Menj el, hagyj gondolkodni, gyere vissza este. Ha itt találsz, rendben. Ha nem…

Kata megdöbbenten állt fel a fotelból.

— Mi az, hogy ha nem… ? Hová mennél, egyedül? Vagy… van valakid?

— Menj most el, kérlek.

*

Fejemet a kezembe temetve ültem az ágy szélén és csöndesen sírtam. Ez vagyok én, Szerémi Mihály, ez pedig az én életem. Itt van, ni, itt hever mellettem. Romokban, helyreállíthatatlanul. Ez a nagy rakás hulladék. Ezt semmiféle felújítással, tatarozással, alakítással helyrehozni nem lehet, ezt így, ahogy van, bele kell gyömöszölni egy nagy szemeteszsákba és kidobni a kukába. Jó mélyre, nehogy valaki előguberálja. Aztán előreszegezett fejjel irány a kijárat, itthagyom ezt a lakást, úgy, mintha sose lettem volna benne egy percet sem. Öreg fejjel megalakítom az „Indulj az útra és vissza ne nézz” című mozgalmat, leginkább ötvenen túli vén fütyik számára, akik csalódottak, de tartják még magukat érdemesnek arra, hogy hátralévő harminc évüket tisztességben leéljék. Mi az, hogy hátralévő? Ha hátralévő, akkor azt már elhagytuk. De nem a harmincat hagytunk el, ami még előttünk áll, hanem az ötvenötöt, ami mögöttünk van, tehát a harminc nem lehet hátralévő. Előttünk álló, így már esetleg. Hátralévő esetleg akkor lehetne, ha nem szembe mennénk a végünk felé, hanem háttal, hátrálva, mint a rákok. De mi szembe megyünk mindennel, teljes sebességgel, mint a vak ló. Ajjaj, Szerémikém, már megint belegabalyintottad magad a szép magyar nyelv használatának rejtelmeibe, mert hiszen pont most van itt az ideje, nemdebár?

A mozgalomba máskülönben akár néhány évvel fiatalabb szivarovicsok is jöhetnének, mert a csalódás soha nem korfüggő. Rövid idő alatt akkora lenne a létszámunk, hogy észre sem vennénk, és már néppárttá nőnénk ki magunkat, indulnánk a választásokon, jól néznénk ki, ha még meg is nyernénk… Vigyázz magadra, Szerémi Mihály. Percről percre hülyébb vagy, pedig annak sem pont most van itt az ideje, ugyebár. Az életed egy szeméthalmaz, az elébb jöttél rá, kösd össze egy zsákba, dobd ki, aztán láss munkához. Az új életed alapjai elkészültek, szerencsédre, mert hogy itt van neked Emese, akire mindig is vágytál. Erre az alapra kell építkezned, harmincvalahány éves alapok, ezek elbírják. Hun van a tata cseresznyepálinkája, mégiscsak kell egy korty belőle. Netán kettő.

*

 A jó szíved áldozata vagy. Meg a végtelen naivitásodé. Szebben fogalmazva a hülyeségedé. Hogyan is gondolhattad azt, hogy ha nem teszel rosszat Katával, vagyis nem szólsz rá egyszer legalább keményen, nem veszekszel vele egy igazit, akkor azzal feltétlenül jót teszel vele, meg általában a házasságodnak? Nem lehet mindig mindenkivel jót tenni, nem lehet mindig mindenkinek megfelelni. Időnként saját magad érdekeit kell szem előtt tartanod, mert mégiscsak a magad számára te vagy a legfontosabb. Különösképpen igaz ez akkor, amikor tudod, hogy a magad számára legjobb döntés — lehet bár pillanatnyilag az érintettekre nézve kellemetlen vagy bántó —, ha nem is azonnal, de hetek, vagy hónapok múlva pozitíve befolyásolja majd azoknak az életét is, akiket szeretsz, akik fontosak számodra. Három évtized egy házasságban nem egy folyamatos fáklyásmenet. Vannak buktatók, vannak ellentétek, nehézségek, nézeteltérések, miegyebek. Az egyik legfontosabb tényről azonban sokan hajlamosak megfeledkezni, ez pedig nem más, mint maga az idő. Harminc év egyenlő háromszázhatvan hónappal, az pedig nagyjából tízezer nyolcszáz nap. Ennyi idő alatt két ember akkor is megismeri egymást, ha erre nem fordít különösebb energiát menet közben, s a megismerés alapján viselkedik, cselekszik, általában szervezi az életét. Ennyi idő után már mindenki tudja, mit engedhet meg magának a házasságban és mit nem, mi az, amivel hallgatólagosan ugyan, de egyetért a házastárs, és mi az, ami ellen élénken, vehemensen, vagy csöndben, korholóan, de tiltakozik. Kata voltaképpen tudat alatt ezt használta ki, azt hitte, hogy ismer téged, azt hitte, soha nem leszel képes bármi módon megújítani az életedet, ezért úgy gondolta, neki kell cselekednie.

Kétségeid vannak a tekintetben, hogy az egyetlen, üdvözítő megoldás-e az, ha most elmész Emeséhez, és ott fogsz lakni ezentúl? Biztos, hogy ilyen málészájú módon kellett elválnod Katától, és egyáltalán el kellett—e válnod tőle? Semmiképpen sem tudtad volna megakadályoznod a válást, ha egy picit odafigyelsz? Jó lesz neked Kata nélkül, és mi lesz Adriennel? Megannyi kérdés, mind válaszra vár. Nos, nézzük sorba őket és válaszoljuk meg azokat, ha tudjuk. Az első kérdés Emese. Erre nem lehet mit válaszolni, ez csak akkor derül ki, ha együtt vagy Emesével. Ész- és tényszerűen vizsgálva a kérdést, a dolog előnye, hogy életed legnagyobb szerelméhez találtál utat, még ha ez kissé későn is sikerült. Hátránya, hogy a közben eltelt harminc év alatt fogalmad sincs, Emese változott-e, ha igen, miben és mennyiben. Mint ahogyan Emesének nem lehet lila gőze sem arról, hogy Szerémi Mihály milyen változásokon ment keresztül ennyi időn át s ezek a valószínűleg megváltozott emberek alkalmasak-e még arra, hogy régen dédelgetett vágyaik szerint harmonikusan együtt éljék le előttük álló éveiket. Ezek a kérdések kérdések maradnak, ezekre nem lehet válaszolni, ezt vagy ki kell próbálni, vagy pedig hagyni kell a fenébe az egészet, lesz, ahogy lesz, de ilyet ugye csak a gyáva ember csinál. Meg az, aki tud egyedül élni. Te nem tudsz egyedül élni, Szerémikém, ezt magad is tudod. Te nem úgy vagy felépítve. Tehát vagy Emese, vagy Kata, de hogy melyik a jobb, azt csak akkor tudod meg, ha bármelyik kapcsolatba belevágsz és abban, abból eltelik majd jónéhány hónap.

Nézzük Katát, meg főleg a tőle való elválást. Ha egy kicsit több eszed van, ha egy csöppet felkészülsz a válóperre, ha elhiszed, hogy a válásra egyáltalán sor kerülhet, vagy ha megpróbálod még a válóper időpontja előtt rendezni Katával a nézeteltéréseket, akkor most nem kéne azon morfondíroznod, hogy mint valami kivert kutya, hogyan somfordálj el a saját lakásodból, mit vigyél magaddal, és hogy általában vihetsz—e magaddal egyáltalán valamit. Nem éppen mellesleg, és egyébként, ami Kata mellett szól, az éppen az ő előbbi megnyilvánulása. Nyilván rájött, hogy elhamarkodta az egészet, nem is így kellett volna elintézni, visszamenne az időben pár hetet, de nem lehet. Lehet, hogy nem is magától jött rá, hanem Ica mama „segített” neki ebben, de a dolgok lényegén ez mit sem változtat. Ahhoz, hogy Katával újra elkezdd, vagy akár csak folytasd az életedet, idő kell, ami most nincs. Jobban mondva most sincs, mert hiszen az élet nagy kérdéseinek megoldására soha nincs idő, miután azok rendszerint azonnali döntéseket igényelnek. Idő pedig azért kéne, hogy fölkészülhess azokra a kezdetben elkerülhetetlen súrlódásokra, vagy bizonyos tények oktalan felhánytorgatására, melyek egészen biztosan megtörténnének az újra együttlét elején. Erre, sajnos, nincs időd, Szerémi Mihály, és valld csak be őszintén, hogy pillanatnyilag úgy érzed, kedved és késztetésed sincs rá. Él benned az Emese iránt érzett szerelem, a vágy, hogy életed utolsó harmadában azzal az asszonnyal légy boldog, akit — úgy hiszed és érzed — mindig is szerettél. Katával megegyezhetsz Adriennel kapcsolatban másként is, mint ahogyan dr. Rúthman Amália döntése szól, Kata értelmes nő (nem mindenben, de ebben talán igen), beleegyezik, hogy Adrika akkor jöjjön hozzád, amikor akar, vagy ha te hívod, és kedve van.

 Dönteni kell, és én döntöttem. Összepakolok, elmegyek Emeséhez, vele akarok élni. Kapcsolatom Katával nem szakad meg, nem is szakadhat meg, nemcsak Adrienn okán, hanem az eltelt évtizedek miatt sem. Nem haragszom rá, szeretem őt, de Emesét jobban, másként, és mint kiderült, régebben is. Elég tehát a szentimentalizmusból, Szerémikém, elő a koffereket, irány a szekrény, valamint a számítógépes asztal. Vedd elő a cinizmusodat, most, hogy összepakoltál mindent, mindjárt jön Emese, tehát állj meg a szoba közepén. Kicsit srégen, még balra. Úgy. Most pedig énekeld el a „Barna kislány leng, lengeti a szél” kezdetű érzelmes mozgalmi dalművet, és húzzál innen kifelé, mert Emese csöngetett.

Te választottad.

*

Kinyitottam az ajtót, Emese köszönés nélkül beviharzott a lakásba, megállt a szoba közepén, csípőre tett kézzel fürkészően körülnézett.

— Összepakoltál, vagy saját magadon kívül mindent itt akarsz hagyni? — kérdezte pattogó ritmusban. — Itt minden érintetlennek látszik.

Éreztem, hogy lassan dagadni kezd a fejem.

— Emeseee! — szóltam hozzá kissé éneklő hangsúllyal, mintegy korholóan, és közben végigfutott az agyamon, hogy mit ugrál itt ez a nő, akinek annyi köze van ehhez a lakáshoz, mint Adolf bácsinak a világbékéhez. — A másik szobában van két koffer, meg kilencvenegy kisebb reklámszatyor. Tán mozijegyed van a délutáni matinéra?

Emese észbekapott, jóval barátságosabb hangon kezdett magyarázni.

— Bocsáss meg, Mihály, de tudod, a hirtelen természetem… Biztosan emlékszel még, annak idején sem tudtam néha a meggondolatlanságaimat féken tartani, látod, ezt azóta sem nőttem ki.

Nemigen emlékeztem ilyesmire, számomra Emese mindig maga volt a higgadt, céltudatos, magát minden helyzetben feltalálni képes nő, aki nyugalmát mindenkor képes volt megőrizni, és soha nem ragadtatta magát a pillanatnyi hangulatának megfelelő meggondolatlan megnyilatkozásokra. De hát ez régen volt, biztosan én emlékszem rosszul. A másodpercnyi feszültséget enyhítendő odaléptem hozzá, átkaroltam és adtam neki mindkét arcára egy-egy puszit.

— Nem kell bocsánatot kérned, megértem, hogy ideges vagy. Elvégre nem éppen mindennapos eset az, ami velünk éppen most történik…   

— De nem is olyan nagy valami, hogy elájuljunk tőle — fejtette le a kezemet Emese a derekáról, ami nem volt nehéz mutatvány, mert az elképedéstől tátva maradt a szám is.

— Hogy mondtad? — kérdeztem még mindig kissé hátrahajtott kézzel, ahogy Emese hagyta, de kellő hitetlenkedéssel, mint aki rosszul hall. — Nem olyan nagy valami? Hanem micsoda? Mi? Szerinted az egy minden napra bevett, járatos szokásuk az embereknek, hogy elválnak, harminc év után találkoznak az eddig a világ másik oldalán élő hajdanvolt szerelmükkel, és vénségükre egymással kezdenek új életet?! Ráadásul egy nap alatt el kell döntsék, hogy együtt képzelik el a jövőjüket és egy nap alatt össze is költöznek?! Szerinted ez nem egy akkora valami, ami egyáltalán akár szót is érdemelne?! Hanem akkor micsoda? Mi? He? Mi a valami szerinted, ha ez nem az?!

Emese picit hátrébb lépett, onnan figyelte arcomat szónoklatom közben, majd mintha megálljt parancsolna, fölemelte a kezét.

— Állj, állj, nem úgy értettem, de neked nem lehet a szavadba vágni — vette elő a legangyalibb mosolyát szívem legújabb hölgye. — Úgy értettem, hogy időtlen idők óta erre a pillanatra várunk, tudjuk, mindig is tudtuk, hogy a sors minket egymásnak teremtett, és hogy jelentős késéssel ugyan, de a pillanat elérkezett…

— Hát, remélem, nem túl jelentős a késés — állapítottam meg rezignáltan, de Emese vagy nem hallotta, vagy nem akarta meghallani. Fogtam a telefont és benyomkodtam a taxitársaság számát, csak azon rimánkodtam, nehogy a pénteki komám jöjjön a hívásra.

— Halló, csókolom a kezét. Szerémi Mihály névre kocsit kérek a Máriafalvi lakótelep 5. B lépcsőház elé. Köszi, azonnal lenn leszünk.

Kézbe fogtam a két nagy bőröndöt, Emese megfogott négy nagy cekkert és elindultunk lefelé. Nekem mindenféle gondolatok cikáztak a fejemben, kétségeim voltak aziránt, hogy helyesen cselekszem—e. De hát miért ne bízhatnék meg Emesében? Igaz, megváltoztunk egyetemista korunk óta, tapasztaltabbak lettünk, de ez inkább előnyünkre kell, hogy szolgáljon, hátrányunkra semmiképpen. Emese az most is Emese, őt is érték kellemetlenségek, tragédiák az eltelt időben, de alaptermészetében nem változott, nem változhatott meg annyira, hogy okom legyen félni. Mindenesetre nehéz szívvel hagytam el a lakást, visszanézni sem mertem. Amikor leértünk, Emese felé fordultam.

— Fölmennél még a maradék két szatyorért, és bezárnád az ajtót? — kértem, arcát két tenyerem közé fogva. — Nekem nincs erőm hozzá — próbáltam mosolyogni. Emese hidegen nézett vissza a szemembe.

— Van neked még erőd valamihez? — kérdezte érzéketlenül, majd fölment a lakásba.

Komoly aggodalmaim támadtak Emesét illetően. Így, erről az oldaláról nemhogy nem ismertem, de nem is láttam még így viselkedni. Soha sem volt túl szoros barátságban a romantikával, de azért tudott azonosulni a másik ember gondjaival, és soha nem volt tapintatlan sem velem, sem — emlékeim szerint — másokkal szemben. Biztos ő is ideges, ámbár nem egészen értettem, hogy ha ideges, akkor miért is ideges? Ő találta ki ezt az egész költözősdit, neki kéne örülni, hogy sikerült…  

Az időközben megérkezett taxiba beleraktuk a cuccomat, örömmel konstatáltam, hogy egy vadidegen pasas vezeti az autót, miután Emese is megérkezett, beültünk a kocsiba és elindultunk. Emese kiadta a jelszót:

— Ladóczi utca 9. — csattogta a taxisnak, aki egykedvűen bólintott és elindult a megadott irányba. Én pedig a cím alapján beazonosítottam, hogy hol is lakik Emese, és ezen keresztül hol is fogok én lakni a következő néhányszáz évben. A Ladóczi utca párhuzamos volt a Vízöntő utcával, kelet felé, a városközponttól kifelé haladva. A Vízöntő utcáról eszembe jutott Gizike Emannüelle de Kurvoá, a szentélyével együtt, ettől kissé megborzongott a hátam, de gyorsan erőt vettem magamon. Még az hiányzik, hogy Emese észrevegye rajtam a borzongást, soha nem tudnám elhitetni vele, hogy nem ő az említett tünet okozója. Így is igencsak furán éreztem magamat, de gondoltam, ez így természetes, hiszen nem minden nap költözködik az ember új lakásba, főleg nem úgy, ahogy én.

Tíz perc alatt megérkeztünk, kiszálltunk a kocsiból, a csomagokat egy kupacba raktuk a kerítés mellé, hogy a kocsi ne várjon fölöslegesen. Emese utasított, hogy a taxit ne felejtsem kifizetni, amin azért nem csekély mértékben meglepődtem, nem is annyira azon, hogy fizetnem kell már megint, hanem a hangsúlyon. Nem tudtam megmagyarázni, de valahogy az volt a benyomásom, hogy Emese az eltelt fél órában átvette a parancsnokságot, ellentmondást nem tűrően utasítgat engem mindenre, ha kell, ha nem, mintha én egy kakis kisgyerek lennék, akinek állandóan fogni kell a kezét, esetenként a nyakát figyelmeztetőleg kitekerni, mert önállóan semmit nem tud megoldani. Mintha azzal, hogy hozzá költöztem, a tulajdonjogot is megszerezte volna fölöttem, ezen túl csak azt tehetem, és úgy, amiről és ahogyan ő rendelkezik. Rossz előérzetek kerítettek hatalmukba, de elhessegettem azokat, megviselt idegállapotomra való hivatkozással. Úgy éreztem, azért látok rémeket, mert nagyon fáradt vagyok.

*

Kata, mint valami alvajáró lépett ki a lépcsőház hűs árnyából a napfényre. Nem is csalódottságot érzett, valamit, ami sokkal, de sokkal több volt annál. Üresség, érdektelenség, teljes tanácstalanság volt, amit érzett, híján volt minden ötletnek, gondolatnak, agya szinte lebénult, egyetlen utasításra képtelen volt, ami alapján bármerre is elindulhatott volna akár a legegyszerűbb szinten is a gondolkodása. Mihálynak van valakije, van valakije, csakis ez járt a fejében, ennél tovább nem jutott. Ösztönszerűen lépkedett a mama háza felé, de igazából fogalma sem volt, hogy hol és merre jár. Mihálynak van valakije. Ha pedig van valakije, akkor az régen megvan neki, biztos, hogy nem tegnap találkozott vele először — indult meg az első logikus gondolata. Ha régen megvan neki, akkor ő vagy vak, vagy bekötött szemmel mászkált a világban azóta, hogy Mihálynak régen megvan a valakije. De mégsem lehet igaz, hogy régen van valakije, mert Mihály minden nap időben, rendesen hazaérkezett a munkahelyéről, otthonról nemigen császkált el gyanúsan lehetetlen időben, az meg, hogy a munkaidejének bármekkora hányadát is a valakijére fordította volna, egyenesen kizárt. Mihály egyrészt imád dolgozni, másrészt akkor, amikor valamilyen terven dolgozik, nem érdekli más, nincs nyugta addig, ameddig el nem készül vele. Az elmúlt hónapokban tehát nem szedhette fel a valakit, mert arra mégiscsak ő felfigyelt volna. Akkor is feltűnt volna neki, ha az utóbbi időben valóban megesett jó néhányszor az az eset, hogy ő a rettenetes „üzletei” után szaladgált, keveset volt otthon, szinte semennyi időt nem fordított a családra, legkevésbé pedig Adriennre. Elméletileg tehát Mihálynak lehetett ideje arra, hogy olyan magánügyeket intézzen, amikről ő nem tud, például meg is ismerkedhetett a valakijével és ápolhatta is, ráadásul elég intenzíven a kapcsolatot vele. A gyakorlatban azonban ez teljesen biztosan nem történt meg. Adrika sosem panaszkodott, hogy az apja egyedül hagyta akár egy fél órára is, sosem reklamált, hogy későn ment érte és általában semmi olyan kifogást nem hallott, ami erre a leghalványabban is engedne következtetni. Amikor ő is otthon volt, Mihály akkor sem ment el soha sehová, legfeljebb pár percre leugrott a boltba, ennyi idő alatt azonban nem lehet semmiféle kapcsolatot senkivel sem kialakítani, nemhogy annyira elmélyíteni, hogy abból most összeköltözés lehet… Nem is érti. Mihály megfontolt, nyugodt ember, soha nem kapkodott és soha nem döntött ész nélkül, meggondolatlanul. Hova ment, kihez ment? Elképzelni sem tudja, de ki fogja deríteni. Ha hamarabb nem is, hát a jövő hét végén, amikor az ő és Adrienn születésnapja lesz. Adrika mondta, hogy a szülinapokra hívja meg Mihályt, hogy ennek a gyereknek mennyi esze van, neki sosem jutott volna eszébe. Miért is mondta Adrikának, hogy ez nem jó ötlet, amikor ez igenis nagyon jó ötlet. Mihály az ilyesmit nem szokta elfelejteni és mindig nagy felhajtást csinált a megünneplésre. Most el fogja egy vacsorára hívni Mihályt, azt nem utasíthatja vissza. Annyira nem fordulhatott ki saját magából, hogy el ne fogadja a meghívást. El fog jönni. El fog jönni, és ő megtudja, ki az ördög ez a valaki.

*