Nagy Rita : Pince I.

 

Ha az embernek nincs szüksége valamire, de valamilyen oknál fogva képtelen a szemétbe dobni, egyszer?en berakja egy zacskóba, megragadja a kulcsokat és leballag a pincébe. Ott a többi régi zacskó mellé rakja és visszatér otthonába. Az évek múltán a sok kacat csak gy?lik és sokasodik, míg végül a pince megtelik, a hely elfogy. A villany elalszik, a zár kattan egy utolsót és az ottfeledett holmikat ellepi a por és a feledés.

De meddig várnak a sötétben?

Ugyanígy vannak az emberi érzelmek. Amit nem akarunk megmutatni a világnak, mert esetleg fájdalmas lenne, vagy félünk, vagy csak így kényelmes, azt képletesen levisszük lelkünk pincéjébe. Változó, kinek mennyi fér el, és mennyi kacatot rejt el. Valaki képtelen kézbe venni a kulcsot és leballagni a lépcs?n, valakinek már görcsöt kapott a lába és fényesre kopott a kulcsa.

Adél kulcsa, mint a króm, úgy csillogott.

Már gyermekkorában is túlságosan szófogadó és engedelmes volt, anyja minden kérését teljesítette. Önállótlan volt, minden határozottság és akarat nélkül. Példaképeket keresett magának és azokhoz akart hasonlítani. Anyja úgy gondolta, ez természetesen, hiszen minden gyereknek szüksége van valakire, akire hasonlíthat, akire felnézhet, akit?l tanulhat. De Adél túlzásba vitte: átvette azok mozdulatait, beszédmodorukat, szokásaikat. Mindig talált valakit, akit utánozhat, akire hasonlíthat.

Adél az iskolában is kaméleonként viselkedett: átvette a népszer? lányok személyiségét, ezzel ? is népszer? és közkedvelt lett, bár mindenki tudta, hogy miért. De senki sem akart szólni neki, mert senkit sem érdekelt.

Anyja, aki lánya szöges ellentéte volt, nem tör?dött ezzel. Határorzott és szókimondó volt, ?szinte, még ha ezzel másokat meg is bánt. Lánya jól tanult, voltak barátai, így nem aggódott. Szerette, hogy Adél mindenben kikéri a véleményét, hozzá fordul segítségért és hallgat rá. Ez az id? elteltével csak tovább fokozódott, így az anyja szép lassan átvette az irányítást lánya felett, Adél pedig megszokta, hogy megmondják neki, mit tegyen. Ez az irányítás odáig fajult, hogy az anyja megmondta neki, mit vegyen fel, hova mehet, kivel barátkozhat, mit szerethet. Anyja mindezt természetesen csak és kizárólag szeretetb?l tette, mert jót akart a lányának. De valójában természeti törvény az, hogy ha valakin uralkodni lehet, azon uralkodni is fognak.

Az az igazság, hogy Adélt mindenki félreismerte, még az anyja is. Jól tanult, de nem tartották különösebben okosnak, pedig az volt. Engedelmesnek és önállótlannak tartották, pedig egyszer?en csak gyáva volt. Gyáva volt kimondani az önálló gondolatait, érzéseit. Volt saját személyisége, csak biztonságosabb volt másokét viselni, mert így könnyebben beilleszkedhet. Volt saját akarata, de nem mondott ellent anyjának, hagyta, hogy irányítsa, pedig egyedül is boldogult volna. De nem szólt, csak t?rt és t?rt.

Iskola után Adél egyetemre ment, közgazdaságot tanult, mert anyja szerint ez való neki. Adél viszont mást akart: m?vész akart lenni. De, mint mindig, engedelmeskedett anyjának.

Az egyetem után dolgozni ment és elköltözött otthonról. Anyja nem örült neki, de most az egyszer hagyta, hogy a lánya döntsön. Adél kibérelt egy lakást, egyedül élt, dolgozott és nagyon jól érezte magát, bár anyja napi rendszerességgel hívta, vagy találkoztak. Ilyenkor anyja jól átrendezett mindent, hogy ez így sokkal jobb és szebb. Hiába a külön lakás, még mindig uralkodott Adél felett.

A munkahelyén sem változott, maradt az a kaméleon, aki gyermekkorától fogva. Mindenkivel jóban volt, mindenki szerette, de mindenki tudta, hogy kétszín?, mert ahhoz, hogy mindenkivel jóban legyen, elengedhetetlen volt, hogy néha pletykáljon. Szinte átlátszó és képlékeny volt, átvette a színeket és a formákat.

A f?nöke felfigyelt rá, de nem azért, mert olyan ügyes vagy hasznos lett volna, hanem mert Adél gyönyör? volt. Magas, karcsú, hosszú lábú, egyszóval egy önelégült férfi számára tökéletes. Eldöntötte, elcsábítja, hiába a feleség és a két gyerek.

El?ször csak óvatosan közeledett, bókolt neki, dicsérte. Apró érintések, sokatmondó pillantások követték az óvatosságot. Az irodában mindenkinek felt?nt a f?nök vonzalma Adél iránt, még Adélnak is, de nem beszélt róla, ahogyan senki más sem. Egy nap a f?nök kávét kért a lánytól, hozza be az irodájába. Adél naivan bevitte neki, nem is sejtve, hogy mi fog történni.

– Maga kiváló munkaer?! – mondta a f?nök.

– Köszönöm, uram. – mondta Adél udvariasan.

– Mit gondolsz, f?könyvel?ként is ilyen jó lennél? – kérdezte mosolyogva a férfi.

– Nem tudom, uram. – hebegte Adél.

– Nem kell uramozni, kedvesem. Négyszemközt szólíthatsz nyugodtan a vezetéknevemen.

– Igen, uram.

– Szóval, volna kedved hozzá?

– Mihez, uram? – Adél kezdte kényelmetlenül érezni magát, de nem szólt. Vajon mit akarhat?

– Hát az el?léptetéshez, kedvesem. Ha kiérdemled, megkaphatod…

A férfi Adél térdére tette a kezét és kéjesen mosolygott. Adél csak bámulta a kezet, és nem szólt. Már tudta, mit akar t?le a f?nöke, és azt is tudta, hogy mit kap érte. A férfinak több se kellett: ezentúl Adél vitte be neki a kávét. Viszonyt kezdtek, hiába volt a férfinak felesége, Adélnak pedig v?legénye, akivel nemrég költöztek össze.

Az egész iroda tudomást szerzett a viszonyról, de senkit sem érdekelt. Tudták, hogy milyen a f?nökük, de senki sem szólt Adélnak. Tudták, hogy Adél mibe keverte magát, de senki sem szólt neki. Adél pedig belement.

Hónapok teltek el így. A viszony fennmaradt, az el?léptetés elmaradt. Adél néha szóba hozta, de f?nöke ügyesen kitért a válasz el?l, vagy csak elengedte a füle mellett.

A munkatársak nem változtak, mióta tudták, mi megy Adél és a f?nök között. Ugyanúgy áttapostak rajta, és a képébe nevettek. Kedvesek voltak vele, de észrevétlenül egy kicsit mindig kegyetlenek voltak. Talán tudat alatt felmerült bennük a kérdés, hogy mi van, ha a f?nök tényleg el?lépteti Adélt? Amit ?k kemény munkával szereztek meg, azt Adél egyszer?en a testével. Irigyek voltak, mert emberek, de hangosan senki sem mondta ki.

Adél v?legénye jókép? volt, okos és gazdag, de ezek a jó tulajdonságok nem zárták ki azt, ahogyan viselkedett. Beképzelt volt, sokkal többre tartotta magát, mint amennyit ért. Adélt amolyan kirakati babának tartotta, gyönyör? és csinos, miért ne mutogathatná? Csak valahol nagyon mélyen szerette, mert az érzelmeket feleslegesnek tartotta, amik hátráltatják az embert a karrierépítésben. K?kemény üzletember volt, a munkának és a látszatnak élt. Adél mindezt tudta, mégis szerette és vele maradt. Még gondolni se mert rá, hogy kidobja. Ha a férfi dobta volna ki, egy szót se szólt volna, de ? semmiképp sem szakíthat. Együtt éltek, de mégis magányosak voltak.

Aztán egy nap minden megváltozott. Nem átlagos nap volt, Adél születésnapja. Adél titokban nagyon várta ezt a napot, szerette, mert ilyenkor egy kicsit minden más. Azt tehet, amit csak akar, mert szülinapja van, és egy szülinaposnak mindent szabad. Szeretett ajándékot kapni, szerette a tortát, szerette a bulit, amit ilyenkor rendezni szokás. Úgy viselkedett, mint egy gyerek.

– Szívem, ma szeretnék veled ebédelni, mert beszélnünk kell. – mondta reggel a férfi Adélnak.

– Jól van – mondta Adél.

– Ebédszünetben érted megyek. Délben legyél a bejáratnál.

– Rendben, ott leszek.

Adél mosolygott, mert azt hitte, az ajándékáról lesz szó, vagy ami még jobb, valami egészen mást tartogat számára a férfi. A férfi arcon csókolta a lányt és elindult. Gondterhelt volt, de ezt Adél nem vette észre.

Miután a férfi elment, Adél nekiállt készül?dni. Szépen felöltözött, kisminkelte magát és reménykedett, hogy ma megkapja az el?léptetést. Elég régóta ígérgeti neki a f?nöke, hogy megkapja a jobb állást, a nagyobb fizetést és így nagyobb tiszteletet a munkatársak részér?l.

Bent az irodában bekészítette a kávét és kirúzsozta a száját. Mikor a f?nöke hivatta, bevitte neki a kávét és kedvesen mosolygott. 

 

 

 

Folyt.

Legutóbb szerkesztette - Nagy Rita
Szerző Nagy Rita 8 Írás
Nem tudom mit írhatnék magamról, én én vagyok, bár ennek sokszor nem örülök. De ahogy a bölcs mondás is tartja: "Légy önmagad, mert mindeki más már foglalt."