Fehér arcod világlott – csak tegnap szálltál alá
egy ismeretlen világ fehér, párás lankái közül. –
hosszú utat tettél meg értem.
Az űrben embriópózban vártál,
s magzatburkod lett a csend –
körülötted sikított a miriád éves vákuum,
s te nyögéseit hajadba fontad –
néma bolygók fagyöngyeiből szőtt az idő
nyakláncot neked –
a csillagok valótlan csodáit
ujjaidra húzta.
Isten magányos ígérete
feketére festette szembogarad.
Már fel sem néztél – te lettél a város,
a fények, az esetlen vágyak,
s neon-lángja
gyöngyházszín ajkadra simult.
Fel sem néztél, mikor szemedben ponttá sűrűsödött
egy százszor kihasznált, elnyűtt világ. –
Tizennégy év telt el.
Belőled tanultam lassan meg magam.
A bálon. Forró, skarlátszínű bál.
Mikor táncoltunk, csended átordított éjszakáimról hallgatott –
szemed ébenszakadásába vágytak könnyeim.
Frissen kivájt, földszagú vályú.
Édesanyám. Érted jártam be a hosszú utat
a kiégett szépségek apokaliptikus mezején.
A távoli világok, göcsörtös álmok bábájaként
világra hoztam magamat belőled.
Gyermeked lettem. Gyermekdal lettem.
Te énekelted éjjel, s a kar hegedűkbe sírta bánatát.
Elveszítettél.
A végtelen éjszaka véget ért.
Hajnalodott.
A parkett közepén derengtél zokogva:
embriópózban ölelted volna még magadhoz
a csillagok ősi, megtanult, s elhallgatott történeteit.
De én elloptam szememben tükröződő magam,
s elcsent kincseim glóriája alatt elindultam.
Lábam nyomában bezárva feküdtél –
földszagú vályú.
Magas tornyok támasztották még egymást,
mikor árnyukban megpihentem.
A házak tövében kémények meredtek,
s hajad feketéjét fújtatták az égre.
A csillámló acélon tükröződve
téged láttalak – régi, vándorló higany-éned.
Csak én voltam. Tükör. De nem számított.
Minden sejted magam voltam:
héjad egy üres bálterem közepén hevert
hajnalnéma csendben
az utolsó város izzó magjában
(vagy csak a hold fénye festett a földre furcsa árnyakat).
Ha arcom formázta egy fakó akvarell,
bőrömre festettem, hogy ő legyen a másik.
Tükörkép, víz-fény, fakó akvarell:
nálam van. Anyám. Nem vagy. Tőled loptam el.
Belőled vittem el.
Sokszor láttalak:
Kávéházak füstös sarkaiban szólt a jazz.
A ventilátorra porszemekként lerakódva
öntőformává lett az idő.
A fektetett nyolcas forogni kezdett. –
Újra az űr,
a csend,
Isten,
a régi álmok,
ahogy megrontottalak,
míg ócska porhüvelyedbe egy csókkal olvadtam
a pörgő halhatatlanság alatt.
Ezer és ezer alakban hatoltam beléd
(ezer és ezer alakodba),
hogy visszaadhassam, ami tiéd, s így enyém –
hogy ablakpárkányodon vigyázott muskátliként
újra megláthassalak
(kívülről lássalak).
Elfelejtetted már búzamezőkön,
és elfelejtetted a betonplaccon feküdve.
Nem mondtak már neked semmit a csillagok.
Nem voltál. Nem kerested már gyermek-magad.
Nem tudtad, ki vagy, vagy hogy hol vagyok.
Csillagainkat kezedbe vetted
(nem tudtad, hogy sokkal távolabb vannak),
és csillámporszemekként hajadra tetted.
Vonatkupékban suhantál el mellettem,
vagy vonatkupékból véltelek látni,
ahol az út végén biztosan vársz rám
(kis faház, a küszöbön állsz – soha nem találtam).
Te csak feküdtél a bálteremben, hisz értem jöttél,
s mindent odaadtál.
Élvezted a zene elhaló hangjait, s hagytad,
hogy nap mint nap belédhatoljanak.
Nem tudtad, hogy fényed nem kaphatod vissza,
s hogy hiába kereslek, hogy elhajítsalak.
Csendeket fojtottak meg áthatóbb csendek,
s te őszülő hajad az alkony mennyezetéhez mérted.
Nem fájt már, mikor eltűntek a búzamezők,
a terek,
a kávéházak is,
és már nem láttad a csillagos űrt – beléd költözött.
Zene szólt. Kinyílt az ajtó.
A bálterembe léptem.
Hét év telt el.
Az ablakok helyén csak képek függenek.
Te vagy rajtuk, vagy én,
vagy talán csak az ég – nem tudom.
Talán ugyanaz a zene. Talán csak a fák ágai
tépik le egymásról a rájuk ülepedett időt.
Valami zenekar. Valami vonat, vagy galaxis.
Talán te táncolsz egy másik vándorral.
Talán nem is loptam el. Csak azóta hordozom.
Ha fáj is, vállamon tartom a csillagos eget,
ahonnan indultál, és kétszer hét évig
hallgattad a csendet, hogy értem jöhess.
Elveszítettél, anyám. Ében.
Drága fa erezete. Semmi több.
Táncolj. Bízz bennem.
Őrizem mellkasomban elveszített magad.
Zene szól. Indulok
(most ér véget az éj).
Velem leszel, s minden kis szobában
majd éjjelente az ablakra nézek,
vagy a vonatban a vonallá futó táj üvegére,
hogy téged lássalak,
aki hosszú utat tett meg értem –
akit elloptam tőled,
akit éjente a didergő tájban vállamon viszek.
Szemedben a fények, a város, a bálterem:
Isten magányos ígérete
(szemedben mindig tükröződnék).
Nem kérlek fel újra, csak lábad elé teszek
egy százszor kihasznált, elnyűtt világot, hogy tiéd legyen.
Te táncolsz, és észre sem veszel –
tönkretett, eltörött burok –
nem látsz, amikor majd indulok.
Ha kávéházakban végtelen-jelként
a por a ventilátorra fekszik,
és füstös vonatokon külön távolodunk,
ha zongora szól egy régi bál bárjából,
s talán te játszod életed hangjait,
ha egy busz megy el mellettem a sztrádán
vagy tűhegyként szúrják lábam a csillagok,
ha leszalad egy szem a régi hotelszoba tapétáján,
semmi sem változik, vagy ezer év eltelik,
ha hosszú utat teszel meg értem az űrben,
vagy a parketten fekszel kiüresedve,
ha sziluetted őrzi a lepedő gyűrődése,
vagy két szobor szemünkbe dermedten áll,
ha itt voltál egyszer, és én még itt vagyok,
ha kék, ha Isten, ha idő, ha tenger,
ha csend és ha fáj, ha falak, ha ablakok,
semmi sem változik,
csak elindulok.
A réten fekszel, és arcodra pírt von a hajnal.
Égő áldozati oltár.
Neonfényűvé remegi hajad a város fénye a domb alatt.
Álmodsz talán, s a csepp szemed barázdált sarkában –
homok vagy avar.
Lidércek lapulnak távoli bokrokban a holnapra várva.
Egy busz mögött ponttá sűrűsödik a végtelen.
Karnyújtásnyira remeg a jövő délibábja.
Földre fekszik az ég árnya, s betakar
(Nem emlékszel karomra).Árkok hasadnak szemedben. Holnapra megőrülsz.
A Hold alatt fekszel, míg űrök nyílnak holdutasoknak.
Semmi sem változott:
valaki számot ad,
s a megváltás ma is elmarad.
A fekete legyőzi a kéket
(pedig úgy volt, hogy hajnal lesz):
a kontúrok elmosódnak, s az árnyak még
lángokként futnak végig arcodon.
Szemed mikroszkópjába tágul a világ.
Fák nyújtóznak a megszabadulás felé.
Kémények. Hideg korlát. Csillagpatyolat.
Ezer éve ugyanolyan.
Csak tegnap érkeztél.
Elveszítettél. Magammá lettél.
Csak profilod nézem még,
és az áldozat barázdáit arcodon
szemembe vésem.
Corinna voltál.
Minden voltál.
Huszonegy év.
Halkan csukom be az utolsó városban
a bálterem kettős ajtaját.
Velem vagy. Vigyázok rád.
Útra kelek
egy ismeretlen fehér világ párás lankái közé.
Végigjárom az utat. Neked nem fáj már a csend.
Combjaid közé kúszik a város.
Régi lábnyomodba lépek. Nem nézek vissza rád.
A fák ágain bolygók ringanak,
galaxisok, vonatok, zongorák,
Emma épp a metrón utazik,
egy fiú álmokat sző padlásablakából,
és nem nézek vissza rád, csak elindulok,
áldozatod részemként hordozom,
vállamra veszem elfelejtett, régi eged,
és útra kelek, mert úton vagyok, mindig úton –
Isten veled
____________________________
A két Corinna ciklusból
2005
Legutóbbi módosítás: 2007.11.17. @ 12:41 :: Kovács-Cohner Róbert
