Magyar Csaba : Szerelem

Egy terebélyes tölgyfa alatt h?söltem a simogató gyepen. Alig érzékelhet? szell? fújdogált, s én teljesen belefeledkeztem a nyáreleji sötétzöld lomb játékába, a szertefutó ágak és a levelek ismétl?d?, mégis mindig megújuló táncába. Révület fogott el, hasonló ahhoz, amit éjszaka az óceánparton érez az ember a hullámok örökt?l tartó verését hallgatva.

Szinte eggyé váltam a lombkoronával, az itt-ott átbukó és megcsillanó fénysugarakkal. Megsz?ntem önállóan létezni, úgy t?nt, az egész világegyetem átzuhog rajtam. Néhány percre teljes valójában lüktetett bennem az élet.

A különös madár egészen magasan, a hatalmas fa legfels? ágain hintázott. Talán észre sem vettem volna, ha hirtelen nem önt el a felismerés, valaki figyel. A r?t-arany madár, talán egy hajdanvolt istenség idézte meg valamely emberi szem el?l rejtett dimenzióból, mozdulatlalanul gubbasztott, mégcsak meg sem rebbent. Kecses sziluettje el-elt?nt odafent a ringatózó ágak takarásában.

Ki tudja miért, de amióta megpillantottam, nem tudtam levenni róla a szemem. Megpróbáltam kitalálni, vajon miféle lehet, ám néhány perc elteltével megbizonyosodtam, hogy hozzá hasonlót még sohasem láttam. Nem mertem félrenézni, féltem, hogy káprázatként szertefoszlik, mindörökre elillan.

Eközben továbbra sem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy mer?n figyel odafentr?l, minthacsak akarna t?lem valamit. S?t, a láthatatlan köteléket egyre er?teljesebbnek éreztem közöttünk.

Csak elálmosodtam és a képzeletem ?z velem tréfát, ötlött az eszembe, ám ekkor, akárha olvasott volna a gondolataimban, a csodálatos lény alig észrevehet?en elvált a kapaszkodójától, s lejjebb suhant, hogy a fa egyik hozzám közeles? alsó ágán ismét megtelepedjen. Immár semmi kétségem sem maradt, a légies teremtmény nem a fantáziám szülötte, s arra is ráébredtem, hogy jelenléte nem lehet véletlen, mi több, aznapi furcsa révületemnek is ? a forrása.

Valótlan szépségével egészen megigézett. Még akkor sem mozdultam, amikor egyetlen puha csapással a mellemre lebbent. Felnézett, egyenesen a szemembe, a válaszomra várt. Ellenállásra képtelenül, alig láthatóan biccentettem.

A r?t-arany madár ismét rámemelte bársonyos tekintetét, én pedig hagytam, hogy bíbor cs?rével vájni kezdje a szívem.

Legutóbb szerkesztette - Magyar Csaba
Szerző Magyar Csaba 174 Írás
Már gyerekként is tudtam, hogy írni jó, mégis hosszú időre megfeledkeztem róla. Kicsit a véletlennek is köszönhetem, hogy újra felfedeztem magamnak ezt a nagyszerű játékot.