Bárányi Ildikó : Keleteurópai megaláztatásaim itt… és nem csak most – 9. Tétel

Emlékeztető, pedig felejteni derűsebb lenne.*

 

Évezred eleji leltár — 9. Tétel:    ÁSTUK SAJÁT SÍRUNKAT

 

Álltunk nyakig az államfüggőség gödrében és segítettünk mélyíteni. Az elvtárs drukkerek a partról biztattak — kényszeríttetek — s mi győzelemre segítettük a kollektivizálást. Csíkban is, ahol nem volt egy négyzetkilométernyi terület sem, ami azonos tengerszint feletti magasságban terülne el.

A szőttes rokolyák csíkjaira emlékeztető földszalagokat összeszántották, fekete gyászkendőszerű zsebkendőnyi négyzetekre. A városból jött agrármérnök elvtárs próbálta elhitetni az emberekkel, hogy itt majd egyszer, búza fog teremni bőségesen és abba kell hagyni a burgonyatermesztést, zabot, rozst, árpát, hagymát és káposztát, amiből addig élt a nép. Mondta is a csíki atyafi, aki csak pityókának hívja a burgonyát, az „elvtárs-úrnak”, hogy:

— Láttunk má mü es karón varjút, de azt a búzát még megnézném magamnak…

Iskolaigazgató apámat, aki a földjéről lemondott az állam javára, a kántorságtól megvált az állása miatt, és akinek nyolctagú családot kellett eltartania, naponta kényszeríttették agitálni a faluban, gyűléseket tartani és egyenként gyötörni az embereket, hogy álljanak be a közös gazdaságba.

— Lépjen be a kollektívbe Erzsók néném, attól az a föld továbbra is a magáé marad — érvelt apám. Erre Erzsók néninek is volt egy tömör válasza:

— Én elhiszem, fiam. De ez pontosan olyan, mint amikor én kiheréllek, aztán a markodba adom a töködet, akkor es a tiéd lesz, csak az a kérdés, hogy mihez kezdesz vele?! Hagyjatok engem békibe! Csak azon csudálkozom, hogy éppen te mondasz ilyeneket!

Éppen vele mondatták az elvtársak, éppen őt gyötörték a legjobban, mert tudták, hogy tekintélye van a faluban, az emberek hallgatnak a szavára. A háború előtt ő szervezte meg a Hangya szövetkezetet, a gazdakört, ő hozott elsőnek vasekét, láncboronát, vetőgépet a faluba. Most őtőle várták el, hogy meggyőzze a falusiakat, hogy a tíz évvel azelőtt nehezen megszerzett gépeikről lemondjanak, az igavonó állataikkal együtt, holott jól tudta, hogy az ottani talajviszonyok mellett még nagyon sokáig ez lenne az egyetlen kifizetődő technológia.

Az emberek nem hittek a fülüknek, amikor hazudni hallották „a mi tanítónkat”. Hiába fenyegette a fekete autós elhurcolás veszélye, felháborodásukat nem titkolták tovább. A megalakulás előtti utolsó nagygyűlésen — ahonnan jóval éjfél után jött haza édesapám — elszabadultak az indulatok. Csak találgatni lehet, hogy milyen megalázásokat kellett zsebre vágnia, gyermekként nem lehettem ott a gyűlésen.

De otthon voltam másnap reggel, ébredéskor, mikor félig bénán találtuk édesapámat félrecsúszott arccal, beszédképtelen. Én szaladtam lélekszakadva az orvoshoz.

— Gyorsan doktor bácsi, meghal édesapám! — Akkor nem halt meg fizikai mivoltában. Bénasága lassan felengedett. A neveinket újra megtanulta, de hogy ki mikor született, az már túl sok lett volna neki, hiszen újra kellett tanulnia a teljes matematika tananyagot, algebrát, tangenst, cotangenst. Milyen szerencse, hogy alaposan megtanított annak idején mindenre. Nem kellett külön tanárt fogadni melléje. Így tanultuk újra együtt — félévi betegszabadsága alatt — az életet. Az új, alázatos életet.

Mert azon a gyalázatos éjszakán, amikor meggyőződése ellenére végül is győzelemre erőszakolta falujában a kollektivizálást — nos, akkor tulajdonképpen meghalt az apám, az én addigi büszke, egyenes gerincű apám, akit legényként Barackfavirágnak becéztek a lányok, tanítóként példaképnek tekintettek a gyerekek és a falujáért végzett munkája miatt tiszteltek az öregek is…

— A tanítót az éjjel megütötte a guta — terjedt a hír szélsebesen. Sokan rábólintottak:

— Az Isten nem ver bottal… — Mások sommásan nyugtázták:

— Ejsze mégse igazi gazember, ha ennyire bántotta a dolog… — Olyan is volt, aki később eljött bocsánatot kérni:

— Nem kellett volna annyira a szívire venni, amiket mondtunk, tanító úr! Beszélt belőlünk es a keserűség s bélátjuk, hogy magának se volt más választása ekkora családdal.

Közben új kántor került, mindkét lábára béna papnövendék, akit naponta székben kellett felvigyenek a karzatra az orgonához. Róla a Párt se állíthatta, hogy a klerikális reakció szekerét tolja. Neki sem volt más választása. Hagyták Isten segedelmével békében énekelni.

A frissiben lábra állt apámnak azonban át kellett adnia a kántorházat. Így is majdnem egy évig laktunk benne jogtalanul. Az elvtársak ígértek új állást és szolgálati lakást a városban. Apám még boldog is volt, hogy olyan helyre mehet, ahol nem ismerik, ahol nem tudják az ő nagy szégyenét.

Az új tanév előtt egy ócska teherautóra raktuk a háborúból visszamenekített két szobabútort, s a zongorát, valaha volt polgári — értelmiségi létünk ütött kopott maradványait. Eladtuk Rózsit, a tehenet, mindannyiunk bánatára, de az öcsém valódi könnyekkel keservesen megsiratta. Ezzel a régi gazdaság emlékétől is megváltunk. Ezentúl a tejet is vásárolni kell a gyermekeknek, ha lesz miből… Beköltöztünk a városba.  Így lettünk végleg otthontalanok.

De ez már egy másik lélekszomorító Keleteurópai történet. A legszomorúbb benne az, hogy nem mi voltunk az egyetlenek.                                             

 

                                                                                                  László B. Ildikó

                     

                                                                                                                    

Legutóbb szerkesztette - Bárányi Ildikó
Szerző Bárányi Ildikó 76 Írás
Nyugdíjas orvos vagyok, benne a hetedik évtizedben. Jelenleg a Máltai Segélyszolgálat temesvári vezetőjeként szeretetszolgálati és karitativ tevékenységet folytatok.1960 óta jelennek meg írásaim. A Román Írószövetség tagja vagyok 1989 óta. Voltam már a Torony tagja, ahonnan egy időre eltávoztam, személyes érzékenység miatt. De a céljaitok tisztelete visszahozott ebbe az alkotó közösségbe.Köszönet a felajált lehetőségért!