II. (micsoda csend)
„Megtaláltam a kereszted újra.
(…)
Micsoda csend”
Tavasz volt.
És micsoda csend –
Egy kis templom
szűk csigalépcsőjén mentél fel
a messzi harangtoronyba,
vakító gyöngyházszínű falak között,
és a kőbe vájt ablakból
angyalokat festett hajadra
a májusi fény.
Én csak néztelek, ahogy
a gyöngyházszínű,
vakító, görög fényű falak hűsében
lebegtél.
Olyan voltál, mint egy ikon,
amint fehér ruhád mögötted
habként fodrozódott.
Nem néztél vissza – hisz megbeszéltük.
A csendes toronyban ketten álltunk,
és te ikonként ragyogtál
a lépcsőfordulóban,
ahogy szempilláid között
kristállyá dermedt az idő.
A visszhang most a falhoz osont,
és árnyamba burkolta
zsibbadt tagjait.
Micsoda csend volt…
moccanni sem mertem
és a fehér falak otthont formáztak.
A rozoga fa-csigalépcsőn álltál
a megdermedt idővel
pupilládban, és
én már szóltam volna,
hogy ne menj, mégse, hisz tudod,
hogy csak játék volt ez az egész,
és soha nem fog szólni a harang,
és mi mindig megmaradunk,
hiába kiégett puszta már
a világ a templomkert körül,
mi itt maradunk, a visszhangos hófehér
árkádok alatt, és hűs lesz itt,
csak gyere vissza, gyere,
csak nézz hátra, de ne menj túl
a lépcsőfordulón –
ne menj fel a harangtoronyba.
Lenéztem, és láttam:
lábam előtt a régi faragott
feszület hever –
nyakadból a földre vetetted,
mikor a templomba léptél.
Tudtam, ha most felnézek,
te már nem leszel ott –
és szólni próbáltam, hogy
csak tudni akartam:
fel mersz-e menni
oda egyedül,
a magasba,
a szédítő,
rikító kék
száguldó felhők közé
hogy ráláss a kiégett
kopár pusztára –
az elfáradt világra.
Csak szólni akartam,
hogy most már hiszek neked –
maradj,
és felnéztem
de egy könnycseppben az idő
kihullt meggyötört szemeid közül,
és üvegszilánk hangon a földre zuhant.
/Az árnyékok nyúlni kezdtek
és mohos pincévé váltak köröttem
és fehér padlássá felettem –
ahogy fölnéztem, a falak elvakítottak.
Rohanni kezdtem utánad
a csigalépcsőn,
és fordultam,
és feljebb,
és fordultam újra,
és megbotlottam,
és lenéztem,
és a csigalépcső
végtelen, magukba záródó körei
alattam
és felettem
koncentrikus körökként
végtelenül,
ponttá sűrűsödve
a múlt, ahonnan utánad indultam,
és a fehér falak rámborultak,
és egyre szorosabbra zárultak,
ahogy a lépcsőn a végtelenbe
utánad rohantam, és már nem is néztem le,
hisz most már hiszek,
most már hiszek neked – /
Fémrácsok csapódása
szakította ketté a csendet,
és visszhangja torkomba kúszott –
a szívem elfelejtett dobbanni,
és újra ott álltam lent,
a kis kápolnában,
és te a lépcsőfordulóban
épp eltűnsz szemem elől.
Utánad indultam,
(hisz már hiszek),
csak egy lépés,
csak ilyen távol vagy tőlem –
csak érjek túl a lépcsőfordulón,
és mondhassam el, hogy most már elhiszem,
de nem akarom hallani a harangot,
mindjárt odaérek,
hisz csak most tűnsz el
fehér ruhádban egy lépésre tőlem
a lépcsőfordulóban
és mindjárt meglátlak
és megfogom a kezed
és újra csend lesz
és nem fogom már hallani
a kopár puszta hangjait
hisz csak hazudtam, hogy ott
minden kopár,
csak hazudtam,
hogy lássam, fel mersz-e menni,
mikor tudod, hogy a semmi fog
szemed elé terülni:
az üres végtelen –
mindjárt elérlek
befordulok a régi
rozoga csigalépcsőn
csak egy lépésre –
befordulok
kórházi folyosó
és előttem zárult
szörnyű nyikordulással
egy rácsozott fémkapu,
és te azon túl a sarkon éppen befordultál
és arcod csak egy pillanatra láttam –
de már nem a te arcod volt,
szemedből puszták sóhaja lebegett felém,
és én leguggoltam, és zokogni kezdtem,
ahogy eltűntél előlem,
(hiszekhiszekhiszek)
és a pusztában térdelek,
amit én hazudtam csak neked,
és a torony:
üres, üres, üres,
és nincs is puszta,
és mégis:
ott térdeltem,
a semmi közepén,
meredt szemekkel, és
„A porba írtam akaratodat
Elküldtem egyszer volt álmaidat
Egy könnycseppben”
Hófehér kápolna
megdermedt perc
alakod a csigalépcsőn
a betűző májusi napsütésben –
micsoda csend
————————————————-
Részletek az Ephata – Álom egy ablak üvegén című kötetből:
Legutóbbi módosítás: 2007.11.23. @ 21:09 :: Kovács-Cohner Róbert
