Francis W. Scott : A balsorsú isten (3. fejezet)

Az eredetmese záró epizódja.

III.

 

Újra sokáig egyedül volt. Ha lehet, most törte a fejét leger?sebben, mert végre tökéleteset akart teremteni. Nem engedhette meg magának az újabb kudarcot. Tudta, hogy a többi isten mosolyog rajta a háta mögött, és ha még nem gúnyolják egymásközt, nemsokára az az id? is elérkezik. Ebben biztos volt. Ha most nem alkot valamit, ami békésen megfér az emberek mellett, biztosan mindenki róla fog beszélni, mint a leggyengébb, legügyetlenebb istenr?l.

Újra csak a Földet kémlelte, mi lehet az, ami még hiányozhat róla.

– Élesen és nagyon részletesen kell nézel?dnöm – gondolta. – Valami békéset kell teremtenem.

 Ahogy nézel?dött, pillantása a hatalmas vizekre esett. A vizekre, ahol a növényeken kívül nincs semmilyen élet.

– Olyan él?lényt kell teremtenem, amely a vízben van otthon. De nem ruházom fel tudással, nehogy újabb rossz történjen. Békés állat lesz, gyönyör? és olyan, melyhez még nincs fogható.

Újra dolgozni kezdett. Éjjel s nappal alkotott. Úgy döntött sok fajtát teremt. Kisebbet, nagyobbat, színesebbet, szürkébbet, gyorsabbat és lassabbat, édesvízit és tengerit. Egyszer? testet, uszonyokat és érdekes, szétálló farkat teremtett, amivel teremtménye könnyen hajthatja magát, és könnyen változtathatja irányát a s?r? közegben. Amikor már készen volt jó néhány, a tavakba, folyókba és tengerekbe engedte ?ket, majd életet lehelt beléjük. Saját nevéb?l kiindulva halaknak nevezte el legújabb teremtményeit.

 Az emberek el?ször kissé megijedtek a halaktól, mert még sosem láttak hasonlót. Majd amikor látták, hogy jámbor teremtmények, s?t rögtön elillannak, ha valamit közéjük dobnak, bátran bemerészkedtek a vízbe, és nyugodtan fürödtek. Nem zavarta ?ket, hogy a vízben egészen más teremtmények is vannak, mint ?k.

 Egyszer aztán egy gyerek kenyérmorzsát szórt a halak közé, mire azok s?r?n az élelem köré sereglettek és hamar szétkapkodták. A gyerek otthon nagy örömmel mesélte ezt mindenkinek, feln?ttnek és gyereknek egyaránt. Az emberek egyre gyakrabban hajigáltak kenyérmorzsát a vízbe, hogy kedveskedjenek a halaknak.

 Már elég régen ismerték ezt a titkot, melyet a kisfiú véletlenül felfedezett, amikor egyszer egy ember a fejébe vett valamit. Kis horgot készített, azt hosszú zsinórra kötözte és a horog végére kis kenyérgombócot nyomott. Este aztán, amikor senki nem láthatta, kiment a legközelebbi tóhoz, hogy behajítsa a vízbe a horgot. Nem kellett sokáig várnia, amikor a zsinór rángatózni kezdett. Gyorsan kihúzta és látta, hogy egy szép nagy hal ott verg?dik, szájában a horoggal. Levette a halat, és egy k?höz csapkodta, mígnem a hal ki nem lehelte a lelkét. Az ember ezután tüzet rakott, nyársra szúrta a halat és megsütötte. Félve kóstolta meg, de kellemesen csalódott. A halnak gyenge húsa és finom íze volt. Fogott még egyet és mégegyet, és addig csinálta, míg jól nem lakott. Elégedetten ment haza. Másnap este aztán újra kiment a tóhoz, de most a horgos zsinórt egy hosszú bot végére kötötte, hogy a tó mélyebb részén is próbálkozhasson. Még több halat fogott, még nagyobbakat és ezt egyre nagyobb kedvvel csinálta. Aztán egy napon eldicsekedett vele a barátainak, akik legközelebb vele tartottak a horgászatban – így nevezte el. Hamar híre ment az emberek között, hogy milyen jó a halhús és lassan mindenki horgászni kezdett. Tele lettek a vízpartok horgászokkal, és egyre kevesebb hal lett. Halek nem tudta, mit tegyen. Nem ? teremtette az embereket, nem is tilthatta meg nekik, hogy gyilkolják a teremtményeit. Így gyorsan még több halat teremtett, de ezeket már olyan képességgel ruházta fel, hogy egyszerre sok utódot tudjanak a világra hozni. Az emberek pedig tovább horgásztak.

Egyszer aztán valaki kitalálta, hogy hajóra száll és a legmélyebb vizek halaira fog horgászni, hátha ott még nagyobbak élnek. Halek ezt nem t?rte tovább. Hatalmas halakat teremtett, nagyobbakat, mint az emberek hajói. Bálnáknak nevezte el ?ket és megparancsolta nekik, hogy borítsák fel az emberek hajóit. Az emberek nagyon megrémültek, amikor az els? hatalmas bálna megjelent mellettük és rájuk borította vízi járm?vüket. Ezeket az embereket aztán soha többé nem látták viszont és félelmetes meséket találtak ki a tengerekben él? szörnyekr?l, akikt?l nagyon rettegtek. Mivel nem tudták bebizonyítani, hogy a szörnyek valóban léteznek, kis id? múlva újra hajóra szálltak. Amikor horgaikat és új halfogó fegyvereiket, a hálókat a vízbe vetették, jött egy hatalmas bálna és felfordította a hajójukat. Ezek az emberek viszont már tudtak úszni, így nagy nehezen hazaevickéltek. Elmesélték, hogy mi történt velük és, hogy a bálnák csak felfordítják a hajókat, de az embereket nem bántják.

Ekkor még nagyobb, még er?sebb hajókat készítettek, amiket a bálnák már nem tudtak felfordítani. Ekkor Halek megteremtette az egyszarvú bálnákat, a narválokat, hogy azok meglékeljék a hajókat. Velük egyszerre pedig a vérszomjas cápákat is megteremtette, hogy az emberek ne juthassanak ki élve a tengerekb?l.

Az emberek egy id?re felhagytak a tengeri halászattal és horgászattal, és a folyókra hajóztak, ahol nem voltak se bálnák, se narválok, se cápák. Halek ekkor megteremtette a krokodilokat, hogy azok elrágják az emberek hálóit, berántsák ?ket horgászbotjaikkal együtt a vízbe, majd jól belakmározzanak bel?lük.

Az emberek már a folyókba sem merészkedtek többé, de még mindig ott voltak a tavak. Ezek túl kicsik voltak ahhoz, hogy bármilyen szörnyeteg is megélhessen bennük. Halek pedig rádöbbent, hogy mit csinált. Teljesen belefeledkezett saját munkájába és azt vette észre, hogy a vízi lények már nem csak az emberekkel viaskodnak, de egymással is. A bálnák megeszik a halakat, a cápák pedig bálnára vadásznak. A folyókban pedig a krokodilok táplálkoznak a halakkal. Halekben egyszerre gyülemlett fel a temérdek szégyen és harag. Nem akart többé a többi isten szeme elé kerülni. Csak nézte az embereket, ahogy lassan az összes vizet meghódítják, egyre er?sebb hajókat, horgokat és hálókat készítenek, és az ? teremtményeit pusztítják. Ekkor éktelen haragra gerjedt. Olyan bosszús volt, mint még soha. Kiszemelt egy hajót az egyik tavon és hirtelen ötlett?l vezérelve széllé változott. Hatalmas hullámokat vert, felborította a hajót, az embereket pedig megfojtotta. Ezután forgószéllé változott, felkapta a vizet, és a vízparti településeket mind elárasztotta. Amikor pedig végzett minden hajóval, minden településsel, lenyugodott és gyenge szell?vé változott. Aztán rájött hogy saját magából olyasmit teremtett, ami még nem volt soha, és aminek nagy haszna lehet. ?lett a szél.

És azóta érzik magukon az emberek és minden él?lény, ha Halek, az isten, aki széllé változott, ott van körülöttük. Ha mérges, akkor vihart szít, ha nyugodt, akkor gyenge szell?ként simogatja az emberek arcát. És gyakran felidézi azokat az id?ket, amikor még isten volt és eszébe jut, hogy miért sz?nt meg az lenni. Ilyenkor hatalmas viharokat szít, forgószél, orkán képében tombol és bosszút áll az embereken, akik már nem emlékeznek rá, hogy miért teszi ezt velük.

Így történt, hogy a balsorsú isten megpróbált hatalmas társai mellé kerülni s végül ? lett az, akit a leggyakrabban érez a világ, mégsem emleget istenként.

 

(Dunaszerdahely, 2004)

Legutóbb szerkesztette > Francis W. Scott
Szerző Francis W. Scott 6 Írás
1988. július 29-én láttam meg a napvilágot Dunaszerdahelyen, és rögtön a hátsó felemet mutattam neki, ki tudja, talán szimbolikusanÀ¦ Rögtön az elején kell leszögeznem: vitathatatlan tény, hogy az írói vénát megboldogult édesapámtól, Bíró Szilárdtól örököltem, aki fiatalon elég aktívan alkotott, ő inkább lírai műfajban. Szerepelt az újságban is, illetve egy pályázatot is megnyert az alkotásaival, de később aztán szinte teljesen felhagyott az írással. Ennek ismeretében büszkén mondhatom, hogy mindkét szülőm átörökített belém valamit: míg édesapám az írást, addig édesanyám az énekhangját. Ha ugyanis nem az irodalommal foglalkozom, akkor a Csak Van zenekar énekeseként tevékenykedem. Kezdetek Az írást már egészen fiatal koromban elkezdtem. Legkorábbi emlékeim közé tartozik, amikor második osztályos kisdiákként úgy oldottam meg egy négysoros feladatot magyar nyelvből, hogy egy kis versikét faragtam a megadott szavakból, majd harmadik osztályban indiánokról és cowboyokról kezdtem ÀžregénytÀ? írni. Ezután jó ideig csak versikéket fabrikáltam, később pedig dalszövegeket írtam az első zenekaromnak. Ezidőtájt (tizenhárom-tizennégy évesen) kezdtem ontani magamból a szerelmes költeményeket, hiszen engem is utolért a kamaszsors, és állandóan szerelmes és csalódott voltam. Ezt meg ugye az embernek így vagy úgy, de ki kell adnia magából: míg mások a lányok fenekét markolászták és egymás arcát tépték le, addig én ügyetlen trubadúrdalokkal árasztottam el szívem hölgyeitÀ¦ A prózaírás sokáig eszembe sem jutott, de aztán À“ talán tizenötödik életévem felénél járva À“ egyre több tanárom hangoztatta, hogy van tehetségem az íráshoz, a fogalmazásaim ugyanis rendre körbejárták a tanári kart. Mire én leosztályozva visszakaptam egy-egy dolgozatot, addigra azt már szinte az összes tanár elolvasta, így hát mindegyikük azt kérdezgette: ÀžUgye, te író akarsz lenni?À? Sőt, volt egy tanárnő is (azt hiszem, mindössze fél évig taníthatott bennünket), aki túlságosan is szókimondó volt, és egyszer így förmedt rám: ÀžTe gyerek, ha belőled nem lesz író, akkor én felkereslek és megöllek!À? Nekem ez addig meg sem fordult a fejembenÀ¦ ÃÅj szerelem: a próza Akkoriban már egyre inkább elkezdtem a próza felé kacsingatni, de ami végül igazán leragasztott e műfaj mellett, az nem a tanárok állandó dicsérete volt, hanem három író máig is tartó hatása: Gárdonyi Géza, Jules Verne és Lőrincz L. László voltak azok. Az Egri csillagokat kicsit később vettem kézbe, mint illett volna (előtte ugyanis nagy Csillagok háborúja rajongó voltam, állandóan azt az egy regényt nyálaztam), de aztán egymás után kétszer is elolvastam, és máig a kedvenceim közt tartom számon. Nem sokkal később felfedeztem magamnak A láthatatlan embert is, ami még jobban elvarázsolt. Kétségkívül Gárdonyi volt az, aki elindított bennem valamit. Ez még ugyan nem a lavina volt, de valami már ott mocorgott a lelkem mélyén, egy kis mag, ami aztán Jules Verne hatására kezdett kicsírázni. A lángban álló szigettengert, a Nemo kapitányt, A jégszfinxet, majd a Grant kapitány gyermekeit olvasva jöttem rá talán először arra, hogy mit akarok kezdeni az életemmel: hogy írni akarok! Prózai hangvételűre fogott iskolai fogalmazásaim mellett első (több fejezetes) novelláim kalózhistóriák voltak, melyekkel À“ bár még rendkívül erőtlenül, kezdetlegesen À“ próbáltam a lehető legjobban eltérni a szokásos kalózrománcoktól: fogtam pár enciklopédiát és dokumentumkönyvet, és olyannak ábrázoltam novelláim hőseit, amilyenek a kalózok a valóságban is voltak, nem pedig ahogyan a filmekben, romantikus regényekben szerepelnek. Az én hősem vérbeli tengeri patkányokként jelentek meg, minden hibájukkal és lelki retardáltságukkal együtt szerepeltek a lapokon. Izgalmas volt számomra a kutatómunka (már ha ezt annak lehet tekintetni), mára pedig szokásommá is vált, hogy egy-két érdekességnek mindig utánanézzek, hogy belelopjam ezeket a tudnivalókat az írásaimba. Ettől ugyan nem lesznek dokumentumkönyvek a műveimből, de nem is ez a cél: egyszerűen szeretek érdekességekkel szolgálni. Krimi, fantasy, na meg a kezdeti szárnypróbálgatások Verne után fedeztem fel Lőrincz L. Lászlót, azaz Leslie L. Lawrence néven írt egyik könyvét, a Siva utolsó táncát, melynek hatására menthetetlenül beleszerettem a krimibe. Észrevettem, hogy L.L.L. is valami hasonló dolgot művel, mint én: próbál okítani, csak hát ő éppen sokkal magasabb szinten műveli eztÀ¦ A kalózhistóriák után rögtön egy napló formájú kisregény írásának rugaszkodtam neki, mely egy ausztrál hajléktalan, punk-rocker fiúról, Johnny Wilsonról szólt. Ezt a förmedvényt egyrészt Sue Townsend Adrian Mole-naplósorozata ihlette (amit egyébként máig is szeretek), másrészt az a megmagyarázhatatlan őrület, hogy elkezdtem szakadt farmerben, szögecses csuklószorítóban, halálfejes motívumokkal éktelenített ruhákban járni, és idegtépő zenét hallgatni. Akkoriban izgalmasnak tűnt megírni ezt a csupa logikai és helyesírási hibákkal teli borzadályt, de szerencsére hamar kinőttem kamaszkorom eme mélypontjátÀ¦ A következő állomás a fantasy volt, melyet A Gyűrűk Urával ismertem és szerettem meg, majd a Cherubion kiadó Száz mini fantasy c. antológiáját olvasva én is úgy döntöttem, kipróbálom magam a műfajban. ÁÃ?rtam tehát néhány fantasy novellát, melyeket már a nagyérdeművel is megosztottam: a fantasya.hu oldalon lehetett őket olvasni, pontozni és véleményezni, és szerencsére mindegyikre magas pontszámot és pozitív véleményeket kaptam. Ezen írásaim közül kettőt tartok olyan színvonalúnak, hogy máig is vállalni tudom őket (természetesen néhány átíráson, javítgatáson már átestek), és ezek mindig elnyerik az olvasók tetszését is. Ekkoriban (én csak fantasy-korszaknak hívom ezt az időszakot) vettem fel a kapcsolatot Lőrincz L. Lászlóval, aki szintén ígéretesnek tartotta írásaimat, és ez rendkívül nagy löketet adott a további munkához. A novellák mellett több regényt is elkezdtem írni, úgy krimit, mint fantasyt, de ezeket máig sem fejeztem be. Volt egy egészen hosszúra tervezett regényem, a Vándor, ezt hónapokig írtam (akkor még kézzel, egy A4-es méretű, keménylapú füzetbe), de amikor betelt a füzet, valahogy elment a kedvem a folytatástól. Ezt, ahogy többi ÀžsorstársátÀ? is, afféle stílusgyakorlatként tartom számon, és bár soha nem fejeztem be őket, mégis fontos helyet foglalnak el életem és munkásságom eme szakaszában. Gimnázium, Fekete ÁÃ?szok és az első regények Gimnazistaként, 16 évesen kezdtem komolyabban foglalkozni az írással, és ezzel egyidőben egy barátommal megalapítottam a Fekete ÁÃ?szok Felvidéki Irodalmi Kört is, mely néhány amatőr író internetes gyülekezési pontja lett. Addig csak elvétve írtam, rábíztam magam az ihletre, de ekkortól már előre tervezetten dolgoztam, és mindig kiszabtam magamnak egy bizonyos munkatempót (pl. naponta legalább 4 gépelt oldal). Felfedeztem, hogy sokkal jobban ki tudok bontakozni a hosszabb lélegzetvételű művekben, és megtörtént az is, hogy amit eredetileg novellának szántam, az végül nyolcvan oldalas regény lett. Ez volt A halál háromszöge című misztikus krimim, az első befejezett regényem, bár még mindig túlságosan kezdetleges formában megírva. Akkoriban kezdtem el úgy olvasni, hogy közben ne csak szórakoztasson egy-egy regény, de tanuljak is belőle: melyek a szinte kötelező jegyek, mennyire lehet keverni a műfajokat, mennyire szabad beletenni saját magunk szubjektív véleményét és életrajzi elemeit egy-egy könyvbe, hogyan alkossunk fő- és mellékkaraktereket stb., stbÀ¦ A halál háromszögét nagyjából fél évig írtam, majd rögtön hozzáfogtam a következő regényemhez. Első nekifutásra megírtam 20-30 oldalt, aztán úgy döntöttem, hogy ez így nem jó, és kitöröltem az egészet a számítógépből. Második nekifutásra már végigírtam, és izgalmas volt számomra az írás, illetve a közben végzett kutatómunka. A kész művet (rök rejtelemben) több embernek is odaadtam, és az általános fogadtatás meglepően jó volt, bár mostanság már csak mosolyogni szoktam ezen az alkotásomon. Francis W. Scott Még a regény írása közben kezdtem el azon gondolkozni, hogy nem ártana felvennem egy írói álnevet. Nem erőltettem ugyan, de aztán volt egy kellemes álmom, melynek hatására Francis W. Scott lettem. Egyébként nem tulajdonítok különösebb jelentőséget az álmoknak, ez azonban kivétel volt, sőt, többször is visszatért már. Az álomban még csak Francis Scott-ként szerepeltem, a W-t csak később, már ébren illesztettem be: legfőképp azért, hogy emlékeztessen első álnevemre, a Wilsonra. ÃÅjságírás, publikációk Az újságírással másodikos gimnazistaként kezdtem foglalkozni. Első két cikkem a gimnázium ideiglenes újságjában jelent meg, majd 2006. május 9-én első ízben publikálhattam az ÃÅj Szó napilap Nagyszünet rovatában is, ahol 2007 októberéig (míg a rovat meg nem szűnt) 110 cikkem jelent meg, főleg kulturális témájúak. A 2007-es év nyarán bekerültem a netBarátnő (internetes női magazin) munkatársai közé is, majd az iskolaév kezdetével az Ekultúra, illetve a frissen induló PRESStige havilap szerkesztőségében is helyet kaptam. Hóhér a Pegazuson 2007-ben sorra csúsztam le minden pályázatról, mert rendre eltévesztettem a beérkezési határidő napját. Volt olyan is, amit jó előre beharangoztak, és én el is készítettem a pályamunkámat, majd vártam és vártam, és lassan kiment a fejemből az egészÀ¦ A beérkezési határidő fél év múlva volt esedékes, és amikor észbe kaptam, hogy én még nem adtam le a munkámat, már két nappal túlhaladtam a kijelölt határidőt. Egyetlen kivétellel semmit sem küldtem el. Az egyetlen kivétel a Hóhér című lélektani kisregényem volt, mellyel a Pegazus Alkotópályázatra jelentkeztem, ám arra is az utolsó percekben. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor pár hétre rá kaptam egy e-mail azzal az üzenettel, hogy a zsűri egyhangú döntése alapján első helyezést értem el. Csak pislogni tudtam, és mire kitisztult a látásom, jött a második üzenet is: ÀžGrendel Lajos önnek ítélte a védnöki különdíjat is.À? A Hóhérra már addig is úgy tekintettem, mint a legjobb munkáim egyikére, a két díj azonban abszolút első helyre ültette saját kis dobogómon. Napvilág, Fekete Toll, Tinta-Klub 2007 januárjában kezdtem körülnézni az interneten, hátha találok egy interaktív irodalmi kört. Szerencsésen ráakadtam a Napvilág ÁÃ?róklubra, ahol lassanként egy baráti kört is sikerült kialakítanom, s ahol azóta is aktív tag vagyok. A Fekete ÁÃ?szokat ezzel egyidőben próbáltuk csinálni, de lassan be kellett lássuk, hogy felesleges vesződnünk, fáradoznunk vele. Két és fél év után végül feloszlattuk a FÁÃ?FIK-ot, és saját hibáinkból okulva rögtön elkezdtem szervezni egy új írói kört, mely a krimi és a thriller műfaján belül alkotó amatőr írókat hivatott összegyűjteni. A kör neve, Edgar Allan Poe-ra, a krimi megteremtőjére asszociálva, Fekete Toll lett. 2007 szeptemberében meghívást kaptam a misztikus irodalommal foglalkozó Tinta-Klub berkeibe. Természetesen igennel válaszoltam, és nagy megtiszteltetésnek vettem a meghívást, hiszen még a nyáron olvastam a klub első antológiáját, ami felettébb elnyerte tetszésemet. Célok Első regényem 2007 novemberében látott napvilágot, s ezzel elértem első igazán komoly célomat: valóra vált egy tíz éve dédelgetett álmom. A könyv főszereplője a kincsvadász lelkületű ex-magándetektív, Frank Wilson, aki a jövőben várhatóan több könyvben is feltűnik majd. A Kedves Olvasók ezután évente két FWS-könyvre számíthatnak majdÀ¦ Életcélom, hogy a kultúrát ápoljam, ötleteimet lehetőleg mind egy szálig papírra vessem, és regényeimmel (illetve novelláimmal) a lehető legtöbb olvasót szórakoztassam. Nem tagadom, miért is tenném, szeretnék íróként ismertté válni, és megosztani a Kedves Olvasókkal azt a sok mindent, amit fantáziám szinte hétről hétre szül, és amivel oly sokat és oly nagy hévvel dolgozom.