Bonifert Ádám : Virtus a “Hatcsöcsű”-ben

A “virtus” bátor tettet, de értelmetlen hősködést is jelenthet. A virtuskodót övezheti elismerés, de lehet tettének más következménye is.

 

 

Virtus a “Hatcsöcsű”-ben

1.

 

Már közeledett az este. Az őszi szél a port és az utcai szemetet felkavarva száguldott át a városon. Az ég felhős képe rosszkedvűvé tett mindenkit, aki fény után vágyva feltekintett a magasba. Az emberek a kabátjuk gallérját felhajtva, hogy a szél útját testüktől némileg elzárják, siettek céljaik felé. Ki haza, ki munkába, ki egyéb céllal. Mosolyt alig lehetett látni, komor, szorosan zárt szájjal ment ki-ki az útján. A villamos mintha hangosabban csörömpölt volna, s úgy tűnt, hogy az autók is többet dudáltak, gyorsítottak és fékeztek Vagyis rosszkedvű volt a város az alkonyi órákban.

A széles út vonala nagy ívben kanyarodott, középen húzódtak a villamospálya sínei, két oldalon haladt a közúti forgalom. Az út egyik oldalán feküdt a régi temető, amely hivatalosan már bezárt, vagyis ide évek óta nem temettek, de a régi sírokat még nem számolták fel. Állítólag még öt-hat évet adtak az öreg temetőnek.

Az út másik oldalán, a temető bejáratával szemben, a sarkon állt egy kopott kocsma. A közkedvelt ivóhely, amelyet közszájon “Hatcsöcsű”-nek neveztek az itt felszolgáló három csinos, telt és jó mellű lányról, jó félházas volt, ami húsz-harminc embert jelentett. A kocsma három helyiségből állt, volt egy nagy terem, az “ivó”, valamint két kisebb szoba, ahová kártyázni, beszélgetni, csendesebb elfoglaltságot űzni ültek be. Az ivóban mindig nagy volt a zaj, mindenki egyszerre beszélt, a poharak csörömpöltek, a különféle egyéb zajok is hozzáadódtak a hangoskodáshoz. Így aztán egymás szavát is csak úgy értették, hogy igyekeztek egymást túlkiabálni. Ez még inkább növelte a zűrzavart.

De aki rendszeresen ide járt, és a látogatók többsége törzsvendég volt, zömük a közelben is lakott, ezt már megszokta. Lehet, hogy nem is érezték volna jól magukat, ha rendezettebb, tisztább, “úriasabb” lett volna a kocsma. A betér?k többsége ismerte egymást, a társalgás is olyan témákról és úgy folyt, hogy szinte mindenki követni tudta, hozzászólt, vagyis kollektív disputa jellemezte a közönséget. És egymás cukkolása, heccelése, a kölcsönös ugratások és viccelődések is hozzátartoztak az ivó légköréhez.

Persze, ahogy ez másutt is lenni szokott, itt sem egyformán kedvelték egymást. Az ivócimboraságba ugyan mindenki beletartozott, de volt, akire felnéztek, volt, akit lebecsültek, voltak gyengébbek, akiket folytonosan piszkáltak, és akadt néhány olyan is, akit nem mertek túlságosan zavarni. Ám verekedés ritkán volt, ha két három jelenlévő, talán mert már többet ivott a kelleténél, erősebbnek vélte magát a másiknál, valami erőszakkal próbálkozott, mindig akadt néhány tekintélyes “lapáttenyérrel” rendelkező békítő, aki “seccperc” alatt tisztázta a helyzetet és rendezte az állapotokat. Egyszer-egyszer el?fordul, hogy a korsó sört ráöntötte valaki vitapartnerére, de az illető legalább egy hét kitiltást kapott, nem látogathatta az ivót. És ezt be is tartották!

Leginkább azt kedvelte mindenki, amikor sikerült egy nagyszájú, nagyzoló, felvágós, dicsekvő valakit egy kissé “megnevelni”, vagyis leégetni, rábizonyítani, hogy fele sem igaz annak, amit nagy hangon harsog az ivó közönségének Különösen az-az illető volt sokuk bögyében, aki a Péter nevet viselte, de inkább csak Pepinek hívták, a többség pedig a “Dumás” becenévvel illette. Ő mindig a társaság középpontja akart lenni, ha betette a lábát a kocsmába, kevesen jutottak mellette szóhoz, nemcsak a folytonos szövegelése miatt, hanem agresszivitása miatt is. Belevágott mások beszédébe, magához ragadta a szót, és nem lehetett túlkiabálni. Fiatal kora ellenére, mert bár csak nemrég töltötte be a harmincadik életévét, sokan tartottak tőle.

De még ennél is jobban mérgesített egyeseket azzal, hogy csak a saját véleményét tartotta igaznak és helyesnek, szinte nem tűrt ellenvéleményt, képes volt egyfolytában negyedórákat átharsogni, hogy a másik ember még ki se tudja fejteni a nézeteit a napirenden lévő témákban. Nehezen kezelhető, sőt nehezen elviselhető emberként ismerték tehát a Dumást.

 

2.

 

Ezen a borús őszi napon, amikor már mindenki felöltőben járt, kint a hideg szél egyre erősödött, az eső is előbb csak lógatta a lábát, majd elindult és láthatólag hosszú esőszitálásra kellett számítani. Bent a kocsmában azonban a jó hangulat magasra szökött, jó viccek hangzottak el. Gyorsan telt az idő, fogyott a bor és a sör, ugyanis itt az emberek pálinkát, konyakot, vagy más erősebb röviditalt kevesebbet fogyasztottak, szokás szerint a bort és a sört kedvelték. Többen vacsoráztak is, mert egy héten háromszor főztek is a lányok és a ma éppen “kifőzdés” a nap, ahogy a vendégek emlegették.

Kilenc óra után a közönség ritkulni kezdett, de még vagy tizenöten tartózkodtak a kocsmában. Aztán tíz óra körül megérkezett Dumás. Szinte berobbant, rögtön lesöpörte az éppen folyó beszédtémát, nagy hangon két korsó sört rendelt, az egyiket rögtön lehajtotta egy “slukkra”, majd a másikkal a pult melletti magas székek egyikére ülve, szembefordult az ivó közönségével és elkiáltotta magát:

– Na, beszariak, figyeljetek ide. Ma kedvem lenne próbára tenni, hogy kinek van bátorsága valami férfias cselekedetre? Aki nem mer részt venni a próbán, az leleplezi magát. Aki benevez a játékos versenybe, az valóban férfinek nevezheti magát, nemcsak imitációnak.

Hangosan felröhögött és megitta a második korsó sör felét is. A terem zaja egy kissé lehalkult, látszott a szemeken, hogy mindenki azon töpreng, mit talált ki ez az állandóan virtuskodó, kötekedő legény. Dumás hatásszünetet tartott, az emberi hangulattal rutinosan tudott játszadozni. Kis várakozás után folytatta.

– Na, tehát a következőről lenne szó. A vetélkedésre éppen kedvez az idő is, mert lassan csepereg az eső, sötét az égbolt, a Hold, vagy a csillagok nem fénylenek, még a városi lámpák mellett is alig látni az utat, ott pedig, ahol nincs közvilágítás, szinte semmit sem látni. De a bátor embert ez nem rettentheti el semmiféle feladattól. Itt van mellettünk az öreg temető. Az a lecke, hogy ki mer bemenni a temetőbe és egy általunk megjelölt valami jelet kihozni ide, majd visszavinni.

Az ivó közönsége lélegzetét is visszafojtotta. Ismerte itt mindenki a temetőt, a kapuját éjszakára sem zárták, de kinek is jutna eszébe éjszaka bemerészkedni a halottak területére? Bár sok felnőtt ember legyűri magában a különféle félelmeket, de a temetőtől, a “szellemteleptől”, ahogy itt nevezték, mindenki szorongott. Olyan félsz volt ez, amelyet nem vallott be a férfi, de belül nagyon is érezte mindegyikük. Nincs az a pénz, amiért bármelyikük bemenne kés? este, éjfélhez közeledve.

Más azonban az, ha vetélkedésről, ha virtusról van szó. Akkor egy férfi még olyanra is rászánja magát, amit közönséges körülmények között nem tenne meg. Mert ezt egy férfinek vállalnia kell! Tudta azt Dumás is, hogy a jelenlevők nagyobb része nem fogja bevallani a félelmét, inkább részt vesz a versenyben. Éppen ezt akarta kihasználni. Az újabb hatásszünet után, mikor úgy vélte, már megemésztették a hallottakat, folytatta:

– Pupákok, akkor tegye fel a kezét, aki nem akar részt venni ezen a férfias próbán.

Ebben is ravaszkodott, mert nem azzal emeltette fel a kezét, aki résztvevő lesz, hanem azzal, akinek így nyíltan meg kell vallania gyávaságát. Váratlanul mégis négyen feltartották a kezüket.

 – Ez hülyeség, ez nem a bátorságot, hanem a butaságot méri – kiabálta oda az egyikük, a többiek pedig helyeseltek.

Több asztalnál szedelődzködni kezdett pár ember, odadobták a pénzt az asztalra és elindultak az ajtó felé, majd néhány gúnyos megjegyzés mellett távoztak a kocsmából. Maradt hat ember, aki hajlandó volt benevezni. Hárman nem nyilatkoztak sem így, sem úgy, de mégis maradtak. Dumás megitta a maradék sört, rendelt újabb két korsóval.

– Tehát akkor heten leszünk a versenyben. Ti hatan,

meg én. A feladat a következő. A temetőkaputól mintegy hatvan méterre van az a hősi emlékmű, amelynek egyik figurája, egy kis bronz sólyommadár leemelhető. Ezt kell kihozni, megmutatni, majd visszavinni a helyére. Amikor a feladat teljesítve, és visszajön az illető, akkor indul a következő, ő is végigcsinálja, majd mennek egymás után sorban a többiek. Ha mindenki végzett, akkor holnap mindenkinek csináltatok egy “Bátorságért” elnevezésű kis érmet és a kocsma falára felírjuk a nevét a dicsőségtáblára. Ha valaki nem állja ki a próbát, akkor az ő nevét is felírjuk a kocsma falára, de nem a dicsőségtáblára! Nem ám!

Hangosan felröhögött, néhányan vihorásztak, mások hallgattak és vártak. De Dumás tudta, hogy még fokoznia kell a feszültséget.

– Én megyek utolsónak, ha jó ütemben zajlik a verseny, akkor rám éppen éjfél körül fog sor kerülni. Vagyis én éjfél táján megyek be a temetőbe és teljesítem a vállalt feladatomat. Ez pedig több mint, amit nektek kell végrehajtani.

Újabb hatásszünet, az ivóban pattanásig feszült már a hangulat. Mindenki az órára nézett, fél tizenegyet mutatott. Ha hatan mennek be, akkor valamivel több, mint tíz perc áll kinek-kinek a rendelkezésére, hogy bemenjen a temetőbe, kihozza a sólymot, bemutassa, majd visszamenjen, a helyére tegye és újra visszatérjen a kocsmába.

– Én azt vállalom, hogy az éppen a temető közepén lévő központi sír keresztjét kiemelem, elhozom, majd visszaviszem. Tudjátok, azt, amelyik olyan díszesen faragott fakereszt.

Többen bólogattak, ismerték azt a jellegzetes keresztet, nem lehetett másikkal összecserélni.

– Látjátok, pupákok, én nem hatvan méterre megyek be, hanem legalább 200 méterre, és a sírhantból emelem ki a keresztet. Ismerjétek el, ez a feladat sokkal férfipróbálóbb, mint a ti leckétek. Amit én teszek, az az igazi virtus!

Ezzel nem lehetett vitatkozni, a Dumás által vállaltakra senki nem mert volna vállalkozni. Így aztán a dolgok tisztázódtak, a vetélkedő elindulhatott. Dumás mindenki nevét felírta egy-egy kis papírdarabra, kalapba dobta azokat, majd az egyik “csöcsös” lány sorsolt, így kialakult az indulási sorrend. Pár perces felkészülés következett, amikor páran lehajtottak némi bátorságnövelő pálinkát, mások erősen koncentráltak és önszuggesztióval mondogatták magukban, hogy “megteszed, megteszed, meg tudod tenni”.

3.

 

Féltizenegy után indult az első ember. Az ivóban ekkor már csak tíz ember tartózkodott, hét vetélkedő, három “néző”, és a kocsma személyzete.

A kezdő ember hat perc múlva jelent meg, hozta a bronzmadarat. Felmutatta és már fordult is vissza. Mire ismét visszatért, tizennégy perc telt el összesen. Ekkor indult a második, tizenöt percig tartott a lecke teljesítése, majd a tizenegy perces harmadik, a tizenhét perces negyedik is szerencsésen túljutott az akadályon. Még két versenyző és Dumás volt hátra, amikor negyedtizenkettőt mutatott az óra.

Ment az ötödik, és sikerrel végzett a hatodik is. Vagyis minden jelentkez? teljesítette a feladatot. Arcukon a megkönnyebbülés, némi büszkeséggel keveredve, jól tükrözte a belső izgalmakat. Elvégre sötét éjjelen a temetőben jártak, kétszer is, ami nem mindennap fordul el?.

Dumás felhajtott egy nagy pohár konyakor, leöblítette egy fél üveg sörrel és kinyújtóztatva tagjait, felvette hosszú felöltő kabátját és szembefordult a többiekkel:

 – És most jön az igazi virtus. Amire csak én vagyok

képes, és amit meg is teszek.

Az óra szerint pontosan háromnegyed tizenkettő volt, mikor Dumás elindult. Az ivó közönsége tele volt izgalommal, találgatták, hogyan teljesíti Dumás a feladatát. A 200 méter megtétele és a kereszt kiemelése becslésük szerint tizenkét percet igényelhet.

Dumás tizenegy perce alatt ért vissza, vállán hozta a díszesen faragott keresztet. Igen ez az a kereszt – mondták az ivóban tartózkodók, amikor megvizsgálták. Vagyis Dumás végrehajtotta a feladat els? részét, még hátra volt azonban, hogy visszavigye a helyére, és újra megjelenjen a kocsmában.

Röviddel tizenkettő előtt indult vissza Dumás a temetőbe. Két perc múlva éjfélt ütött az óra. Az ivó közönsége megborzongott. Éjfélkor a sötét temetőben lenni, cipelni a vállon a keresztet – ki merné ezt Dumáson kívül megtenni? Magukban elismerték, hogy Dumás nem csak szövegel, de valóban van benne mersz, képes a virtusra.

 

4.

 

Vártak, izgatottan és arra készülve, hogy fejet hajtsanak Dumás teljesítménye előtt. Vártak, az idő múlt, de Dumás nem jelentkezett. Többen nem bírták az izgalmat és pálinkát, konyakot ittak, hogy kiszáradt torkukat “megolajozzák”. Mások felkeltek az asztaluktól, járkáltak fel-alá az ivóban, egyes percekben teljes némaság uralta az ivót, senki nem szólalt meg. Aztán, ahogy az idő telt és Dumás csak nem jött vissza, elkezdték elemezni a helyzetet.

Nagy hangzavar közepette találgatták, mi lehet a dolog mögött? Megijedt volna Dumás, nem merte visszavinni éjfélkor a keresztet, valahol a temető szélén letette azzal, hogy majd holnap világosban visszaviszi a helyére? És hazament, mert maga is szégyellte a dolgot? Na nem, ezt elvetették, ez nem lenne jellemző Dumásra.

Voltak, akik azt gondolták, hogy eltévedt a koromsötét temetőben, de ezt a többiek cáfolták, mert egyrészt Dumás alaposan ismerte a temetőt, másrészt a bejárattól egyenes utak vezettek befelé, eltévedni jóformán nem is lehetett.

A harmadik elmélet úgy vélte, hogy rendőrök kapták el és sírgyalázás b?ntette miatt bevitték a rendőrségre. Ekkor felhívták az ügyeletet, de kiderült, hogy nem vettek senkit őrizetbe az éjszaka folyamán.

Tanácstalanok voltak, egyre izgatottabban vártak. Már régen elmúlt a záróra, de a három alkalmazott lányt is annyira izgatták a fejlemények, hogy bár hivatalosan bezártak, de mindenki maradhatott és ihatott.

Két óra már elmúlt, amikor valaki felvetette, hogy együttesen be kellene menni a temetőbe és megnézni, ott van-e még Dumás? Hátha valaki megtámadta és leütötte, mert ki akarta rabolni! De nem akadt vállalkozó, még így sem, hogy többen mennének be.

Vártak tehát, de néhányan már úgy érezték, nem bírják tovább a feszültséget. Ketten haza is mentek, a többiek azonban maradtak. A három lány is ott izgult a többiekkel együtt. Vártak és telve bizonytalansággal izgultak.

 

5.

 

Hajnalodott, az ég alja világosodni kezdett, de Dumás még mindig nem jött. Már nem is gondolkodtak a lehetséges variációkon, mert nem tudtak új verziót kitalálni.

Négy óra után már elég jól lehetett a temetőt látni, mikor rászánták magukat, hogy bemennek körülnézni. Bezárták a kocsmát és a lányokkal együtt elindultak befelé. Jobbra-balra nézegetve, többen egymást kézen fogva, nem túl gyorsan haladtak a sír felé. Kb. tíz méterről látták meg a síron keresztben fekvő férfitestet. A hosszú felöltője színéről felismerték, Dumás feküdt ott. A kereszt láthatóan a helyén volt.

Mikor a sírhoz értek, megdöbbenve világosodott meg az agyukban, hogy mi történt. Dumás hosszú, köpenyszerű kabátjának az alsó szélét a helyére visszatett kereszt becsípte és Dumás nem tudott visszalépni, mert a “sír megfogta”. És bármilyen bátornak hitte is magát, a belső félelem benne is ott munkált. Nyilvánvalóan félt, amikor visszavitte a keresztet és a kereszt hegyét bedugta a lyukba. De ehhez fel kellett lépnie a sírra, ezáltal hosszú köpenyének alsó széle ráterült a felületre, így a kereszt hegye a köpeny sarkát becsípte és behúzta a lyukba.

És mert emiatt nem tudott visszalépni, érezte, hogy valami visszarántja, hát a félelem felerősödött benne és szívszélhűdést kapott. A szíve egy pillanat alatt megállt.

Másnap a kocsma falára feltett papírlapra valaki nagy betűkkel felírta:

 

“Lehet bátor az ember földi dolgokban, de vannak olyan titkok, amelyek mindannyiunk lelkében ott lapulnak és rejtett félelemmel töltenek el. Soha ne felejtsétek, hogy az ember nem mindenható. Soha ne feledjétek a Dumás által közvetített üzenetet!”

 

6.

 

A temetésen sokan voltak és láthatóan még olyanok is imádkoztak magukban, akik köztudottan nem hittek istenben és a túlvilágban.

A kocsmát azóta átépítették, már más a személyzet, de a nép száján a “Hatcsöcsű” megnevezés tovább él. És Dumás bekerült a legendák közé, mert ha értelmetlen vagánykodásról, felesleges virtuskodásról esik szó, az ő esetét mindig felelevenítik, kiszínezve, némi misztikummal keverve. Ahogy mondják, szájról szájra ugrál a Dumás. A Péter, akit sokan Pepinek is neveztek.

Az én gyerekkoromban is ez volt a minden újpesti gyerek által megismert “mese”.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Bonifert Ádám 311 Írás
Álmodó realista vagyok, a magam módján írogató ember. Szeretem a baráti hangulatú, egymást segítő alkotó közösségeket, nem szeretem a marakodást és a klikkszellemet. De az értelmes vitákat elfogadom.