Galambos Viktor : Amerikai levelek – folytatás

*

 

 

 

Azzal kezdem, hogy nem volt könnyű. Este fél kilenckor indultunk a vonattal a Ben Gurion reptérre, felkészülve arra, hogy az utóbbi terrorcselekmény eredményeképpen, agyon fognak minket kutatni, de legnagyobb meglepetésünkre semmi különöst nem tapasztaltunk azon kívül, hogy rengetegen utaztak. Mivel bőven volt időnk az indulásáig, ez nem izgatott különösebben.

Végül fél egykor felszálltunk, és megkezdődött a szokásos, hosszú repülőút. Megtudtuk, hogy 10600 kilométert repülünk tizenhárom és fél óra alatt. Tel Avivtol — Ciprus, Kréta, Olaszország, Portugália és végül az Atlanti Óceán fölött — Miamiig.  A program a rendes volt, etettek, a vetítőn Tom Hanks körül hullottak az emberek, mint a legyek, de mindenki megnyugtatására a végén a jó fiú mindent megúszott, és a szép kislány is a karjaiban dőlt, miután az utolsó percben hősünk megmentette a banditák karmai közül!

Ezekután bevettük a szokásos bogyót és ennek eredményeképpen aludtunk egy pár órát. Közben az órámon délután két óra lett — még nem állítottam át —, de még mindig éjszaka volt. Végre lassan derengeni kezdett, nagyon lassan, mert kb. 1000 km-es sebességgel szaladtunk a nap elől, nyugat felé, de aztán mégis utolért!

Következett a leszállás, útlevélvizsgálat, ujjlenyomatvétel, fényképezés és ezek összevetése a vízum computer adataival. Végül beléphettünk az Egyesült Államok területére, kivettük a csomagokat és leadtuk a Gainsvillei járatra, a kézi poggyászt kivéve. Az egyik „Restrum”-ban megborotválkoztam, és mikor kijöttem, hallom a hangos bemondón, hogy semmiféle folyadékot, sampont, krémet, vagy hasonlót a repülőgépre felvinni a kézipoggyászban nem szabad. Így a kiscsomagjainkat is leadtuk.

Egy pár unalmas óra után, amit a különböző repülőtéri üzletekben, kávézókban töltöttunk, következett a beszállás. Levettük a cipőnket és minden fémtárgyat, azután bemásztunk egy fülkébe, ahol minden oldalról komprimált levegővel poroltak ki minket, hogy aztán a port elemezzék, hogy nincs-e benne robbanóanyag maradvány. Végül a kezeinket vizsgálták át. Ani táskáját kenegették egy vegyszerben mártott szalvétával, ugyancsak robbanóanyag maradványok után kutatva. Miután megszabadultunk a kutatástól, szép farkaskutyák szaglásztak át bennünket, hogy mire voltak idomítva, nem tudom.

Végre besszálltunk egy vicinális repülőgépbe vagy tizenöten, és másfél óra alatt megtettük az utolsó ötszáz kilométert is Gainesvilleig.

Ilyen kis gépen még életemben nem utaztam. A Boinghez képest, amivel Miamiig jöttünk, olyan volt, mint egy légy a madár mellet.

A repülőtéren egy „kisfiú” jött elébem, azért írom idézőjelben, mert olyan magas volt, mint én, csak amikor a nyakamban ugrott lettem biztos benne, hogy ez bizony Dany, az unokám!

Aztán egy-kettőre itt voltunk az új házban, ahova egy hónappal ezelőtt költöztek, és miután hazajött az egész család megpróbáltunk ébren maradni, nehezen de sikerült, és végül harmincegy óra után belezuhantunk az ágyba aludni.

Még a „kis” kutyusokról — hatalmas német farkaskutyák — kell beszámoljak. Freia és Valdi. Vad ugatással fogadtak bennünket, ami ebben a nagy házban erőteljesen visszhangzik. Gondoltuk jól nézünk ki, megint két hétig fognak ugatni ránk, mint mikor megismerkedtünk velük.

Egy negyedórai ugatás után elkezdtek szaglászni bennünket, és egyszerre mintha világosság gyúlt volna a fejükbe, abbahagyták az ugatást, leültek elénk és nagy farkcsóválással nyalogatták a kezeinket. Felismertek két év után! Fel óra után már hanyatt feküdtek nekünk, hogy a hasukat vakargassuk.

Most hogy egy kicsit kifújtuk magunkat, délután elmegyünk sétálni, ha kivételesen nem zuhog, hogy megismerkedjünk a „várossal”, ami inkább erdőnek néz ki, ahol itt-ott házak is vannak.

 

                        Trópus

 

Az egyik esti sétákon egy idős hölgy a megszokott:

A „Hay, How you are? Bay!” -on kívül, legnagyobb meglepetésünkre elkezd beszélgetni velünk, mégpedig arról, hogy sohasem lesz már eső? Hát lett!

Halk morgással indul, mintha egy repülőgép repülne valahol, aztán lassan beborul, és a morgás egyre erősödik. Most már a villámokat is látni, szinte megszakítás nélkül mennydörög. Kint ülünk az erkélyen, nézzük az erdőt, lassan elered egy meleg eső, annyira, hogy az erdőből sűrű pára emelkedik fel, az egész olyan, mint egy gőzfürdő, aztán órákon keresztül egyhangúan ömlik.

Nézem az udvar végén kezdődő, szubtrópusi erdőt, ahol néha őzikék legelnek, nem is az udvar végén, mert a kerítés mellet, meghagytak egy pár fát az udvarban is, és amióta itt vagyunk, azzal szórakozunk, hogy igyekszünk megtisztítani őket a liánoktól és száraz ágaktól.

Csak most értettem meg, mi az, hogy lián! Eszembe jutottak gyerekkorom filmjei: Tarzan a szép Szabadfalusi — Freidorfi fiú, aki felejtetlen üvöltésekkel hintázta, át magát egyik fáról a másikra a liánokon csüngve majmostól. Hát most, hogy közelebbi ismeretséget kötöttem a liánokkal, jöttem rá, hogy a dolog nem egészen stimmel.

Az igaz hogy a lián olyan szívós, hogy csak acélnak való főrésszel lehet elvágni, az is igaz, hogy olyan erősen tapad a fa koronájához, hogy semmiképpen sem lehet leszakítani, nyugodtan rá lehet akaszkodni. A baj ott van, hogy fa mellől nő ki és kapaszkodik fel a fára, a törzse mellett, szinte ahhoz tapadva. Ahhoz, hogy himbálózni lehessen rajta, előbb alul el kell vágni, és akkor még mindig csak a fa törzse mellett lehet himbálózni rajta, de valószínű, hogy Hollywoodi őserdőbe a liánok fentről lefelé nőnek.

Közben egyhangúan tovább zuhog, és megszakítás nélkül dörög. Mondja Gabi, hogy a statisztikák szerint, itt van a legtöbb villámcsapás, ezért például az úszómedence használati előírásai szerint, ha távolról dörgés hallatszik, azonnal ki kell jönni a vízből, és visszamenni, csak akkor szabad, ha már legálabb egy fél órája nem hallani menydörgést.

Estére eláll, megyünk a kutyákkal sétálni, jó hűvös van, de egy negyedórai séta után, érzem, hogy csurom vizes vagyok az izzadságtól, amit a vízpára okoz.

Úgy látszik a túl párás levegő a denevéreket is megzavarta, ma reggel a kutyák zavartak fel egy denevért az aszfaltról, a másikat pedig az erkély egyik sarkából szabadította ki Gabi. Az armadillok sem bújtak elő az este, túl nedves volt nekik.

Egyszóval így állunk az exotikumokkal, közelről mások, mint a regényekben, vagy a filmvásznon.

Legutóbb szerkesztette - Galambos Viktor
Szerző Galambos Viktor 43 Írás
Temesváron születtem, és éltem ötvennégy évig. Pár hónappal a forradalom előtt vándoroltam ki Izraelbe. Haifán dolgoztam egy tervezőintézetben, és nyugdíjazásom után költöztem ki ebbe a csendes kis faluba - amely a Carmel hegy alján fekszik, szőlőkkel és gyümölcsöskertekkel körülvéve. A falu Tokaj testvérfaluja. Sokszor jönnek a tokaji szőlőtermesztők látogatóba, ilyenkor nagy örömmel működünk közre - mint tolmácsok - a többi öt-hat magyarul beszélő falubelivel együtt. Innen is járnak Tokajba, de még nem volt alkalmam részt venni a küldöttségben.