ÉN
Pásztor, faragott furulyádon mily édes dallamot fújsz?
PÁSZTOR
Ez madarak dala, csicserg?, bájos, révedezel s bújsz
zöldlombú fák tövébe, hajtások kebelén hallgatni,
miképp suhog sas a réten s csipog a veréb, arasznyi.
S a felh?ké is, kékkel szegetteké, mik rákacagnak
e fényl? gömbre fenn az égen; lomhák, lassa haladnak,
vagy bohó kedvükben szaladnak a széllel kerget?zve.
Köves patakok éneke, melyek várva suta ?zet,
hangosan csobognak; hömpölyg? ár megragadja néha
hullámuk így olykor rombolva fut ölel? célba.
ÉN
Mi titkod?Ó, árva nép, araszolva elhagytuk magunk,
s most átkozottak, b?n feketéjében verg?d?k vagyunk!
Lehúzó láncok véresre dörzsölik kezünk, ormótlan
sziklák alatt nyögünk, rabláncra f?zve és t?rük szótlan;
ágyúdörej elhalt, kard élces hangja sem csörög már,
de új fegyverek kíméletlen ölnek; s a csend! Ó, tanyád
csendjébe kívánkozom, pihenni míg jön ?sz ?sz után.
PÁSZTOR
Hát ily világ nyílt új korba? Teremtett teremt?t utál?
ÉN
S magunk gy?löljük; fújd pásztor a tiszta természet dalát,
?rízd nyájad; dalod óvjon, nehogy ily világra találj!
