Kovács-Cohner Róbert : Vonatsanzon

A Bál ciklusból

 

és újra a megszokott fények

most idegen színnel világítanak

mert ahogy megszilárdult minden

te is újra velem szemben voltál

de csak annyira hogy még láthattam

izzadt kontúrjaid tűnő nyomát

a műbőr ülésen velem szemben

a vonatban a régi peronon a büfében

idegen torzult arcok alkoholfüstje

átutazóban tán tartanak valahová

 

mindenki egy legfontosabb cél felé

bentről nézem míg a remény mellőlem

pár percre leszállt és elment unicumért

az állomáson az idők glédába állnak

őszülő hajjal a peronon pletykálnak egyre

esernyővel egy sárga alkonyban állnak

pedig még fel sem libbent a most sápadt függönye

robogva az ugyanolyanból az ugyanolyanba

a kupéban az áporodott füstszagú levegőről

jut eszembe megismételhetetlen illatod

mit kántáltak néha ócska utánzatok

hogy belémmarják ürességükkel

fájó hiányod

áll a vonat egy földöntúli lilás alkonyú

végtelen mély szakadék peremén

és az ember azért könyörög

hogy induljunk már

most hol van az a bizonyos kalauz

aki mindig belép ha már elbóbiskoltál

a remény –

hogy felzavarjon fáradt álmaidból

most hol van hogy karikás szemével rád nézzen

és azt mondja indulunk fiam

ha azt hitted nehéz volt bírni a vonat zötykölődését

ha azt hitted nehéz elkerülni a tekintetét

mikor veled szemben ült és te tudtad

hogy soha többé nem láthatod

mert csak véletlen hogy most ide került

és te sorssá képzelheted

ha azt hitted nehéz újra és újra hanyagul rágyújtani

mikor elhagyja a kupét

egy-egy élet álma

ha azt hitted nehéz most megtudhatod

milyen nehéz a súlytalanság

ez az fiam tudom hogy van jegyed

indulhatunk kapcsold be az övet fiam

vagy szétnyom a lilás alkonyban a könnyűség

és aztán tényleg elindulunk de nem érzem a zuhanást

és ha kinézek is a függőleges lesz a horizont

és ugyanolyan fák suhannak egymásba kapaszkodva

és ugyanúgy öleli s szorítja a csepp halálraítéltek –

a másik torkát hogy váljon eggyé vele

legyenek patak mielőtt szertefoszlanak

és ugyanúgy néha elsuhanó sárga ablak

és mögötte ugyanúgy a te alakod

anyaként és gyermekként

és már unom és unom a cigaretta ízét

hozzáragad a hátam az üléshez

és unom hogy réges-rég mióta elindultam

a fényes pályaudvarról ahol te búcsúztattál és azt mondtad

mindig várni fogsz rám és néztelek és távolodtam

azóta minden este mielőtt lefekszem hogy megint

beleragadjak a koszos ülésbe

amin szürreális méreteket ölt a

hamunak és a söröknek és a fiatal évek alatt megivott

alkoholtartalmú folyadékoknak ragadós keveréke

-mind én ittam-

unom hogy minden este mielőtt lefekszem

kimegyek a folyosóra és téged nézlek ezer alakban

a furcsán derengő templomromok tetején ülsz

hazug angyal

a szénabálákon fekszel és az eged nézed villámlásban

a kutyák után futsz ismeretlen tájakon

és nem szállhatok ki hogy lássam hogy nem is vagy ott

kimegyek a folyosóra és mindig bemesélem magamnak

hogy tudom még remélni hogy most ez az a perc

amit a forgalomirányító választott

ma lesz az az éjjel

ma éjjel tán bejössz a szobámba míg alszom

mögötted ezer képzelt gyűlölt szeretőd

gumikesztyűben vagy

gyengéden megfogod arcom

megforgatod és aprólékosan

megvizsgálod mennyit változtam

ebben a vonatpokolban

arcomon a ráncok vonalát

simítva keresed régi élményeink

ez a ránc a dunai este

ez meg itt a tó

közönnyel vizsgálod arcom

majd fehér ruhás barátaidra nézel

hogy várjatok még fiúk várjatok még rám

el kell még intéznem ezt a régi ügyet itt

aztán leszállunk a vonatról egy véletlen helyen

és ott újra megkaphattok

de ezt a kis régi ügyet még el kell intéznem itt

és nézed arcom és ők meg téged néznek

és vállam alá nyúlsz egy régi mozdulattal

és ma éjjel bejössz a kupémba

és megvető mosollyal

egy utolsó csókot adsz

az ajkaimra

és én hajnalban ébredek

és látni vélem alakod

és érezni vélem illatod

mint minden reggel

aztán napközben új útitársak

néha megkínálom őket magammal

harapjanak belőlem

és megint a másnaposság

a fáradtság

a vakítóan szilárdan álló tárgyak

az elsuhanó gyárak

napközben nem látlak sehol

hiányod mar belém

és mikorra lázas álmaimból tisztul a fejem

már esteledik

és újra látni véllek

borostás öregek gyermekeként

fenn az égen egy helikpoter zúgásában

a hullámzó rét füvében feküdve

és odaképzelem magam a múltba

melletted fekszem és attól szép

mert őszintének hiszem érintésed

rándulásaid ahogy beléd olvadok

szemed amint az eget kémleli

hallgatásod mikor hallgatsz engem

kacajod ahogy hempergünk a fűben

éjjel az eget nézve

és én kérdőjellé görbült közhelyként

görnyedve sírok az örömtől

mert tudom hogy nem lehet igaz

és tudom hogy csak hazugság a most

és utoljára látlak és aztán ugyanígy nevetsz

ugyanígy mozdulsz

ugyanígy fekszel a hullámzó fűben majd éjjel

hosszú évek múlva a fűben valahol ugyanúgy

és kacagva mesélsz majd neki régi szeretőkről

kik most villodzó csíkként futnak örökké a sínen

a sínen ami elfut a rét mellett és megfogod kezét

és egy fénycsíkra mutatsz a villámlás vonatzakatolássá lesz

és azt mondod nézd ebben is egy bolond ül

olyan régen volt

már nem is emlékszem az arcára

mintha vele is feküdtem volna itt

és mintha nézne az elsuhanó vonat ablakából

valami régi érzés

de már öreg és nem is ismernék rá

és egyébként is

egész éjjel szakadatlan járnak itt a vonatok

majd visszafekszel és odaadod magad

az éjszakának és az örökké zúgó vonatok robajának

mi csenddé olvad össze egy kupéban

ahol újra lázasan ülök és várlak és álmodom

és józanodom és zuhanok és néha beszélek egy pár emberrel

és megkínálom őket vodkával vagy cigivel és néha érzek

és néha látni véllek és néha még remélek

míg egyszer egy forgó rekedt éjszaka után ébredve

újra a fények és a pályaudvar

a vonatról leszállva minden a régi

mint évezredekkel ezelőtt mikor búcsúztattál

másnapos vagyok és tartani próbálom ezt a rémálmot

ezer hosszú évről hosszú vonatútról

de indulnom kell haza hisz már javában reggel van

a boltban veszek egy zsemlét és egy ásványvizet

hisz a másnaposságtól remegek belülről

és felszállok a villamosra és sírok a boldogságtól

hogy ilyen kegyetlennek álmodhattalak és ilyen

stációkat álmodtam magamnak és több volt mint az élet

és mindjárt elfelejtem az álmot már halványodik

és nézem a reggeli idegen arcokat

mit élhetnek meg belül kapaszkodva a villamoson

koszosan cigarettaszagúan ülök zötykölődöm

két napja nem voltam otthon

leszállok és virágot veszek

hogy örülj ha végre hazaérkezek

te való az álmaim után

majd elmesélem hogy egy éjjel ezer év alatt milyenné színeztelek

és titkon remélem hogy valahol belül olyan is vagy és hogy

valahol léteznek a sínek létezik a rét

de most már vár az otthon

elképzelem ahogy melegítődben vársz

a régi macskaköveken járok

kiszakadva kontúrjaimból

egy másnaposan táncoló világban

és a régi boltív – nem láttam ezer éve már –

elfáradtam ebben a hosszú álomban

a régi alkóv

az ajtófélfához támaszkodom kimerülten

a régi boltív

a csengőnk

végre hazaértem

becsöngetek

senki nem nyit soha ajtót

 

Legutóbbi módosítás: 2007.12.17. @ 10:48 :: Kovács-Cohner Róbert
Szerző Kovács-Cohner Róbert 111 Írás
1986 márciusában születtem Budapesten. A Radnóti Miklós gimnázium elvégzése után az ELTE BTK filozófia szakára jelentkeztem – ezzel párhuzamosan a MUOSZ-nál emelt szintű újságíró képesítést is szereztem. A filozófia mellett az esztétika szakot és a Belső-Ázsia tanszék óráit látogattam. A gimnáziummal párhuzamosan gyakornokként dolgoztam a Kossuth rádiónál. 2008-ban az Esti Hírlap kultúra rovatához kerültem vezető újságíróként, majd a Népszabadság és a Népszabadság Magazin, valamint a Repertoár kulturális cikkeiért feleltem. 1998 óta írok, első versemet 2000 januárjában publikálták. 2007 szeptemberéig az AlkoTó-ház internetes irodalmi portál szerkesztője, előtte pedig a KözKincs főszerkesztője voltam. 1998 óta írok, első versemet 2000 januárjában publikálták. Első önálló kötetem, a neon 2006-ban jelent meg, a Glória kiadó gondozásában. Ephata - álom egy ablak üvegén című kötetem Vedres Csaba zongoraművész (ex-Aftercrying) cd-mellékletével és Veszely István grafikáival 2007 augusztusában került a könyvesboltokba. Jelenleg a Nők Lapja, a Nők Lapja Évszakok, a Könyvjelző, a GameStar magazin újságírójaként dolgozom, az iPhone Hungary-nek pedig szerkesztője vagyok. Mégis: ami a legfontosabb számomra, az a színház. 2009 óta az ország számos színházában játsszák drámáimat (Modern Elektra: 2009 - Vörösmarty Színház, Orfeusz és Etília: 2011 – Pesti Magyar Színház, Jászai: 2012 – Csokonai Színház, Na'Conxypanban hull a hó: – 2012 - Csokonai Színház, Tanár úr kérem, minden másképpen van!: 2013 - Vörösmarty Színház. Bemutató előtt: Boldogságtöredékek: 2013 – Nemzeti Színház, Gyöngéd Barbárok (Hrabaliáda) – 2013, Csokonai Színház). A drámaírás mellett dramaturgként is több színház munkájában veszek részt. 2009-től 2011-ig a Vörösmarty Színház NKA támogatást elnyerő Rivalda magazinjának voltam a főszerkesztője. Műfordítások: Schwarz-Tebelak: Godspell (bemutatta a Vörösmarty Színház), Shakespeare: Macbeth, Agatha Christie: Feketekávé (bemutatta a Vörösmarty Színház). Firka a falra /Kaleidoszkóp könyvsorozat, Kaleidoszkóp Nemzetközi Versfesztivál/(2005), Radír (2003, 2004). Cikkek: Haszon magazin (2004), Hírlevél (2005-től Közelkép, Képző-művészet, Fórum, Szakmapolitika rovat), Filozófiai szemle (2005-). Esti Hírlap, Népszabadság, Nők Lapja, Nők Lapja Évszakok, Könyvjelző, iPhone Hungary, Gamestar – utóbbi lapoknál a mai napig dolgozom. Honlapom: http://www.verssorok.hu Írásaim megjelennek még a http://www.artpresszo.hu -n A Héttoronynál 2007 augusztusától 2008 augusztusáig dolgoztam szerkesztőként.