Sárosi Attila : CAMERA OBSCURA

 

Fél század. Szüleim

a csodát remélték

Én csak azt remélem,

hogy m?ködik a mérték.

 

El?ször is bennem.

Mástól: semmit várok

Talán kertészkednék.

Szépek a virágok.

 

De eltöröm ?ket.

Akkor tán a méhek.

Közöm nincs hozzájuk.

Pedig nagyon szépek.

 

Ha gondolok vissza:

szép volt tán a színpad.

És szép lesz holnap is.

De manapság kínpad.

 

Vagy, mit papa mesélt:

kamilla, oszt kúra:

nem értettem én ezt,

szétrepedt a búra.

 

A kamillateától,

amit anyu adott,

feléledtem persze,

mint minden jó halott.

 

De azt anyu adta,

és apa mit akart?

Huncutos mosolya

mindig titkot takart.

 

Akkor is, mikor egy

varázslatos este

kis fekete dobozt

adott a kezembe.

 

Olyat, amilyent most

sok ezren keresnek,

tengereknek mélyén,

vagy csúcsán hegyeknek.

 

Én a két kezemmel

átöleltem akkor,

nem tudtam én: – honnan? –

nincs messze az aggkor.

 

Világra kíváncsi

kicsi szemem tágult:

Mi van a kezemben?

A jöv?? Vagy régmúlt?

 

Apu meg csak viccelt:

nézz bele a lyukba!

Van ott mindenféle,

tört arany meg dudva!

 

Balszememmel én hát

belenéztem bátran.

És azóta mindent

csak fordítva láttam.

                       

Persze, még el?tte,

ha fodrászt játszottam,

nyolcért nyírtam, s hatból

kett?t visszaadtam.

 

Nem volt hát idegen

a camera obscura.

Hisz mindenre jó volt,

zsúrra, bálra, torra.

 

Mindenki láthatta

végre magát benne,

igaz, hogy, fordítva,

Ez kit érdekelne?

 

Én most Pesten élek.

Éveimnek száma

lassan már az ötven,

nemigen számlálva.

 

Dolgaimról mindig

annak adok számot,

aki engem egyszer

dolgozni is látott.

 

Otthon, lakásomban,

-kicsike kis fészek,

nem fér ott sok virág,

pláne nem méhészek-

 

a polcomon van

a fekete doboz.

Szobámnak sarkában

a pók hálót bogoz.

 

Vagy letörlöm, vagy se,

mindig kérdés este.

Attól függ, hogy aznap

jó voltam, vagy beste.

 

 

Err?l én a pókot

soha meg nem kérdem.

Tudom, hogy részemr?l

ez nem rossz – nem érdem.

 

Reggel, ha indulok

valahogy munkába,

persze a sorompó:

ott a postaláda.

 

Emlékszem – háromrét

hajtott íven kértem

sokadszorra ?t, hogy

légyen feleségem.

 

Három rétre hajtott

papír van most ottan.

Szégyelli tán magát,

így összehajtottan.

 

Vallomás van benne,

bár ezt nem én tettem.

Mégis arról szól, hogy

rettenetes tettem.

 

„Gyorshajtás! Kameránk

tetten ért most végre!"

Pedig csak autóztam

én egy temetésre!

 

A kamera tudja.

Én meg bénán állok.

A gyászolók közt

csak magam valék ott.

 

Senki volt, és semmi.

Magam is így végzem.

Viszont én még élek.

Vegyülök. Úgy érzem.

 

Arcom, ugyan még nincs

óriásplakáton,

de fotózni hívnak.

Olyankor én fázom.

 

Nekem ez olyan, mint

egy gyötr? tortúra.

S ritkán jut eszembe

a camera obscura.

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2007.10.26. @ 23:08 :: Sárosi Attila
Szerző Sárosi Attila 18 Írás
Üdvözlök mindenkit. Családom, barátaim, színjátszás, könyvek. És a MACSKÃÂK! Életem "legnagyobb" tragédiája :-), hogy a kínai horoszkóp szerint kutya vagyok. :-(