Bárányi Ildikó : Keleteurópai megaláztatásaim itt… és nem csak most – 8. Tétel

Monomániásan mondom a magamét, felejtés ellen…*

 

 

 

Évezred eleji leltár 8. Tétel:    ATEISTA ÁTKÉPZÉSÜNK KITELJESEDIK

 

Miután Márton Áron püspök úr a falunkat is útba ejtette fehér ló hátán, fejszés-lovas csángó testőrök kíséretében és annak rendje-módja szerint  megbérmált mindenkit, aki még a háború vagy más ok miatt nem kapta meg ezt a szentséget. Nos, ezután elszabadult az Antikrisztus világa, ahogy nagymama emlegette a látogatást követő időszakot.

Ameddig faluról falura haladt a lovas küldöttség, Csíkszentdomokostól — a szülőfalutól — egészen Csíksomlyóig, addig a hatóságok mukkanni sem mertek, féltek attól, hogy a vidék mélyen vallásos emberei esetleg fellázadnak. De utána annál nagyobb lendülettel kezdték el az ateista propagandát.

A kín-keservesen megszerzett „pontjaink” — az élelmiszer és ruha fejadag jegyek — újra veszélybe kerültek, miután apám melegen zengő bariton hangján elénekelte a bérmálási szertartáson a „Ragyogni látom égi fényben, ó Jézus áldott szívedet”. A Madéfalvi templomot Jézus Szent szívének ajánlották felszenteléskor. Volt még a bűnlistáján „Nagyasszonyunk, hazánk reménye, bús nemzeted zokogva esd” is és fontos helyet foglalt el az utolsó Csíksomlyói Pünkösdi búcsú, amikor egy egész keresztaljával, csengővel, templomi zászlókkal, vállra vetett csizmával, gyalog, végigénekeltette a falu népét egészen a kegytemplomig: „Angyaloknak királynéja, tiszta szűz…”, de ezzel aztán végleg betelt a pohár.

A tanító elvtársat felszólították, hogy hagyja abba a sötét klerikális reakció kiszolgálását, különben elveszíti nem csak a „pontjait”, de a tanítói állását is. Aztán önmagát hibáztathatja csak, ha a kepébe kapott tíz-húsz kéve gabonából nem tud megélni.

— Nem vagyunk mi vakok, tanító elvtárs! Nem csak maga fújja a templomban a papok nótáját, de ott énekelteti a gyermekeit is maga mellett minden áldott vasárnap. Pedig a maga feladata itt éppen az ateista nevelés bevezetése, a babonaságok megszüntetése lenne. Hát ehhez tartsa magát! Ha nem, hozunk máshonnan tanítót, nehogy azt gondolja, hogy nincs. Olyan is, aki jól beszél románul. S aki boldogan elvállalja az iskola igazgatását, amit mi, most az egyszer, még magának felajánlunk, ha közben meg jön az esze… —

Ezek után „megjött az apám esze”, a kántorságot abbahagyta, maradt helyette egyetlen tanítói fizetéssel, a nyolctagú családnak. Nem voltunk mi amúgy különösebben ájtatos manók, csak esténként imádkoztunk otthon, és az étkezéseknél, de imádtunk orgonakísérettel együtt énekelni, együtt apánkkal, együtt a faluval, mindenkivel, együtt a néppel, amelyből vétettünk…

A legrangosabb zenei előadók által szolgáltatott ünnepi misekoncert sem tudta soha utolérni azt az egyenesen Istenhez emelő áhítatot, amit a székelyföldi kis templomokban  érezhet az, aki a mindenki énekét hallja. Mert mindenki hiszi, hogy ha szépen énekel, akkor háromszor imádkozik.

Nekünk tilos volt attól kezdve eljárni a szentmisékre. Egy ideig még a templom tőszomszédságában, a kántori lakban maradhattunk. Még volt egy hely, amit otthonnak hihettünk. Az udvaron játszást mímelve, sóvárogva hallgattuk a májusi vecsernyék kihallatszó litániáit:

 

„Mária, aranyág, elefántcsonttorony

Frigynek szent szekrénye. Könyörögj érettünk!”

 

és az énekszót: „Minden reményünk csak Te vagy, Szent Szűzanyánk, ó el ne hagyj!”

 

Pedig úgy nézett ki, hogy végleg elhagyott — miért lenne hűségesebb, mint mi magunk?

A család egyetlen jövedelmi forrása a tanítói fizetés maradt.

A földről lemondtunk mi magunk, a kántorságot s a templomot megtagadtuk nyilvánosan, miközben esténként nagymama továbbra is imádkozni hívott bennünket.  Szüleink nem győztek figyelmeztetni, hogy vigyázzunk, mások meg ne tudják. Legjobb úton voltunk a tudathasadás felé. Légy becsületes, őrizd a hited, ha tiltják is, de légy képmutató, hazudd, hogy megtagadtad az Istent és nem hiszel, különben éhen halhatsz, nem csak te, de az egész család is miattad.

Közben Apám a tantestülettel számolta a faluban a népet, a csirkéket, tyúkokat, malacokat, juhokat és borjakat. Hol állatösszeírásnak hívták, hol népszámlálásnak. Ezek alapján kellett beszolgáltatni a tojást, tejet, ennek alapján tiltották meg az állatok levágását.

S az én valaha köztiszteletben álló apám arra ébredt, hogy szidják a falusiak. Elmondják mindennek, ami csak eszükbe jut: elvetélt kántornak, kommunista besúgónak, idegenek szálláscsinálójának. Pedig akkor a kollektivizálás őrülete még el se kezdődött igazán. S a jobb világban még mindig reménykedő tanítók még nem is tudták, hogy a meggyőző munka legmocskosabbik részét az ő feladatuknak szánták: meggyőzni a falut, hogy megássa a saját sírját.

            De ez már újabb tétel a kelet európai megaláztatások listáján.

 

                                                                                                                      László B. Ildikó

Legutóbb szerkesztette - Bárányi Ildikó
Szerző Bárányi Ildikó 76 Írás
Nyugdíjas orvos vagyok, benne a hetedik évtizedben. Jelenleg a Máltai Segélyszolgálat temesvári vezetőjeként szeretetszolgálati és karitativ tevékenységet folytatok.1960 óta jelennek meg írásaim. A Román Írószövetség tagja vagyok 1989 óta. Voltam már a Torony tagja, ahonnan egy időre eltávoztam, személyes érzékenység miatt. De a céljaitok tisztelete visszahozott ebbe az alkotó közösségbe.Köszönet a felajált lehetőségért!