Kovács Henrietta : A Titok

 

A kandalló lángja meleg, sárga fénybe vonta a szobát, fénysávot ölelt a falióra halkan ketyeg? ingája köré, különös hangulatot varázsolva a kint süvít? hóvihar hideg játékához.  Az egyik polcon antik földgömb díszelgett, mellette aranyozott lakkozású, faragott ékszerdoboz csillogta vissza a t?z melegét.

A meghitt szépség csendjét egy halk sóhaj törte meg.

Hanna fáradtan simított végig  ?szes haján, majd felült ágyában, hogy az ablakon kilesve megcsodálja a tomboló id?járás újabb különlegességét. Szerette a viharokat, mintha várt volna t?lük valamit; most is szinte gyermeki áhítattal figyelte, miként világítják meg a fehér pelyhek az éj sötétségét.

Váratlanul elmosolyodott, amint egy emlék futott át fejében. 

Régen történt, de elfelejteni sosem fogja: mert akkor már tudta a Titkot.

Az anyja – légies, szép asszony volt, hosszú fekete haját és vidám szemeit akkoriban gyakran irigyelte – a kiskertben gyomlált, a nyíló nárciszok között. ?még kicsi gyermek volt, labdával a kezében futott oda hozzá.

– Van egy titkom, mama! Egy titkom!

– Igazán? És elmeséled?- kérdezte t?le anyja azon az elmereng?, kedves hangján, ahogy mindig szólt hozzá.

– Én… nem… mama, én nem… ezt nem lehet!

Addig a percig Hanna azt hitte, hogy meg fogja vele osztani, de mikor ránézett, hirtelen olyan hideggé vált a szívében minden. Hogyan mondhatná el? Hisz, úgysem hinnének neki, csak fájdalmat okozna vele!

     A vihar nem csillapodott. Hanna a szobalányért csengetett; buta, sznob fogásnak tartotta ugyan ezt a cseng?s dolgot, de egyrészt rá volt szorulva – nehezére esett a járás, és a személyzeti szoba egyébként is a földszinten volt-, másrészt legbelül volt számára valami ritka varázsa.

Abigél széles mosollyal nyitott be; szeretett itt dolgozni, mert jól megfizették és egyébként is kedvelte munkaadóját.

– Tessék Hanna néni? – kérdezte fiatal, könny? hangján.

– Kérlek, olvass fel nekem valamit. 

Az ágy melletti szekrényen selyemkötés?, vaskos könyvek sorakoztak; verseskötetek, novellák, balladák. Látszott rajtuk, hogy régi darabok, mégis megbecsülték és tisztelték ?ket. Különben a házban minden régi és nemes volt, Hanna fiatalkorában valósággal csüggött az antik bútorokon és tárgyakon.

Abigél kiválasztott egyet könyvet, és lassan, csendesen olvasni kezdett.

      Az id? észrevétlenül  telt. Hanna úgy látta, mintha egy láthatatlan kéz ezüstös leplet terített volna a szobára: a dolgok halványodni kezdtek és áttetsz? fátyol mögé rejt?ztek.

Tehát ma lesz. Annyi év után….

Már rég rájött arra, amit mások talán sosem vesznek észre: mindenkinek van egy Titka.  Olyan akár egy gömb valahol a szív és a lélek között, eltemetve bennünk; vagy inkább akár egy virág.

Igen, egy virág. Van, akiben lassan széttárja szirmait, kikívánkozik abból a sejtelmes légb?l, ahol egy életen át rejt?zködik; ezernyi halvány indaként körülfonja az embert, aki észre sem veszi, hogy minden szava err?l a Titokról árulkodik, hogy minden mosolya, minden könnye ebb?l ered. 

Lehet a gyermekkor örök Titka, vagy a szerelemé, a sajátosság bohém képzete esetleg egy meg nem értett érzés… de ott van. 

Mindenkinek van egy Titka valamir?l.

Neki is. Hisz az életévé tette!

      Valamikor hitt a világban. Aztán megtudta a Titkot és a világ, ami addig sokszín? és érdekes volt, rideggé vált.  Hisz mi ez ahhoz képest?

Az anyja arca többé nem sugárzott szeretetet, a lét üressé vált, a fény csak remény maradt; egy gondolat ?zte, ?zte folyton el?re.

Azt gondolták róla az emberek, hogy egyedül maradt. Hisz ? döntött úgy, hogy nem lesz senkije! Soha senki, amíg él!

De nem volt egyedül. Eltaszította magától a jelenét, cserébe kapott egy jöv?t. Hisz tudta.

      Hanna arca elfehéredett, melle zihált, tekintetére szelíd köd ereszkedett. Körülnézett a szobában, pillantása türelmetlenséget tükrözött. 

Abigél riadtan hajolt hozzá, kitapogatta az egyre lassuló pulzust, majd felállt, hogy lerohanjon a telefonhoz és orvost hívjon. Az ajtónál járt, mikor Hanna felkiáltott:

– Abigél! A titkom … ma végre…

A lány visszafutott, az ágy mellé térdelt és csitítani próbálta, hiába. Az ?szhajú asszony békésen elmosolyodott, szemében izgatott nyugalom honolt.

– A titkom… olyan boldog vagyok… ma megyek…

Ã??k megmondták…óh, már akkor megüzenték, hogy várni fognak rám! 

 

Legutóbb szerkesztette - Kovács Henrietta
Szerző Kovács Henrietta 79 Írás
1991.10.20., Debrecen - a kemény tények....:) ÃÂrni, írni, írni... egyszer álmomban egy cseresznyefán ülő fiú megkérdezte tőlem, hogy mikor lennék a legboldogabb? "Akkor - feleltem - ha mindig ősz lenne, én pedig egész életemben egy fa alatt ülve írhatnék..." Ez persze így nem teljesen igaz, de majdnem... :) "Mint minden emberi lény, képes vagy szeretni. Hogy tanultad meg? Nem tanultad meg: hiszel benne. Hiszel benne, és szeretsz." /Paulo Coelho/