Nagy Rita Szerző
Vezetéknév
Nagy
Keresztnév
Rita
13 év 2 komment

Acélvázba öntött gipsz szobor:

büszkén áll emelvényén,

bár mázsás súlya alatt mozdulni nem bír,

egy fémesen ragyogó szépség…

 

Érintsd meg:

hideg, er?s, kemény

üsd meg:

az acél meg se reped,

de a gipsz összetört…

 

s a fehér darabokat gondosan rejti a váz. 

13 év 2 komment

   

A kávézás után, öltözködés közben Adél megint el?hozakodott az el?léptetéssel. Eldöntötte, most nem hagyja magát lerázni, igenis megszerzi, amit akar.

– Uram, csak érdekl?dni szeretnék, hogy mikor kapom meg, khm, azt az ígéretet. Tudja, amit még régen mondott.

– Mir?l beszélsz, kedves?

– Hát, az el?léptetésr?l. Már olyan régóta ígérgeti…

– Ó, szóval meguntad a mi kis kávézásunkat? Pedig azt hittem, élvezed.

– Nem err?l van szó uram, csak már olyan régóta megígérte, és gondoltam…

– Kedvesem, azt hiszem, félreértettél. Azt mondtam, ha kiérdemled. De kiderült, hogy az a Kata vagy ki sokkal jobb könyvel?, mint te. De ne aggódj, ez a hely mindig fent lesz tartva neked – mosolygott a f?nök és megpaskolta az íróasztalt maga mellett.

– Értem, uram. Én… – mondta Adél zavarodottan.

– Most menj dolgozni, holnap megint találkozunk.

– Igen, uram. Megyek is.

Azzal Adél kilépett az irodából, helyrevitte a kávésbögrét és leült dolgozni. A gondolatok csak úgy cikáztak a fejében. Hát mégse igaz! Mégse kapja meg az el?léptetést. Kihasználták. Csak kihasználták, ? idióta pedig hagyta magát. Ez nem lehet!

Alig várta, hogy ebédszünet legyen és elmenjenek a v?legényével ebédelni. Számolta a perceket délig, és mikor elérkezett, szélsebesen szaladt le az épület elé. Még várt is egy kicsit, mire az ezüst Mercédesz begurult a sarkon. Beugrott az els? ülésre és megcsókolta a v?legényét.

– Hova megyünk? – kérdezte Adél.

– Egy közeli étterembe. Nincs sok id?m – mondta.

– Rendben.

Az étterem elég kicsi volt, inkább büfé. Beültek egy hátsó boxba. A férfi egész id? alatt idegesnek t?nt, és a szokásosnál is hidegebbnek.

– Mi a baj? – kérdezte Adél, miután a pincérn? elment a rendelésekkel.

A férfi hallgatott, maga elé meredt és úgy t?nt, valamin nagyon gondolkozik. Még a szemöldökét is ráncolta.

– Édesem? – szólította meg Adél.

A férfi végre odafigyelt Adélra. Komoly arcot vágott és mélyen a lány szemébe nézett.

– Adél, beszélnem kell veled.

– Igen? Mir?l? – kérdezte Adél.

Izgatott volt, úgy gondolta, hogy a férfi azért ilyen komoly, mert készül megkérni a kezét. Már jó ideje együtt vannak, eljött az ideje az esküv?nek. Hirtelen jókedve lett, el is felejtette, hogy a f?nöke milyen csúnyán elbánt vele. A férfinak nem mondta, de titokban már el -elnézegetett egy-egy esküv?i boltba, ruhákat próbált és tiarákat nézegetett. Képzeletben már el is játszotta a lánykérést, és természetesen mindig igent mondott. El se tudta képzelni, mi mást mondhatna neki a férfi.

– Adél, én szakítani akarok veled. – mondta a férfi minden kertelés nélkül.

Adél fel sem fogta, amit az imént hallott.

– Tessék?

– Szakítani akarok.

– De… de miért? Azt hittem, mi…

– Ez így nekem nem jó, nem szeretlek. Én… én csak azt akarom, hogy vége legyen

– Én ezt nem értem. Olyan jól megvoltunk, én szeretlek. Nem hagyhatsz el, pont most! Terhes vagyok!

– Tudom.

– Mi az, hogy tudod? Honnan?

– Beszéltem az orvosoddal. Nemrég elmentem hozzá. Azt mondta, terhes vagy.

– És ezek után is elhagysz?

– Igen. A gyereket sem akarom.

Adél erre nem tudott mit felelni. Összeroskadva ült a széken és forgott vele a világ. Reggel még minden olyan szépnek t?nt, nem volt semmi baj, születésnapja van. De alig telt el a nap fele, és máris minden rosszra fordult. Elvesztette a reményt, hogy egy jobb állása legyen, hogy életét végre hivatalosan is összekösse a szeretett férfival. Egyszerre az egész világ beborult, és olyan igazságtalannak t?nt.

A férfi felállt, indulni készült.

– Este már nem alszom otthon, majd a héten elmegyek a dolgaimért. Kérlek, készítsd össze ?ket. Szia.

Azzal elment, vissza se nézett. Otthagyta Adélt az asztalnál, a pincérn? pedig épp kihozta az italokat.

– Az úr máris elment? – kérdezte meglepetten, pedig pontosan tudta, mi történt.

– Igen – hebegte Adél – kérem, hozzon nekem egy pohár er?s bort.

– Egy pohár bor, máris hozom. Ezekkel mi legyen? – kérdezte a két pohár vízre bökve.

– Vigye vissza.

A pincérn? bólintott és elment. Adél ugyanúgy ült, mikor megtudta, a férfi elhagyja. Nem sírt, nem borult ki, csak megivott egy pohár bort, nem tör?dve, hogy gyermeket vár és ? is távozott. Úgy gondolta, nem megy vissza dolgozni, helyette inkább vásárolni megy. Ez volt Adél egyetlen szenvedélye: a vásárlás. Szinte már mániás volt, annyira szeretett vásárolni. Ez afféle pótlék volt számára. Ebben kiélhette magát, nem szólt bele senki. Pszichológusok bizonyára betegesnek vélnék, hogy Adél ennyire szeret vásárolni, és valószín?leg igazuk is lenne. Ez beteges volt. Adélt az sem érdekelte, hogy anyagilag alig bírja. Inkább kölcsönkért, csakhogy vásárolni elmehessen. Az anyjától is rendszeresen kért, ? pedig mindig adott, ezzel is bizonyítva, hogy lányának szüksége van rá, így még jobban odafigyelt rá. Ez az ördögi kör sem izgatta Adélt, ? csak vásárolt és vásárolt. A pince már tele volt mindenféle holmival, amiket Adél hurcolt le folyton. Nem számított, hogy még új valami, ha talált annál jobbat, rögtön megvette, a régit meg levitte a pincébe.

Aznap is rengeteg új ruhát és kacatot vásárolt Adél. Kés? délután ért haza, fáradt volt, de a régi olvasólámpát még le kellett vinni, mert az újnak kell a hely, és különben is, olyan régóta áll már az asztalon, ideje volt kicserélni.

Csörgött a telefon. Felvette, az anyja volt az.

– Szia, kicsim! Hogy vagy, mi van veled? Rég láttalak! – mondta az anya.

– Szia, anya. Jól vagyok, köszi. És te?

– Olyan furcsa a hangod. Történt valami? Mond el anyádnak!

– Szakítottunk. Ma.

– Jézusom! Szegénykém, jól vagy?

– Persze, anya, túlélem.

– Legjobb lesz, ha néhány napra átköltözöm hozzád.

– Nem kell, igazán nem kell, megleszek…

– Majd f?zök neked valami finomat, ne aggódj.

– Anya, megleszek, nem kell…

– Rendben, akkor máris elkezdek pakolni.

– Anya, mondom, hogy nem kell…

– Szia, kicsim! Akkor holnap megyek! – azzal letette.

– Szia. – mondta Adél a búgó hangnak.

Lerakta a kagylót és nekiállt, hogy levigye a pincébe a régi lámpát.

Egy kicsit mindig félt lemenni oda, mert sötét van és könnyen el lehet tévedni. Nem volt túl nagy pince, de mivel tömve volt már a legkülönfélébb holmikkal, Adél egy kicsit tartott ett?l a helyt?l.

Becsomagolta a régi olvasólámpát, fogta a kulcsokat és leballagott a pincébe.

Alig talált helyet a lámpának, mert szinte minden négyzetcentiméter foglalt volt. Megkerült egy magas könyvtornyot, elment egy régi szekrény mellett, amelynek legalsó fiókjából egy selyemsál lógott ki, majd ráakadt egy ezeréves zacskóra, amiben még a régi ruhái voltak. Végül lerakta a földre a lámpát, a sarok mellett egy kisasztal mellé, ami tele volt pakolva és visszaindult.

Már majdnem az ajtónál volt, mikor valami neszt hallott. Talán egy egér, gondolta, ? viszont irtózik az egerekt?l és az összes rágcsálótól. Odanézett, és látni vélte a csupasz farkat. A hátán minden egyes sz?rszál az égnek állt és sikoltva futásnak eredt. Megcsúszott a selyemsálban, megpróbált megkapaszkodni a könyvekben, de ezzel csak azt érte el, hogy az egész rázúdult. A nagy robajtól a szekrény is megindult, és az éppen feltápászkodó Adélra esett.

Másnap az anyja talált rá…

 

 

 

 

 

13 év Nincs Komment

 

Ha az embernek nincs szüksége valamire, de valamilyen oknál fogva képtelen a szemétbe dobni, egyszer?en berakja egy zacskóba, megragadja a kulcsokat és leballag a pincébe. Ott a többi régi zacskó mellé rakja és visszatér otthonába. Az évek múltán a sok kacat csak gy?lik és sokasodik, míg végül a pince megtelik, a hely elfogy. A villany elalszik, a zár kattan egy utolsót és az ottfeledett holmikat ellepi a por és a feledés.

De meddig várnak a sötétben?

Ugyanígy vannak az emberi érzelmek. Amit nem akarunk megmutatni a világnak, mert esetleg fájdalmas lenne, vagy félünk, vagy csak így kényelmes, azt képletesen levisszük lelkünk pincéjébe. Változó, kinek mennyi fér el, és mennyi kacatot rejt el. Valaki képtelen kézbe venni a kulcsot és leballagni a lépcs?n, valakinek már görcsöt kapott a lába és fényesre kopott a kulcsa.

Adél kulcsa, mint a króm, úgy csillogott.

Már gyermekkorában is túlságosan szófogadó és engedelmes volt, anyja minden kérését teljesítette. Önállótlan volt, minden határozottság és akarat nélkül. Példaképeket keresett magának és azokhoz akart hasonlítani. Anyja úgy gondolta, ez természetesen, hiszen minden gyereknek szüksége van valakire, akire hasonlíthat, akire felnézhet, akit?l tanulhat. De Adél túlzásba vitte: átvette azok mozdulatait, beszédmodorukat, szokásaikat. Mindig talált valakit, akit utánozhat, akire hasonlíthat.

Adél az iskolában is kaméleonként viselkedett: átvette a népszer? lányok személyiségét, ezzel ? is népszer? és közkedvelt lett, bár mindenki tudta, hogy miért. De senki sem akart szólni neki, mert senkit sem érdekelt.

Anyja, aki lánya szöges ellentéte volt, nem tör?dött ezzel. Határorzott és szókimondó volt, ?szinte, még ha ezzel másokat meg is bánt. Lánya jól tanult, voltak barátai, így nem aggódott. Szerette, hogy Adél mindenben kikéri a véleményét, hozzá fordul segítségért és hallgat rá. Ez az id? elteltével csak tovább fokozódott, így az anyja szép lassan átvette az irányítást lánya felett, Adél pedig megszokta, hogy megmondják neki, mit tegyen. Ez az irányítás odáig fajult, hogy az anyja megmondta neki, mit vegyen fel, hova mehet, kivel barátkozhat, mit szerethet. Anyja mindezt természetesen csak és kizárólag szeretetb?l tette, mert jót akart a lányának. De valójában természeti törvény az, hogy ha valakin uralkodni lehet, azon uralkodni is fognak.

Az az igazság, hogy Adélt mindenki félreismerte, még az anyja is. Jól tanult, de nem tartották különösebben okosnak, pedig az volt. Engedelmesnek és önállótlannak tartották, pedig egyszer?en csak gyáva volt. Gyáva volt kimondani az önálló gondolatait, érzéseit. Volt saját személyisége, csak biztonságosabb volt másokét viselni, mert így könnyebben beilleszkedhet. Volt saját akarata, de nem mondott ellent anyjának, hagyta, hogy irányítsa, pedig egyedül is boldogult volna. De nem szólt, csak t?rt és t?rt.

Iskola után Adél egyetemre ment, közgazdaságot tanult, mert anyja szerint ez való neki. Adél viszont mást akart: m?vész akart lenni. De, mint mindig, engedelmeskedett anyjának.

Az egyetem után dolgozni ment és elköltözött otthonról. Anyja nem örült neki, de most az egyszer hagyta, hogy a lánya döntsön. Adél kibérelt egy lakást, egyedül élt, dolgozott és nagyon jól érezte magát, bár anyja napi rendszerességgel hívta, vagy találkoztak. Ilyenkor anyja jól átrendezett mindent, hogy ez így sokkal jobb és szebb. Hiába a külön lakás, még mindig uralkodott Adél felett.

A munkahelyén sem változott, maradt az a kaméleon, aki gyermekkorától fogva. Mindenkivel jóban volt, mindenki szerette, de mindenki tudta, hogy kétszín?, mert ahhoz, hogy mindenkivel jóban legyen, elengedhetetlen volt, hogy néha pletykáljon. Szinte átlátszó és képlékeny volt, átvette a színeket és a formákat.

A f?nöke felfigyelt rá, de nem azért, mert olyan ügyes vagy hasznos lett volna, hanem mert Adél gyönyör? volt. Magas, karcsú, hosszú lábú, egyszóval egy önelégült férfi számára tökéletes. Eldöntötte, elcsábítja, hiába a feleség és a két gyerek.

El?ször csak óvatosan közeledett, bókolt neki, dicsérte. Apró érintések, sokatmondó pillantások követték az óvatosságot. Az irodában mindenkinek felt?nt a f?nök vonzalma Adél iránt, még Adélnak is, de nem beszélt róla, ahogyan senki más sem. Egy nap a f?nök kávét kért a lánytól, hozza be az irodájába. Adél naivan bevitte neki, nem is sejtve, hogy mi fog történni.

– Maga kiváló munkaer?! – mondta a f?nök.

– Köszönöm, uram. – mondta Adél udvariasan.

– Mit gondolsz, f?könyvel?ként is ilyen jó lennél? – kérdezte mosolyogva a férfi.

– Nem tudom, uram. – hebegte Adél.

– Nem kell uramozni, kedvesem. Négyszemközt szólíthatsz nyugodtan a vezetéknevemen.

– Igen, uram.

– Szóval, volna kedved hozzá?

– Mihez, uram? – Adél kezdte kényelmetlenül érezni magát, de nem szólt. Vajon mit akarhat?

– Hát az el?léptetéshez, kedvesem. Ha kiérdemled, megkaphatod…

A férfi Adél térdére tette a kezét és kéjesen mosolygott. Adél csak bámulta a kezet, és nem szólt. Már tudta, mit akar t?le a f?nöke, és azt is tudta, hogy mit kap érte. A férfinak több se kellett: ezentúl Adél vitte be neki a kávét. Viszonyt kezdtek, hiába volt a férfinak felesége, Adélnak pedig v?legénye, akivel nemrég költöztek össze.

Az egész iroda tudomást szerzett a viszonyról, de senkit sem érdekelt. Tudták, hogy milyen a f?nökük, de senki sem szólt Adélnak. Tudták, hogy Adél mibe keverte magát, de senki sem szólt neki. Adél pedig belement.

Hónapok teltek el így. A viszony fennmaradt, az el?léptetés elmaradt. Adél néha szóba hozta, de f?nöke ügyesen kitért a válasz el?l, vagy csak elengedte a füle mellett.

A munkatársak nem változtak, mióta tudták, mi megy Adél és a f?nök között. Ugyanúgy áttapostak rajta, és a képébe nevettek. Kedvesek voltak vele, de észrevétlenül egy kicsit mindig kegyetlenek voltak. Talán tudat alatt felmerült bennük a kérdés, hogy mi van, ha a f?nök tényleg el?lépteti Adélt? Amit ?k kemény munkával szereztek meg, azt Adél egyszer?en a testével. Irigyek voltak, mert emberek, de hangosan senki sem mondta ki.

Adél v?legénye jókép? volt, okos és gazdag, de ezek a jó tulajdonságok nem zárták ki azt, ahogyan viselkedett. Beképzelt volt, sokkal többre tartotta magát, mint amennyit ért. Adélt amolyan kirakati babának tartotta, gyönyör? és csinos, miért ne mutogathatná? Csak valahol nagyon mélyen szerette, mert az érzelmeket feleslegesnek tartotta, amik hátráltatják az embert a karrierépítésben. K?kemény üzletember volt, a munkának és a látszatnak élt. Adél mindezt tudta, mégis szerette és vele maradt. Még gondolni se mert rá, hogy kidobja. Ha a férfi dobta volna ki, egy szót se szólt volna, de ? semmiképp sem szakíthat. Együtt éltek, de mégis magányosak voltak.

Aztán egy nap minden megváltozott. Nem átlagos nap volt, Adél születésnapja. Adél titokban nagyon várta ezt a napot, szerette, mert ilyenkor egy kicsit minden más. Azt tehet, amit csak akar, mert szülinapja van, és egy szülinaposnak mindent szabad. Szeretett ajándékot kapni, szerette a tortát, szerette a bulit, amit ilyenkor rendezni szokás. Úgy viselkedett, mint egy gyerek.

– Szívem, ma szeretnék veled ebédelni, mert beszélnünk kell. – mondta reggel a férfi Adélnak.

– Jól van – mondta Adél.

– Ebédszünetben érted megyek. Délben legyél a bejáratnál.

– Rendben, ott leszek.

Adél mosolygott, mert azt hitte, az ajándékáról lesz szó, vagy ami még jobb, valami egészen mást tartogat számára a férfi. A férfi arcon csókolta a lányt és elindult. Gondterhelt volt, de ezt Adél nem vette észre.

Miután a férfi elment, Adél nekiállt készül?dni. Szépen felöltözött, kisminkelte magát és reménykedett, hogy ma megkapja az el?léptetést. Elég régóta ígérgeti neki a f?nöke, hogy megkapja a jobb állást, a nagyobb fizetést és így nagyobb tiszteletet a munkatársak részér?l.

Bent az irodában bekészítette a kávét és kirúzsozta a száját. Mikor a f?nöke hivatta, bevitte neki a kávét és kedvesen mosolygott. 

 

 

 

Folyt.

13 év 1 Komment
Es?

Sírnak az angyalok, esik.

Megtisztít és feloldoz.

Egy nyári zápor.

Csak mossa,

mossa az embereket,

b?nösöket,

mocskosokat.

Várják, tisztítson;

várják, feloldozzon,

de Özönvíz

sem lenne elég,

hogy lemossuk a mocskot,

hogy feloldozzon,

talán belefulladnánk,

mint egy hatalmas

mocsárba. 

13 év 5 komment

Test: Ez fáj!

Agy: Kellett neked átrohannod az úton! Most nézd, mit tettél! Nem hallgattál rám!

Test: Nem gondltam volna, hogy ez lesz.

Agy: Persze, hogy nem gondoltad! Ha hallgattál volna rá, most nem feküdnénk ezen a hideg ágyon.

Test: Sajnálom! Nem tudtam, hogy ekkora fájdalmat tud okozni az a két fény.

Agy: A két fény egy autóhoz tartozott. Tudod, A-U-TÓ!

Test: Ó! Most már csak azt nem tudom, miért bántott.

Agy: Azért bántott, mert elérohantál. Nem megmondtam, hogy még nem szabad! Nem volt ideje megállni.

       Milyen tudatlan vagy!

Test: Elnézést, hogy nem én vagyok itt az ész.

        Most mi lesz? Ez így nem jó.

Agy: Persze, hogy nem jó. Hiszen napok óta nem mozdulsz, csövek állnak ki bel?led és állandóan piszkálnak 

       az orvosok.

Test: Csak ne lenne ilyen sötét! Fáj a szemem is.

Agy: A szemünk csukva van. Próbáld meg kinyitni.

Test: Próbálom, próbálom, de nem megy. Nem tudom kinyitni.

Agy: Próbáld meg mozgatni az ujjad. Vagy a karod.

Test: Próbálom, próbálom, de nem megy. Mindenem fáj!

        Olyan fáradt vagyok!

Agy: Meg fogunk halni.

Test: Meghalni? Az meg mi?

Agy: Ajj! Ezt se tudod? Meghalunk, tehát megsz?nünk létezni. Nem m?ködünk többé.

Test: Mi az, hogy nem m?ködünk többé?

Agy: Majd meglátod, ha meghaltunk.

Test: Mi lesz a halál után?

Agy: Nem tudom, még senki se élte túl.

Test: Te, akkor a száj ezért mondta azt a sok furcs szót. Már emlékszem! ?is emlegette a halált, meg Istent,

        meg a lelket. Ha meghalunk, a lelkünk majd tovább él. És a mennybe jut. Azt hiszem.

Agy: Pfujj! Ezt a sok marhaságot! Lélek? Találkoztál már vele?

Test: Nem, de…

Agy: Na látod!

Test: De ez nem jelenti azt, hogy nincs. Talán csak elbújt.

Agy: Haha! Meghiszem azt!

Test: Jó, akkor ne hidd el. Foglalkozz csak az unalmas dolgaiddal.

Agy: Még hogy unalmas! Én gondolkodom, kitalálok dolgokat, segítek neked, irányítalak…

Test: Igen, irányítasz! Ha nem lennél, sokkal jobb lenne. Én és a szív…

Agy: Ó, a szív! Leghaszontalanabb társunk. Persze, ? pumpálja a vért, ami nélkül nehezen lennénk meg, de az

       a sok érzelem! Annyit nyivákol, mint egy éhes újszülött.

Test: De sokkal boldogabb, mint te. Nem gyötri magát és nem okoz fájdalmat nekem!

Agy: Majd meglátod! Én csak néha fájok, de az a sok cukor meg gyorskaja, na az majd mennyi fájdalmat fog

       okozni neked! Feltéve, ha megérjük.

Test: Nem kellesz ide! Nélküled is felépülünk.

Agy: Jól van! Itt is hagyhatlak! Majd meglátjuk, mire mész nélkülem!

Test: Rendben. Viszlát!

Agy: Viszlát!

Test: Hé! Hé, te! Napok óta nem szólsz hozzám!

        Egyedül vagyok!

        Szólalj meg!

Test: Két hét. Két hét óta hallgatsz. Most már igazán abbahagyhatod a morgolódást. Béküljünk ki! Igazad van,

        szükségem van rád. Kérlek!

        Nagyon fáj.

        Azt hiszem, meghalok. Meghalunk. Vagy te már halott vagy?

        Nem tudom, mi lesz velünk. Fázom. A lélekkel továbbra sem találkoztam. Talán tényleg nincs.

        Aú! Ez… ez nagyon rossz.

        Fáj…

13 év 3 komment

Egy (ön)gyilkosság története

   

 

 

Hideg téli nap volt. Friss hó borított mindent. Felh?s volt az ég, mégis, mikor a nap kisütött két szürke gomolyag között, vakító fény töltötte be a vidéket, ahogy a sz?z hó visszaverte a gyenge sugarakat.

Mint minden szombat délután, aznap is elindultam szokásos sétámra a folyó felé. Lassan lépdeltem, élveztem az arcomba csapódó lágy szelet, mely egy kis piros színt csalt sápadt arcomra.

 

A folyópart nem változott. A víz nem fagyott be, még csak apró jégtáblák sem úsztak tükörsima felszínén. Az úton alig volt észrevehet? az a néhány lábnyom, amiket otthagytam. A táj mérhetetlen nyugalmat árasztott. A szemperzsel? napfényben kopasz fák ágaskodtak az ég felé felettem. Hótengerbe gyökereztek, halott leveleik már rég a föld alatt bomladoztak. Fehér minden, sehol senki. Egyedül voltam, de nem bántam.

Az a bizonyos délután is ilyen volt. Pontosan. Amikor találkoztam vele és megváltoztattam az életét. Jártam a fagyos tájat, mint oly sokszor el?tte. A híd felé mentem. El?ször nem vettem észre, majd mikor a híd egyik végéhez értem megláttam. A korláton állt. Bámult a semmibe. Közelebb léptem.

Elég közel értem ahhoz, hogy alaposan szemügyre vegyem. Arca érzéketlenséget tükrözött, nem árult el semmit. Nem kapaszkodott, nem himbálózott, mint egy dolgában biztos öngyilkos-jelölt; nem tárta szét karjait, mint egy dolgában biztos meghalni akaró.

Mozdulatlanul állt a híd korlátján és nézett le a végtelen menetel? folyóba. És egy pillanatra, egy múló pillanatra, az arca dühöt árult el.

De aztán újra érzéketlenségbe burkolózott.

Nem vett észre. Túlságosan elmélyedt kavargó és zaklatott gondolataiban ahhoz, hogy bármi mást is észrevegyen abból a világból, amit hátra akart hagyni.

– Mit akarsz itt? – kérdeztem.

Hangom nem volt sem ijedt, se döbbent. Választ nemigen akarózott adnia, de nem bántam, hisz szavak nélkül is sejtettem a választ.

De, hogy dolgomban biztos legyek, megkérdeztem még egyszer.

– Mit akarsz itt?

Közelebb mentem néhány lépéssel, hogy halljam a választ.

Válasza egyszer? volt. Fejét lassan felém fordította, szeme az enyémbe fúródott, hosszú haja eltakarta a fél arcát, ahogy a szél borzolta azt.

– Meghalni.

– Így?

Nem kérdeztem miért, bár érdekelt volna, hogy ilyen fiatalon mi vezette a korlát felé.

Kérdésem meglepte, nem erre számított.

– Hogy így? – kérdezte értetlenül.

– Megfulladni. Nem jó dolog megfulladni. Fájdalmas.

Most már végképp nem értett semmit.

– Ráadásul tél van. – folytattam – A víz hideg. Fulladozás közben még fáznál is. Nem kicsit. Utoljára pedig egy vízi hulla nem szép látvány. Felpuffad, büdös. Nem méltó vég egy ilyen fiatal testhez, mint a tied.

– Szóval azt mondod, nem ezt az utat kéne választanom? – szólalt meg egy hosszú hallgatás után.

– Azt.

– Mégis, mit kéne tennem? – mintha egy hétköznapi feladathoz kérne segítséget.

Ezen sokáig elgondolkodtam, így találgatni kezdett.

– Vágjam fel az ereimet?

A fejemet csóváltam.

– Méreg? – megint csóváltam a fejem – Aranylövés? – mondta nevetve – Vessem le magam egy tet?r?l? Netán szúrjam le magam? L?jem f?be magam? Ölessem meg magam?

Úgy tette fel ezeket a kérdéseket, mintha egy festményhez színeket válogatna és t?lem kérne segítséget. Úgy t?nt, akarata végleges, semmi sem segíthet már rajta.

Közben azon gondolkodtam, mi lehet elég szép eszköz a halálhoz? Amiket elsorolt, mind primitív és durva, er?szakos módja a végnek. Jellemz?, az emberek, még ha a halálukról van is szó igénytelenek. Siralmas életük után meg se próbálnak szépen meghalni.

?nem sürgetett. Várt. Végül is, néhány óra már nem számít. ?ráér.

Végre-valahára rátaláltam a tökéletes halálra.

– Liliomok. – mondtam nemes egyszer?séggel.

– Liliomok? – kérdezte elképedve – Azt meg hogyan?

– Egy-két liliom elkábít, egy-kétszáz viszont megöl. – mondtam, mintha megtaláltam volna a tökéletes színt.

– Ez biztos?

– Halálbiztos – nyugtattam meg.

– És honnan szerzünk ennyi liliomot?

– Segítek.

– De miért? Normális ember inkább megakadályozna engem, nehogy még segítene is!

– Ki mondja meg, mi a normális? Pont az lenne a normális, ha nem kényszeríteném rád, ami neked már nem kell.

Szavaim meglepték, olyannyira, hogy leszállt a korlátról.

– Hát, akkor segíts! – mondta.

– Rendben.

Azzal elindultunk, hogy el?készítsük a halált.

– Mi a terved? – érdekl?dött, miközben hosszú ideje némán sétáltunk a folyó partján, ahol eredetileg az életét akarta kioltani.

Ha nem tudtam volna, igazából mire készül, örömét látva úgy t?nne, valami csodálatos dolog fog történni vele. Egészen fellelkesült, ezt sugallta fiatal arca.

– A tervem a következ?. Keresünk egy nagyobb virágüzletet, de legyen inkább több. Fontos, hogy éjszaka legyen, és a virágok még ne nyíljanak ki teljesen. Belopózunk a raktárakba és mindenhonnan elemelünk pár szál liliomot. Nem sokat. Aztán keresünk egy nyugodt, csendes és kisméret? helységet, ahová be tudjuk zsúfolni azt a pár szál virágot, majd bemész és meghalsz.

Elgondolkozott.

– Egyszer? tervnek hangzik. Túlságosan is egyszer?nek – most el?ször némi kétséget, talán bizalmatlanságot láttam a szemében és hallottam a hangjában.

– Már csak az a kérdés, hogy hol találunk megfelel? helységet. – gondolkodtam tovább, nem tör?dve a megjegyzésével.

– Én tudok egy helyet. – mondta.

– Nagyszer?! Hol?

– Van egy romos ház a városon kívül. Évek óta lakatlan. Ott jó lesz. – mondta, mintha ecsetet válogatna.

– Rendben. Sötétedésig még sok id? van hátra. Nézzük meg!

Több se kellett, elindultunk. ?vezetett, én követtem.

Az út hosszú volt, sok emberrel találkoztunk, aggódni kezdtem. Hogy fogjuk átcsempészni a fél városon a több kosárnyi liliomot?

Azzal nyugtattam magam, hogy éjszaka az utcák kihaltak lesznek, és biztonságban véghez tudjuk vinni a tervünket.

– Mi a baj? – kérdezte – Min aggódsz?

– Semmin – hazudtam.

Veszélyes környék volt, romladozó házak körös-körül; a hó, mely máshol ragyogott, itt sáros és letaposott. Üres alkoholos üvegek hevertek mindenhol, a szemetesládák az utcára hányták tartalmukat. A jelz?táblák horpadtak voltak, s?t, valahol egyáltalán semmi sem díszelgett a vastag vasrudakon. Kapualjakban koszos takarók, újságok hevertek leterítve; átható tekintetek követtek minket.

– Itt akarsz meghalni? – kérdeztem undorral.

– Nekem megfelel – mondta egykedv?en.

Végre elértünk ahhoz a bizonyos házhoz. A valaha halvány vörös vakolat háromnegyede hiányzott, egy ép ablaka sem volt, néhol hajdani tüzek lángjai által elszenesedett ablakkeretek bámultak üresen a nyomornegyedre.

– Tényleg itt akarsz meghalni? – kérdeztem újra.

– Mondtam, nekem megfelel – mondta egykedv?en újra.

– Honnan ismered te ezt a házat? – fordultam felé.

?rám nézett. Mosolygott. Furcsa mosoly volt, talán a nagyszül? mosolyog így tudatlan unokájára. Éreztem elpirulok, így inkább elfordultam. A helyzet komikus volt, ha kívülr?l látom, valószín?leg felnevetek.

?indult el els?nek. Belépett az egykor bizonyára gyönyör? vaskapun és a hatalmas faajtón. Minden kopott volt, az id? nem kegyelmezett semminek. Úgy nézett körül, mint egy vándor, ki rég járt otthonában. Láttam rajta, ismeri ezt a házat. A lépcs?ket, a falakat, minden egyes zugot. Itt élt s most visszatért megpihenni.

– A múltjához semmi közöm, én csak segítek neki – mondtam magamnak.

Régóta állhatott üresen ez a ház, s túlélt számos fosztogatást. A bútorok hiányoztak, por lepte a padlót, a falakat, a vakolat omladozott, méretes pókhálók feszültek minden sarokban, üvegszilánkok kisebb-nagyobb darabjai borították a valaha fényesen csillogó parkettát.

Szobáról szobára, elhagyott lakásról elhagyott lakásra jártunk a megfelel? helyet keresve a halálnak.

– Ez túl kicsi… Ez túl nagy, nem lesz elég virág, túl sok az ablak, kiszökne az illat… – mondtam, mintha vásznat válogatnánk.

Úgy t?nt, nincs egy megfelel? hely se az egész házban. Már azon gondolkodtam, hol lehetne még alkalmas helyszín az öngyilkossághoz és gyilkossághoz, mikor az épület legtávolabbi sarkában rábukkantunk egy kétszobás lakásra.

Állapotuk ugyanolyan romos volt, mint az összes többié, kivéve, hogy az egyik szoba ablakait nem törték be, a másikban pedig egy szakadt matrac hevert,

– Tökéletes – suttogta.

– Még alig néztél körül – mondtam.

Nem szólt semmit, nem is figyelt rám. Ujjhegyeit végighúzta a szebb napokat látott falakon. Mélyeket sóhajtott az áporodott leveg?b?l, mintha hegyi leveg?t ízlelne.

Arcára kiült a teljes nyugalom. De csak egy percre, utána olyan gyorsan t?nt el, mint ahogy jött. Percekig csak állt, szemlélte élete utolsó színterét. Forgolódott, körbe-körbejárt, majd megállapodott az ablaknál. Nézte, egyre csak nézte a messzeséget, ismerkedett a gondolattal, hogy holnap már nem látja. Kezdte felfogni, talán megérteni, mit is tesz, miért is teszi.

Rám nézett. Ha jól láttam, könny csillant meg szomorú szemébe. Tekintetét mélyen belefúrta az enyémbe, választ keresve. Nincs szörny?bb látvány egy halott tekintetnél.

– Még mindig segíteni akarsz? – kérdezte nyugodtan.

– Igen, bár nem tudom, miért.

– Akkor menjünk – jelentette ki.

Elindultunk. Visszafele újra láttam a kihalt utcákat, a nyomorgó embereket, a szemetet, a mocskot.

A házban úgy éreztem gyermek vagyok mellette és inkább én szorulok az ? segítségére. Talán tényleg így volt. Mindketten segítettünk egymásnak.

Ám ahogy kiléptünk a nyomornegyed utcájára, újra az-az esetlen ember lett, akit a hídon megláttam. Lehajtott fejjel lépkedtünk a sáros hóban és hosszú ideig egy szó sem esett.

Végül én szakítottam meg ezt a mély hallgatást.

– Nos, mit akarsz tenni utoljára? – kérdeztem.

– Egy jót enni – válaszolta.

– Rendben. Mit ennél? Meghívlak.

– Mindegy.

– Valami finomat.

Betértünk hát az els? vendégl?be és egymással szemben helyet foglaltunk egy félrees? asztalnál. Cigarettával kínáltam és ? elfogadta. Füstbe burkolt arcán láttam, gondolataiba mélyed. Szerettem volna tudni, mi jár most a fejében, de e helyett csak ennyit kérdeztem.

– Kérsz valamit inni?

– Egy kis vörösbort.

– Legyen. Igyunk bort.

Pincér után intettem s rendeltünk. Egy fiatal pincér hozta ki. Egyetemista lehetett. Vajon az egyetem megtanítják az embert élni? Vagy csak egy olyan dolgot adnak az ember kezébe tanulmányai végeztével, amely hozzásegít abban, hogy megfelel? tagja legyünk társadalmunknak? Vajon sejti-e ez a fiú, hogy ez az ember, itt el?ttem haldoklik? Valami megtámadta a lelkét és bele fog halni? Még ma éjjel. Tudja? Nem hiszem. Az emberek vakok, nem látják egymást.

A pincérfiú óvatosan kitöltötte az italt, gyakorlatlan kezeivel, majd szótlanul elment. ?utánanézett, hosszan bámulta a füstfátyol mögül.

– Szerinted látni rajtam, hogy hamarosan meghalok? – kérdezte nyugodt hangon, mintha az id?járásról kezdene beszélni.

– Nem tudom. Az emberek vakok.

Beleborzongtam a kérdésbe. De talán nem is olyan nagy csoda, hogy ugyanarra gondoltunk.

Leégett a cigarettám, rágyújtottam egy másikra.

– Igazad van, az emberek vakok. Vagy direkt szemfed?t viselnek, hogy ne kelljen látniuk.

– Lehet. Arra esetleg gondoltál már, hogy valami esetleg kiégette a szemüket?

– Mi?

– A tapasztalat.

– A tapasztalat?

Már megint furcsán nézett rám.

– Igen. Ez egy ördögi kör. Az ember úgy cselekszik, ahogy azt másoktól látja. És tele van el?ítéletekkel. Az, amit a világból látnak, az a sok gonoszság arra készteti ?ket, hogy mindent gonosznak lássanak. Így azt gondolják, minek segíteni másoknak, hisz úgyis gonosz minden. Gyermekkorunk óta így lettek nevelve, ahogy azel?tt az ? szüleik. A világ maga szüli a gonoszságot és csodálkozik rajta. De senki se születik gonosznak.

– Értem. Van benne valami.

Darabig hallgatott, közben az ? cigarettája is leégett. Kérés nélkül nyújtottam a dobozt, ? pedig szótlanul vett.

– Tudni akarod, miért akarok meghalni? – bukott ki bel?le a kérdés, amely talán találkozásunk pillanatától fogva foglalkoztatta.

– Igen.

– Mert elegem van. Ebb?l az életb?l, ebb?l a világból. Jól mondtad, az emberek többsége gonosz és nincs tekintettel a másikra. Önös érdekeik vezérlik ?ket, nem foglalkoznak semmi mással. A gyengéket eltapossák. Nem hajlandóak elfogadni, ha az ember más. Mert szerintük ?k a tökéletesek.

– Úgy hiszed, minden ember gonosz?

– Régen nem így gondoltam.

– Régen nem ilyen voltál.

– Nem, egyáltalán nem ilyen voltam.

Arcát két kezébe temette. Nem sírt, csak el akarta rejteni el?lem. Megsajnáltam, bár nem tudtam, mi is történt vele valójában. Azt hiszem, ezt a történetet a sírba viszi.

Maga elé bámult, ütemesen szívta és fújta a füstöt. De most nem ett?l lett ködös a szeme.

– Elvesztettem mindenkit. Szép lassan mindenki elhagyott így, vagy úgy. Egyedül maradtam.

– De hiszen olyan fiatal vagy! – vágtam közbe.

– Ha jól látom, hasonlóak vagyunk. – nézett rám hidegen.

Nem tudtam erre mit felelni. Valóban én se vagyok boldog. Hasonlóak vagyunk. Túl fiatalok és túl szomorúak. Ennek nem szabadna így lennie! Változtatnom kell, mert csak én vagyok rá képes. Lényegében kapcsolatunk csak ennyi: én segítek neki meghalni, ? pedig cserébe segít nekem élni.

– És szerinted helyesen cselekszel? Ez a megoldás? Itt hagyni mindent? Nem gondolod, hogy ez gyávaság?

Tekintetével megbabonázott. Mintha nem is az ? szeme lenne, hanem egy id?s és fájdalmas tapasztalatokkal teli szempár kutatna az enyémben.

– Gyávaság elmenni onnan, ahol rossz? – kérdezte.

– Nem. De nem így.

Arca, mint ahogy el?bb a szeme, éveket öregedett egyetlen perc alatt.

– Tudod, – folytatta – néha csendességre vágyom. Hogy ne halljam az üvöltözést, a kiabálást. Itt bent. Néha jól esik elbújni minden el?l. Összehúzni magam és várni, hogy elmúljon a fájdalom. Van úgy, hogy napokig el? sem jövök. Mint egy riadt vad. Fél el?bújni a rejtekhelyér?l, nehogy újra megsebezzék.

Halvány, gúnyos mosoly bujkált szája sarkában. A pincér visszatért, hogy felvegye a rendelést, ezzel félbeszakítva a beszélgetést. Többet sohase láttam ilyennek. Ilyen fájdalmasnak.

– Mi legyen az utolsó vacsorád… miel?tt elmész? – tettem hozzá a pincér miatt.

– Utolsó vacsora? Nem fogom én megváltani a világot soha. Jó lesz valami egyszer? – mondta.

Miután a pincér távozott és elvitte az étlapokat, ? rögtön a tárgyra tért.

– Szóval, mi a terved?

– Ha végeztünk már koromsötét lesz. Tíz órakor indulunk. Végigjárjuk a város üzleteit. Betörünk és elvisszük a virágokat.

– De ha mindenhonnan csak pár szálat viszünk el, nem lesz elég üzlet.

– Igaz. – cigarettára gyújtottam és nagyot szívtam bel?le – Akkor elvisszük mindet – határoztam el -, de sietnünk kell. Egyszerre csak legfeljebb harminc virágot tudunk a nyomorházhoz vinni

– Jó. És kérlek, ne hívd nyomorháznak azt a helyet.

Farkasszemet néztünk egymással, komoly tekintettel utasított rendre. Én csak mosolyogtam, de ? nem vette magára.

Kihozták az ételt. Egyszer? vacsora volt, semmi sem mutatta, hogy holnap már csak egyikünk látja újra a napot.

Néhány percig némán kóstolgattuk az ételt. Olykor kortyoltunk egyet a mézédes borból és elmerültünk a gondolatainkban.

– Mihez kezdesz majd az életeddel? – kérdezte cseverészve.

Villám hegyével csak kotortam a tányéromban, nem néztem rá.

– Nem tudom – böktem ki végül, mintha a fogamat húznák.

Mosolyogva nézett rám; neki már nem kell ezzel tör?dnie.

– Valami terved csak van? – kíváncsiskodott tovább.

– Talán túl sok is. Te mi akartál lenni?

– Orvos, azt hiszem. De úgyse sikerült volna.

– Honnan tudod?

– Csak tudom. És kész.

A vacsora végeztével fizettem és elmentünk. Lassan közeledett az id?. Tíz órakor ott álltunk az els? üzlet el?tt. Csend borult a városra, egy lélek se kószált ilyen fagyos id?ben.

– Biztos, hogy télen akarsz meghalni? Kemény a föld, nehéz lesz sírt ásni – vetettem fel a hidegt?l vacogva.

– Az már nem az én gondom.

Gyorsan haladtunk, üzletr?l-üzletre jártunk és gy?jtöttük a szebbnél-szebb liliomokat. Meglep?, hogy télen is mennyi virág van! Néha, ha elég virág összegy?lt, tettünk egy rövidke kiruccanást a nyomorházhoz. A matracot átvittük a kisebb szobába és leraktuk középre. Ráterítettünk egy hófehér leped?t, ami csak úgy szikrázott a dohos szobában.

A liliomok egyre csak gy?ltek és gy?ltek, lassan belépni is alig lehetett. Már mindketten éreztük a bódító illatot, és minél többször jártunk ott, annál bágyadtabbak lettünk.

A hó esni kezdett. Újabb fehér lepel fedte le a várost. A fák hatalmas, fehér szobroknak t?ntek a hold fényében. A víz csillogott a hajszálvékony jégtakarótól. Lábnyomaink hamarosan elt?ntek a pihék alatt.

A nagy hóesésben nem esett szó köztünk. Lopva mertem csak ránézni, néha elkaptam a pillantását. Ballagtunk egymás mellett, kezeinkben egy halom liliom és meneteltünk a vég felé.

Aztán eljött az id?, melyt?l egyszerre féltem és izgalomba jöttem, összegy?lt az összes liliom. Gondosan bezártuk az ajtót, ne szökjön ki az illat és a virágok nyugodtan nyíljanak ki a halál illatát lélegezve ki magukból.

A másik szoba sokkal nagyobb volt. Ott telepedtünk le és cigarettát szívtunk. Bámultuk a csillagos eget, a holdat és közben halkan beszélgettünk.

Nem tudom, mi történt vele, hogy így megunt az életét. Napról napra elveszett bel?le valami, valami csodálatos. Örökre elvesztette, helyére pedig az üresség fészkelte be magát és emésztette fel.

Mi marad utána? Gyönyör? lénye hagy-e nyomot ezen a mocskos világon?

– Itt az id?. – suttogta, mégis, mintha ágyú dörrent volna a fülem mellett – Most meghalok – mondta, mintha elmenne tökéletes keretet venni az elkészült festményhez.

– Rendben.

Felálltunk. Lassan az ajtóhoz mentünk. Egy pillanatra megállt, talán tétovázott egy keveset. Egy utolsó pillantást vetett rám, halványan, felszabadultan mosolygott és belépett a szobába. A zár halkan kattant, a hátam nesztelenül d?lt az ajtónak. A lábam gyönge volt, megtartani se bírt, kicsúszott. Ott kuporogtam az ajtó tövében és hallgattam, ahogy lefekszik. Hallani akartam a lélegzetét és néha úgy t?nt, a fülembe suttog.

Az id?érzékem elhagyott. A cip?mre meredtem és vártam. Egy óra, egy perc, vagy talán azonnal, amint bement, megszólalt.

– Köszönöm.

Ez volt az utolsó szó, amelyet belelehelt ebbe a világba.

Abbamaradt minden. Hangja némán csengett a poros leveg?ben. Nem hallottam már semmit. A némaság és sötétség puhán ráomlott a fejemre és öntudatlan álmot zúdított rá. Fejem kavargott, rémiszt? álmomra nem emlékszem.

Reggel, mikor a hajnal els? sugaraira felébredtem és meghallottam a madarak vidám énekét, már halott volt.

 

13 év 5 komment

fiatalságom rövidke napjait

mint fényes, apró gyémántokat

elmúlástól b?zös mocsár kaparint

de tulajdon két kezem szórja oda

 

lelkem oly gyönge, tán

földhöz ragadt testemet

felemelni nem tudja már

saját mocskába fektetem…

 

adj értelmet rövidke életemnek,

s én élni fogok;

csak egy apró célt, kérve-kérlek,

hogy létem tüze lobogjon

13 év 3 komment

Lassan kattog, szívritmusra ver az óra

mutatója el?tt óid?ben medvék jártak táncot,

ablaka alatt görcsös szobor, egy boróka,

alatta holtak látnak édes álmot.

 

Múlnak a percek, úgy vánszorognak,

mintha csak rettegnék az éjfélt, titokban,

de kong a harang s holtak tántorognak,

már csak a bánat marad a sírokban.

 

Mert kit boróka alá rejtenek éjfélkor,

maró-fájó könnyel öntözik halál-ágyát,

a régi bölcsek úgy mondták egykoron,

a holt feléled, csillapítani élet-vágyát.

 

Visszatér, hogy lelkét békítse,

hátrahagyjon mindent, mi evilághoz kötötte,

szellemét és lényét nyugalommal telemerítse,

s hogy fájó sóhaj ne maradjon mögötte.

Nagy Rita Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.