Nyár van. Az erdők szőnyegét
pöttyösre festette már a nap.
Az esőt virággá simogatva a Duna egét
lentről is vakítja a víz. Sok kalap
integet, tar fejeken csillan a fény,
pocakjukba nyugodott urak
szívébe hűségtől duzzadva a tudat,
hogy vele öregszik, visszatér – a remény.
Iskoláscsoportok vakító hidakon
szívószálból merítenek jövőt,
gőzölgő, poros aszfaltutakon
szomszéd T-shirtben köszönt szembejövőt.
Padokról integet illatot a május,
a templom előtt sört szürcsöl raszta-fej.
Búcsúzva tapad bermudára pitypang-pehely,
és fényből szőtt álmokat árul az árus.
Bérházszobában fehér asszonynak
még egy kis időt ad a napsugár,
Bársonyjelmezt sző tavalyi pornak
a rohanó idő, s a halál sudár
jelmezbe öltözik, erkélyről integet,
perccel pótolja a most elbujdosó,
tegnap még csatakos, csalfa miérteket.
De pinceablakom nem fürdik fényben.
Hogy elmerengjek egy régi ősz illatán,
a függönyt behúztam, és a vaksötétben
szemhéjam redőin életre kel egy fázós délután.
Ketten álltunk a város felemelt tenyerére
a hídon a szélben fázósan összebújva.
A házak rézkarca volt az őszi égbe vésve,
s a város üvegszemeit behunyta.
Még a régi voltál, és néztük fentről, szomjas tüdővel,
remegésbe meredve – két alak,
kik múltba fúlva válnak most eggyé örök idővel,
s még lapulnak ugorni kész szavak,
amint a festménnyé fagyott vibráló tarka fények
örökké festettek egy fordított várost.
Fújni kezdett a szél, egymásba folytak a sziluettek,
s a festményt elmosták kövér esőcseppek.
Tombolni kezdett a víz, és a táguló körök
a vízen – nem tudtam, eső-e, könnyeid, a véred,
s a hullámok kórusa tust húzott a víz fölött –
megremegtek a késő esti fények.
Némán álltam, és csak néztelek,
ahogy a szélbe súgod még nevem, és elindulsz –
leheleleted a ködbe tűnik végleg.
Visszanéztél, s vörös vérerek –
a szemedben tűzlámpások égtek
még, mint akit egy halál meghatott.
Körbefonták az éjt, s körökké fakultak a fények –
múlt a perc, s csókjával elhagyott.
Lila pára úszik a csónakázók taván,
fagylalt pottyan kint a macskakőre.
A padon szendén mosolyog magán
egy öreg pár együtt, előre dőlve,
gördeszkák kerekén szikrázik a nap,
s int nekik az inges öregúr –
a pár kézenfogva emlékezik a hűs fák alatt,
míg itt bent a fény halántékomba szúr:
most magamba zárva előrelépek,
és becsukom a régi ablakot,
míg ő talán kint fényben úszva vár.
Régi őszöm fényképét karomban ringatom,
az orgonák zenéjét nem is hallgatom –
őrizem lámpásaid, mert örök ősz lett bennem
mára már a nyár.
__________
2007
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:04 :: Kovács-Cohner Róbert
