Kovács-Cohner Róbert : Szóköz

Nyomtatás

Kitárt karok közt vergődő keretnyi ég:

minden szívdobbanás egy éjszaka.

Ritka a csend.

S ha jő is, egy marék

vákuum lesz majd csak ingzseb-otthona.

Lélegzettelen bordák börtönéből

füstként öklend félhomályt a tájra.

Pókerlapnyi űrök ingek zsebéből –

egy-egy éj borul minden dobbanásra.

Pókerlapok vergődnek vákuum-félhomályban –

most „szeret”, és most „gyűlölni” fog.

Sorba állnak papír-orgiában

párok, tercek, róluk írt sorok.

Király s dáma éjjel helyet cserélnek,

és ugyanaz jön fejjel lefelé:

kitárt karokkal a versben földet érnek

ingzsebnyi csendek bordái közé.

Vörös szívek alatt az esti dámák

ezt olvassák dobbanó zsebekkel.

Az öklendezett csendek orgiáját

lélegzik kéjesen kitárt kezekkel.

A füstösen vergődő képkeretben

verssorokká áll össze a világ –

elcsépelve gyűlölt közhelyekben

írja a föld legszebb haikuját:

„A legeslegszebb

(Isten, isten, isten – hét)

haikut írom én.”

De ha elrontja, más lehet belőle:

örök sors, Rómeó, Júlia,

értekezés emberértelemről,

vagy épp felmagasztalt fekália.

A lényeg, hogy csak áll kitárt karokkal,

kártyázik, vagy tanul emberül.

Saját versem is lehetne belőle,

ha mondjuk épp belőlem sikerül:

„Hiányod marta ráncokkal arcomon

kitárt karral vágom ketté a világot.

Ég s föld közt meredő hegyorom:

barázdává szelídült bennem halálod.

Lebeg, s lassan lemond mindenéről:

verssorokba rejti lényegét a lélek –

szobor lesz, búcsúzik istenétől

tartást adva egy vers közepének.”

Mondhatnám: a tapétán egy kis szem leszalad,

s idézek – legszebb versem hogyan is volt:

„a tapétán egy kis szem leszalad,

s idézek – legszebb versem hogyan is volt.”

Vagy a dámában dúl az érzelem,

így: „idézek – legszebb versem hogyan is van:

<i>a tapétán egy kis szem leszalad,

és lassan pupillámba kúszik/ a baziliszkusz-égbolt.</i>'”

Kitárt karok közt – nincs kar és nincs kitárva.

Köznyi hely borul bordaként a tájra.

Már csak hamut szorongat almaként a kéz,

szemekbe szórni bánatát szívem hiába kész –

s a gúny, mi önmagára lát,

s kacagna, mint pojáca,

már köznyi helyt se hagyva ránt-

ja, ezt, amit írok – ide, ahol van ez, amit írok.

Ki lehet lépni?

hogy értelmes dolog-e föltennünk a természetben a részek célszerűségét

és az egész céltalanságát. Amit tehát megtett a vadak cél nélküli

Nem sikerült.

Ötödik sor,

hatodik sor,

hetedik sor,

kezdjük újra.

Kitárt karok közt vergődő keretnyi ég:

minden szívdobbanás egy éjszaka.

Ritka a csend. S ha jő is, egy marék

vákuum lesz majd csak ingzseb-otthona.

Lélegzettelen bordák börtönéből

füstként öklend félhomályt a tájra.

Pókerlapnyi űrök ingek zsebéből –

egy-egy éj borul minden dobbanásra.

Pókerlapok vergődnek vákuum-félhomályban –

most már szeret, s majd gyűlölni fog megint.

Sorba állnak papír-orgiában

királyok, dámák, s az egyik feltekint:

„Fent csak hold van, ha a vers mást is ír,

s csak hasonlat vagyok papírlapon.

Ha vége van, egy gondolatnyi sír

szóköznyi fényes hiányokon.”

A dáma ingzsebembe fulladt s lassan

szó híján szelíden véget ér a versem.

Engedd, hogy saját magam elé tartsam

szavaim, s a Holdat vállamra vehessem:

kitárt karok közt vergődő keretnyi ég.

Ennyi látok, s adhatok a világból.

Vákuumból született egy marék

csend a szavak bezárt hiányából.

S ha lennél, talán mást írnék e sorba –

szép képeket, holdat ringató árnyat.

Sziluetted, ahogy alszol, aludtál volna,

bölcsőként föléd hajoló fákat.

De mert nem vagy, és nem is alszol ott,

hol összefutnak egek és a csendek,

csak most vákuumnyi csendben írhatom

le hazug versem végén, hogy szeretlek.