dr Bige Szabolcs- : Kérem szépen, ez a másik oldal?

*

  

Tóni megállt a járdaszélen. Most jött ki katonai parancsokságról. Sorozáson volt, meg orvosi vizsgálaton. Alig egy hónapja fejezte be a szakközépet, s már is hívták. A barátait is Bercit, a doktor fiát, Picit, az orosztanárnő fiát, és a többieket, az osztálytársakat.

Picit kiszuperálták, alkalmatlannak találták korai cukorbetegsége miatt, de Bercit alkalmasnak ítélték. Várhatja a behívót. Tóni halasztást kapott, mert beiratkozott a főiskolába.

— Na, mi van? — szólalt meg. — Csak nem lógatjátok a fejeteket valamiért. Pici, tulajdonképpen örülnöd kellene, hogy megszabadultál.

— Gyertek be oda a cukiba — indítványozta Berci —, ott egy rumos kávé mellett megbeszéljük.

Nem kellett kétszer mondani. Helyet foglaltak, rendeltek, s indult a csevely.

— Tudjátok meg, hogy nem is igazán bánom — kezdte Berci —, legalább nem kell otthon hallgatnom apám örökös elégedetlenségét, anyám panaszáradatát.

— Én meg nem örülök, hogy betegnek találtak — folytatta Pici. — Melyik leány fog velem így szóba állni? Inkább mennék veled Berci, minthogy naponta háromszor szúrjam magam. Na!

— Nekem nem az a gondom, hogy a halasztás után mégis be kell, vonulnom, hanem az otthoni dolgaink. Apámnak elvették a műhelyét. Beadta a szövetkezetbe „önként”! A tízhektáros családi birtokot is. Az öregem most mester a kisipariban, de örökké csak szitkozódik, meg iszik.

 

Ami azt illeti Tóninak és a barátainak nem volt se nehéz, se könnyű gyermekkora. Csak olyan átlagos, mint a többi vidéki gyereknek. Egésznap csavarogtak, verekedtek, néha tanultak is. Mire végeztek a szakközéppel, és kezükbe kapták az oklevelet, annyit se tudtak a szakmából, mint egy kecskepásztor. Tóninak még szerencséje volt az apjával, aki mellett sokat tanult az asztalos szakmából. Annak ellenére, hogy csak sepregető munkásnak tekintette. Kis gyerek kora óta, ameddig otthon volt, mindeneste ő takarította a műhelyt. Ez volt vacsorája ára.

— Hiába, hogy halasztást kaptam — folytatta Tóni —, utáltam ezt az egész mai cirkuszt. Utáltam, ahogy íráspróbát vettek tőlünk.

— Láttad azokat a szegény falusi gyerekeket — vágott a szavába Pici —, írni is alig tudtak, nemhogy románul önéletrajzot. Megsajnáltam a mellettem levőt, és fordítottam neki az írnivalót, lassan diktáltam, szinte betűkként. Észrevették néhányan, és kértek segítsek neki is. Megtettem. 

— Én is segítettem egy, két csórónak — folytatta Tóni —, de ami bent következett, az volt csak megalázó. Mondtam, hogy az íráspróbát is utáltam, de az utána következő vizsgálatot nagyon. Amikor pőrére levetkőzve méregették a nővérkék a testsúlyomat, magasságomat, mellbőségemet, vizsgálták a reflexeimet. Úgy bántak velünk, mint a vágómarhával.

— Hát, amikor a bizottság elé kellett állni — veszi át a szót Berci —, ahogy voltunk, anyaszült meztelenül. Csorgott rólam a verejték, miközben ott álltam a tisztek mustráló tekintetének kitéve. Közben politikai kérdéseket tettek fel, hogy „mit ünnepelünk november hetedikén?”, meg ilyeneket. A megalázó helyzetben a nevemre sem emlékeztem. Ők meg kajánul lesték a kínlódásomat, majd „és ez még iskolát is végzett” megjegyzéssel elbocsátottak. 

Csend telepedett az asztaltársaságra. Elmerengve saját megaláztatásukon, egyikük sem szólott, egyetlen szót sem.

— Kértek még valamit — lépett oda a pincérlány — mi a baj, olyan szomorú képet vágtok.

— Hozzál még egy rundot, de ha nem vagyok szemtelen, hozzál magadnak is — szólt Berci —, úgysincs más vendég, s kicsit feldobod a hangulatot.

— Itt vagyok — húzott oda magának egy széket. — Ki ad egy cigit?

— Parancsolj! — készségeskedett Berci. 

Várakozásteljesen nézett rájuk, mélyen leszívta a füstöt, majd Tóni szeme közé fújta. Nem volt a cigarettafüsthöz szokva, s ezért könny szökött a szemébe, amin a többiek elvigyorodtak, de nem vette rossz néven. Ő is mosolygott. A hangulat oldódott.

— Ráérsz zárás után? — kérdezte Tóni később, nem felejtve a provokációt.

 

A városháza előtti parkban találkoztak. Tóni elébe ment, mikor meglátta. A lány arcán elfogódott mosoly ült, távolról sem a cukrászdában látott kajánság. Mintha a munkaköpenyével együtt ottani frivolságát is levetette volna.

Lassan sétálgattak a város utcáin. Ettek valamit egy talponállóban. Üldögéltek a ligeti padon, amíg az őr el nem küldte őket. És beszélgettek: a lány is elmondta vágyait, gondjait, félelmeit, és Tóni is kitárta a lelkét, tizenéves korának minden megaláztatását, sérelmét. Soha mostanig nem fogalmazta meg ezeket a gondolatait. És később se fogja tenni!

Késő volt már mikor hazakísérte a lányt. Nehezen szakadtak el egymástól, annyi mondani valójuk lett volna még! Végül egy csókkal váltak el, és soha többet nem találkoztak egymással.

A későbbi évek folyamán minden kapcsolatában ezt a feloldódást kereste. Ez az ártatlan délután meghatározó volt számára. Ezt kereste Emesében, a fodrász lányban, ezt a telefonkezelő Gyöngyiben. Csalódást okozott Anna is, a kozmetikus, valamint a doktornő, Beáta.

Nagy reményekkel vetette bele magát a kapcsolatba Ingriddel, akinek dzsentri származása, és a szokásostól elütő magatartása imponált neki. Választékosan öltözködött, diszkrét eleganciával, választékosan beszélt, kerülve az idegen szavakat, választékosan rendezte be kis lakását, hagyományos bútorokkal. A szülei is elbűvölték. Az öregúr, aki árvaszéki ülnök volt, szívesen adomázott a kissé nyers, de udvarias fiatalemberrel. A mama pedig minden látogatás alkalmával, friss süteménnyel kedveskedett. Ingridnek nagyon tetszett a jóképű, jó kedélyű „vadember”. Intim perceiben így becézte. De itt se találta meg az őszinte kitárulkozás varázsát, hiába házasodtak össze, és szült Ingrid két szép gyermeket. Egy barna fiút és egy aranyszőke kislányt.

Tóni estéit és minden szabadidejét a kocsmákban, vendéglőkben töltötte, hajszolva a lazulást, csalódásai felejtését. Az alkohol mámor ködében elveszette gyermekei bizalmát, és felesége szeretetét is. A pohár lett egyedüli társa, és minden érdeklődésének határa.

Magányossága már a tragédia előszelét hordozta magában…

 

2007. február 8.

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 603 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.