Bárányi Ildikó : Keleteurópai megaláztatásaim, itt… és nem csak most – 1. Tétel

*

Keleteurópai megaláztatásaim, itt…és nem csak most.

 

Évezred eleji leltár, 1. tétel: Elkereszteltek

 

… és nem csak engemet, nem is csak egyszer, ezért a leltárkészlet ebből a tételből az ezredfordulón meghatározhatatlan.

 

Hogy miért kell ezt mellre szívni? Születés után szopikáljon inkább anyatejet a csecsemő. Na, nem is rögtön tűnt fel ez nekem. Tudtommal egy közönséges egészséges gyerekember a legritkább esetben szokta nézegetni a születési bizonyítványát, rendszerint ennél érdekesebb néznivalót talált még abban az elmaradt múlt század közepi világban is, amikor a technika csúcsát a telepes rádió képviselte.

 

A zsenge palánta naivul azt képzelte, hogy úgy hívják, mint ahogyan arra gondosan megtanította az anyukája, első önálló kirándulása előtt, mely a fűszeres-nénihez vezetett medvecukorkáért. Addig csak a keresztnevét ismerte, azon hívták enni, játszani, aludni, no meg a rövidített változatot félte, csattanó hanghordozással: Ildii! — olyankor tudta, hogy rossz fát tett a tűzre, azért spórolták el a neve végéről a kedveskedő bizalmas szótagot. Az iskolába is beírták 1943-ban. Meg is tanulta leírni a nevét, de igazán ez volt a legkevésbé érdekes, Csili Csali Csalavári Csalavér kalandjai sokkal jobban izgatták.

 

Aztán jött még egy két érdekes dolog, ami másfelé terelte a figyelmet. Egy kis menekülés, bombázások, bámulni kellett az égen a repülők füstcsíkjait és összegyűjteni a ledobott ezüstpapír vattát — nagyon jól lehetett belőle tündérhajat rakni — számolni a láncos bombák durranásait és ellenőrizni másnap a bombatölcséreket, hogy vajon jól számoltunk-e előző nap. Elég sajátos matematikai ellenőrző módszer, nem hiszem, hogy szabadalmaztatni érdemes.

 

Aztán vége lett ennek is. Húsvétkor bejöttek az oroszok. A nagyobb unokanővéreim sorra letették az öregasszony ruhákat s mi hazautaztunk Csíkba. Az úton beszerzett tífusz betegségben 29 éves korában meghalt az anyám. Apám csak egy hónap múlva került haza a hadifogságból. Én magántanulóként sikeresen levizsgáztam a háború miatt el nem végzett második és harmadik osztályból. „Egy szál toll szál száll a levegőben” diktálta a vizsgáztató tanítónéni. Mikor azt is megmondtam, hogy az időt órával mérik és azt is, hogy hány óra, biztatóan mosolygott.

— Ügyes vagy, felsőbb osztályba léphetsz. Mondd meg szépen, a nevedet!

— László Ildikó Mária — vágtam rá teljes meggyőződéssel annyi világháborús tapasztalattal a hátam mögött.

 

Pedig meg kellett volna buktatnia. Ma már világos, hogy az időt inkább szenvedéssel mérik, és valójában soha se lehet tudni hány óra. Sőt, mióta a személyazonossági igazolványomat kiállították azóta bizonyos, hogy még a nevemet sem tudtam. Az apám sem Lajos, hanem Ludovic, Lászlónak se az, csak Laszlo s én magam Ildico Maria vagyok.

 

Persze ismerem én a híres verset „nevedről lehull az ékezet”… de kérem, én nem mentem el sehova! Én HAZA jöttem, miután elmenekítettek! Velem itthon miért cicáznak-dicoznak?

 

És ki fizeti meg nekem a keresztelőimről elmaradt malacokat? Mert a házasság utáni névváltáskor is lenyeltek egy-két ékezetet és pár i betűt a nevünkről. És egyáltalán, mindenki úgy írta, ahogy neki tetszett, vagy ahogyan jónak gondolta.

 

S mire felnőtt fejjel tudatosult bennem, hogy jogom van a névváltoztatáshoz, utána néztem a neveimnek az összes irataimban, amiben mindben változtatni kellene. És uram-bocsá’ rájöttem, hogy nem is vagyok orvos, mert a diplomámban véletlenül helyesen írták a nevemet, sőt az érettségim is ilyen alapon érvénytelen. Jobb lesz kussolni, hátha nem veszi észre a Hivatal, hogy nem én vagyok én, és más dolgozik helyettem? S most már ennyi évtizednyi gyakorlattal a hátam megett, ugyan kit zavar, hogy a nyugdíjszelvényen egyszerűen csak Maria maradtam? Biztosan tudta az a tisztviselő ott, valahol, hogy az Ildikó az csak egy pogány név, akkor is, ha Ildiconak csúfolják.

 

S mi ez ahhoz képest, hogy egy ideig a személyazonossági igazolványomban a születési helyem Csíkcsicsó helyett Hargita község szerepelt (most éppen így hívják őt is, ez rendben is lenne), de BIHAR megyébe helyezte a rend gondos őre. Neki ott jobban tetszett az a hegy. Na, ezt már nem hagytam ennyiben, csak az új személyazonossági költségeit kellett kifizetnem, a Hargita hazaköltöztetését nem számították fel.

 

Az önazonosság jogáról pedig, itt és most, még nem érdemes külön tanulmányt csatolni ehhez a leltári tételhez. Majd ha elfogy a készlet vagy teljesen kimegy a divatból, akkor egy új jegyzékkel töröljük a nyilvántartásból. „Leszködáljuk” és fizetünk egy malacot, ahogy illik.

 

                                                                                            

 

Csak azért is: László B. Ildikó

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:08 :: Bárányi Ildikó

Szerző Bárányi Ildikó 76 Írás
Nyugdíjas orvos vagyok, benne a hetedik évtizedben. Jelenleg a Máltai Segélyszolgálat temesvári vezetőjeként szeretetszolgálati és karitativ tevékenységet folytatok.1960 óta jelennek meg írásaim. A Román Írószövetség tagja vagyok 1989 óta. Voltam már a Torony tagja, ahonnan egy időre eltávoztam, személyes érzékenység miatt. De a céljaitok tisztelete visszahozott ebbe az alkotó közösségbe.Köszönet a felajált lehetőségért!