Játék

 

Játék

 

 

Dúdolgatva, fáradtan bandukoltam a mez?n. Fejemen kopott kalapom, kezemben vándorbot, s persze az elmaradhatatlan batyu a vállamon; mely, mint mindig, csoda kincseket rejtett. Volt abban makk, dió, toboz, ezerféle formájú és szín? kavics, gomba, csigaház, gesztenye, de még kagylóhéj is, minden, amit aznapi sétámon gy?jtöttem.

Amint hazaérek – gondoltam – alaposan letisztogatom és kifényesítem valamennyit. Anyuskám megint a fejét csóválja csupán, nevetve azon, mennyi kacatot szedtem össze ma is. De én csak mosolygok majd rajta, hisz tudom, a feln?ttek nem értik, micsoda kincsek is ezek.

Egyesével a ládikómba helyezem ?ket, megkeresve mindegyiknek a helyét. Meg kell, hogy mondjam, ez nagyon fárasztó feladat, ám ezeket a dolgokat mégsem lehet csak úgy, összevissza beleszórni valahová.

Miel?tt azonban a házunkhoz vezet? kis ösvényre fordultam volna, még volt egy fontos és halaszthatatlan dolgom: van egy kis forrás nem messze a három öreg tölgyt?l, az erd? szélén, amit minden este meglátogatok. 

Különös kis forrás ez: egy hatalmas sziklafal apró kis repedéséb?l ered s néhány lépésnyire innen a kristálytiszta víz beleömlik egy hasadékba, s újra elt?nik! Talán épp e titokzatosság miatt szerettem itt üldögélni. Hallgattam a csobogást, figyeltem a habokban megcsillanó napsugarakat.

Olykor azt képzeltem, apró vízitündérek azok, akik kacagva kerget?znek egymással, vidám körtáncot járnak, énekelnek, és csillogó ruhát viselnek, amiket a nap arany és a hold ezüst sugaraiból sz?ttek. Gyakran boldogan néztem ?ket, id?nként azonban rettenetesen elszomorodtam. Annyira szerettem volna tudni, hová is futnak a habokkal e kedves kis lények. Szerettem volna megkérni ?ket, had menjek velük én is, s akkor majd együtt játszhatunk erdei kincseimmel.

Ilyenkor nem volt kedvem hazamenni, hisz egyedül nem lehet igazán jókat játszani…

Tegnap este is álmélkodva, sóvárogva néztem a kis csodalényeket. Olyan nagyon egyedül voltam, olyan jó lett volna velük együtt nevetni és kerget?zni….

Elmerengve bámultam hol a forrás vizére, hol kincseimre, mikor hirtelen egy vékonyka hangot hallottam:

– Szia! Szeretnék játszani a kavicsaiddal és a kagylóiddal, ugye megengeded?

Meglep?dve néztem körül. Hisz senki sem szokott itt lenni rajtam kívül.

– Megnézhetem a játékaidat? – sürgetett a hang. Kíváncsian lestem körbe, ám senkit sem láttam, akárhogy meresztgettem is a szemeimet.

– Jaj, te csacsi! Itt vagyok! – rázta meg valaki a kabátom alját. – Megnézhetem a játékaidat?

Egy kicsike, alig a csizmám száráig ér? kislány állt mellettem és hatalmas kék szemekkel könyörögve nézett rám, miközben egyre türelmetlenebbül rázta kabátom szegélyét.

– Hol találtad a diót? Mert én is nagyon szeretnék ám ilyet! És a mogyorót? Tobozt találtam már, de elvesztettem. De kagylóm még soha nem volt és szeretnék vele játszani! – A kislány szemei ragyogtak izgalmában.

– Te nem tudsz beszélni?! Mit szoktál csinálni ezzel a sok játékkal? Ugye megengeded, hogy megnézzem ?ket?

– Ööö …. hát… De csak ha igazán nagyon vigyázol rá… – A kislány azonnal kiszórta batyum teljes tartalmát és mindent megnézett, a fény felé tartva vizsgálgatta, forgatta ?ket. – Ki vagy te? És miért vagy ilyen kicsi?

– Nekem nincsenek ilyen szép játékaim. És a testvérkéimnek sincsen. Pedig nagyon szeretnék ilyet! Neked ezek honnan vannak? – Büszkeség töltött el, hogy végre valaki tudja, micsoda kincseim is vannak nekem.  .

– Messzi földr?l hoztam ?ket, száz napig gyalogoltam éjjel és nappal egyfolytában, amíg odaértem. És nem is olyan könny? ezekre rábukkanni. Titkos ösvényeken kell haladni, titkos jeleket követni…. Ezért igazán nagyon kell vigyázni rájuk, tudod? – lódítottam – De téged hogy hívnak?

– Tudod, nekem is van ám egy titkos játékom. Annál jobb játék nincs is sehol a világon. De az egy valódi titok, ezért nem mondhatom el neked sem, tudod? Pedig olyan kincse nincs senkinek sem – nézett rám nagyon komoly arccal. Bosszankodni kezdtem. – Nekem azért nagyon tetszenek a te játékaid is. De inkább visszaadom ?ket és az enyémmel fogok játszani, ha nem haragszol. Az mégis csak jobb… – és már dobált is vissza a batyuba hanyagul mindent.

– Mutasd meg nekem a te játékodat! – kértem, mert nagyon izgalmasan hangzott, amit mondott és kezdtem irigykedni is.

– Tudod, szívesen megmutatnám, de nem lehet. Mondtam már neked, hogy titkos.

– És miért olyan titkos?

– Még azt sem mondhatom meg. Ami titok, az titok.

– Mindegy. Ezek a játékok akkor is jobbak. Egy igazi varázslótól tudom. ?mutatta meg abban a messzi országban, hogy hol lehet találni ilyeneket. De csakis azoknak mutatja meg, akik tudnak rá vigyázni, mert olyan kivételes dolgok ezek. Varázserejük van… – tettem hozzá nagy titokzatosan.

– Varázserejük? És hogy lehet ezekkel varázsolni?

– Nem mondom meg. Te is titkolózol. – dacosan néztem rá. Méghogy az én játékomnál jobbak!

A kislány töprengve nézett rám.

– Igazán lehet ezekkel varázsolni?

– Már megmondtam neked, hogy lehet.

– Kitaláltam valamit – mondta nagy komolyan. – Szerintem cseréljünk. Akkor elmondom, miért olyan titkos az én játékom és te is elárulod a tiédet.

– Jól van. De aztán nem adom ám vissza a kagylóidat és a kavicsokat sem!

– Akkor add ide a játékod, én meg odaadom neked az enyémet. – Rettenetesen kíváncsi voltam, hogy mi lehet az, ami olyan titkos, hogy még csak beszélni sem szabad róla. Nekem meg van otthon a ládikómban még sok ilyen kincsem.

Odaadtam hát a gesztenyét, a diót, a kagylót és az összes kavicsot is, a kislány pedig egyesével elrakta mind a ruhája zsebeibe.

– Most pedig csukjad be a szemed, én pedig belerakom a játékot a batyudba! – utasított szigorúan. Nagyon izgultam. – De nehogy lesni merj! Mert az csalás, akkor elveszik a titok és semmit sem fog érni a játék! – intett ujjával nagyon komolyan a kislány. Én pedig jó er?sen behunytam a szemem és vártam. De azért nagyon füleltem, hátha hallok valamit…

De csend volt, csak a forrás csobogását hallottam.

– Kislány! Kész vagy? – de nem válaszolt. – Megnézhetem már?

Kezdtem türelmetlen lenni. Rossz érzésem volt, gyanakodni kezdtem. 

– Te kislány! Mit csinálsz? – sürgettem. – Figyelj! Háromig számolok, aztán ki fogom nyitni a szemem, ha nem válaszolsz! Hallod?! Kislány! … 1, 2, 3.

Kinyitottam a szemem. A kislány nem volt sehol. A játékaim is elt?ntek.

– Átvágtál, becsaptál! – kiáltoztam dühösen. – Azonnal add vissza a játékaimat! Hazug vagy!

Mérges és elkeseredett voltam. Belerúgtam a földön fetreng? batyuba, ami nagy csörömpöléssel repült arrébb. Megijedtem. Összetörtem a titkos játékomat! Ledöbbenve néztem bele batyumba. Összetört üvegcserepeket találtam és egy bef?ttesüveg piros kupakját. Semmi mást. Csalódottan vágtam az egészet a bokorba.

Becsaptak, kihasználtak. Szomorúan néztem a kis forrásra. A tündérek is elt?ntek. Már nem táncoltak, nevettek, egyáltalán nem volt ott semmi, csak a napfény csillant meg a víz felszínén. Kiábrándultan bambultam magam elé. Leültem és csak figyeltem a forrást, kerestem az elt?nt mesevilágot. A kislány magával vitte a tündéreket is?

Becsaptak, megaláztak.

Hirtelen mintha kihalt volna az erd?. Csend volt. A fák, a virágok a mez?n, az apró kis rovarok, a madarak… megváltoztak. Szürke és merev lett minden. Már nem zenélt a víz csobogása. A madarak csivitelése is zajnak t?nt csupán. És én is olyan üres lettem. Nem értem, miért ülök most itt és milyen csodát is vártam egy kislánytól. Egy kislánytól, aki valószín?leg nem is létezett. Nincsenek 15 centis mézhajú kislányok. Nem értem, mégis mit vártam a saját képzeletemt?l. Hisz nincsenek se tündérek, se varázserej? játékok.

Valami elveszett. Nem a dió és a kavicsok. Olyat bárhol talál az ember. Hullottak a könnyeim. Mintha én magam törtem volna össze az üvegcserepekkel együtt.

Talán mégis rejtett valamit a bef?ttesüveg? Felindultságomban összetörtem valamit, amir?l még csak meg sem tudhattam, micsoda?

Vagy csak a képzeletem játszott velem?

És mit vártam egyáltalán, mit fogok kapni a kislánytól? Nem értem, hogy lehettem ennyire naiv.

Vagy mégis mi történhetett? Hisz eddig léteztek a vízitündérek! De a forrás már üres…

 

2008.január 9.

Budapest, Tündérhegy

13látogató,1mai

Szerző Kovács Nikolett 10 írás
"Engem kizárólag az definiál, amit éppen csinálok. És bár sokakat zavarba ejtenek a végleteim, azok egyetlen mondat részei." /Müller Péter Sziámi/

2 Komment

Hagyj üzenetet