PESTIS, KONDÁS, PICI INCES

*

Azt nem mondhatnám, hogy Korokna nagy falu lett volna. Gyógyszertár, iskola, posta nincs a településen, de viszont van egy parányi kis temploma a 18. századból. Az egyszerű mellékoltár oltalmában egy szomorú, csodálatos Mária kép szunnyad, amit egy vénségére alázatossá lett gazdag özvegy festetett.

    A faluban van még még használaton kívüli téglagyár, kenderáztató és a Korcosshy bádogos kertjében álló kétméteres gránitfeszület, ami olyan szépen van kifaragva, hogy a képeslapra is kiszerkesztették volna, ha lett volna ott ilyen. Rá volt vésve, hogy itt nyugszik Balduin von Adlerstein, Életét adta Istenért és hazáért. Majd alatta: A.D. 1709.

A munkanélküli bádogos nagyon büszke volt a nemességére, amit a homályba vesző Korcos ősanya kapott Mária Teréziától valami szép tettéért. Ehhez járt még a -shy- névtoldalék. De erre hiába hivatkozna a munkaügyi hivatalban a szép nevű Korcosshy, akkor sem adnának neki egy vassal sem többet.

    Ahogy említettem, a falu nagyon kicsi és unalmas volt. Ha a megyei rendőrséget vagy netán a tűzoltókat hívnák a faluba, erősen kellene az ügyeletesnek a helységlajstromban lapozgatnia, míg megtalálná ezt a porfészket. De erre még nem volt példa emberemlékezet óta.

    Legutóbb vagy háromszáz éve lehetett volna hivatalos ügye az akkori felsőbbségnek, ha tudtak volna arról, hogy egy átutazóban megpihenő futárt – kuruc vagy labanc volt e? a fene tudja már – agyonvertek éjjel a kocsmában, mert szép bőröve volt, és sok pénzt gyanított benne Kerekes kocsmárosné, született Korcos Marika. Jobban mondva, dehogy is verték agyon. Egyszerűen egy szép nyelű tőrkéssel háton szúrta Bódogh Gyuri nagyúr, Marika hibbant fia, akit a kanász unalmában nemzett hetvenkét disznó szeme láttára. Szegény futárt éppen akkor érte a gyilok, mikor az a kocsmárosnén fekve pihente – elég aktívan – a részegsége fáradalmait.

   Na, hát az a Bódogh Gyuri nem tudta, hogy a kocsmárosné szülte őt a kanásztól – igaz Kerekes a Havasalföldről bevándorló kocsmáros sem. A kis gügye de szerencsés gyerek véletlenül már beleszületett a a báróságba, mert az öreg Bódogh azt hitte, hogy az ő gyereke ez az ütődött, és elismerte fiának. Jó pénzért Marikától magához vette mert elhitte a ifileánynak, hogy ő az apa. Aminek csak az volt az alapja, hogy a gróf is nagyban öntözte a szép Korcos kislány kertecskéjét. Hogy maga nemzésképtelen, azt nem tudta, meg el se hitte volna, hogy egy Bódoghgal előfordulhat, holott ez az örökletes nyavalya apáról fiúra szállt. Tudniillik törvényes gyermeket nem szült neki a felesége, ezért szegény Amália nagyasszonyt vádolta igaztalan.  A legfinomabb kifejezése is amivel az úri társaságban emlegette, a „meddő tehén” volt.

    A grófné meg férje halála után – amit egy vaddisznó okozott, mivel egy vadászaton annyira megkergette egy megvadult kan, hogy az átizzadt testére tüdőgyulladást kapott – nevére vette férje zabigyerekének vélt kanászivadékot, hogy ki ne haljon a Bódogh nemzet, és rátestálta az egész uradalmat.

   Az ifjonc már apja halála után teljesen árván maradt, mert a nagyasszonyt is elvitte a borzalmas pestisjárvány alatt Feldberg ulánus ezredes a tiroli hercegségébe. Így aztán a kis báró beült örökébe.

    Persze a nyomorult gyerek, mikor már a homályos tükör előtt a bajuszpödrést gyakorolta a még szőrtelen orra alatt, nem értette, hogy a kocsmárosnét mindenki megkaphatja a faluban csak ő, a báró nem, és emiatt lett féltékeny dühödt gyilkos. Ami Marikát illeti, érthető, hogy ódzkodott gügye fiával aludnia, még ha nagyúr is lett a bubiból. Azért fontolgatta egy kicsit, mert a pénz amit annak idején a gyerekéért kapott a szeniortól, már rég elment, és igazán nem ártana egy kis kiadós támogatás. Azért még vár evvel a kis jelentételen incesszel. Különben sem tudta, hogy mi is az. Talán ezért is engedett karácsony havában végül is a tudatlan fiúnak, nehogy rossz nőkre herdálja pénzét. Evvel csak azt érte el, hogy a gyerek az őrületig féltékeny lett mindenkire.

    Gyurinak szaporodott a pénze, mert szarvasmarhacsordái egyre szélesebb csapást vágtak már, új utakat tapostak a szakadatlan vándorlásban Bécs és Kassa felé. Egy irdatlan nagy erdeje is volt a Vörös horhónál ahol a marhák gyülekeztek, és annyi lánc földje még hozzá, hogy alig győzték Korokna és Bogát puszta parasztjai együttesen megművelni. Barmaiból meg kitelt volna egy huszárezredre való, ha mindegyiket mundérban öltözteti és egyszerre ülteti lóra valamennyit. Mindezt a bőséget már az öreg Bódogh is, az ükapjának köszönhette. Az őstata annak idején olyan hősiesen harcolt zászlósúra mellett, mikor az a seregével kirabolta és porrá égette a szomszédos főúr konkurens rablóvárát, hogy bőkezűen megjutalmazta. Még nemességet is kijárt számára a királynál.

    Kerekesné, ahogy már az elején mondtam, hagyta a futárját hasán pihenni. De míg odáig jutott a dolog, elvárta az asszony az illő udvarlást.

    Evvel egy időben, férje Csopak felé szekerezett öt hordó borért, hogy legyen elég nyárra is, mikor megindul az offenzíva. Szívből remélte, hogy a vidékük felé vonul majd a had, és lesz csata, és a velejáró mészárlás. Azt mindig nagy áldomás szokta követi. Mint kocsmáros, az neki édes mindegy volt, hogy ki nyer, mert a hullarablás után mindenki örömmel iszik, mert éppen nem ő az áldozat, és fizet gazdagon. Adná isten, hogy sikeres, eredményes vérengzés legyen, akkor aztán idén megfogta az isten lábát.

   Ilyentájt simogatta a futár a feleségét is, de később kegyesen szabadott neki felderítenie a bozótos terepet is. Mennyekben érezte magát, mit sem sejtve, hogy nem sokára odakerül. Mikor Bódogh a hátába merítette a kést, értelme utolsó lobbanásával biztos még mondhatta, hogy ha már neki így kell meghalnia, azért az a barom várhatott volna még öt másodpercet avval a szúrással.

    Hajnalban az anya a fiával elásta a kert aljában a még mindig sértődött arcú futárt, de előtte a kocsmárosné magához vette az aranyat ami az övében lapult. Egy levelet is talált, amelyből kiderült, hogy az elhunytat von Adlersteinnek hívták, és főállású zsoldoskapitány volt Rákóczi seregében. Nagyon úgy tűnt, hogy éppen a csata előtt tört ki rajta a heveny honvágy, és útban lehetett hazája felé az ezredkasszával.

   2007 januárjában azon a vasárnapon, mikor a kasseli rendszámú Mercédesz beállt a Korcossy porta elé, olyan jeges szél fújt Marcali felől, hogy a kiszálló Armin von Adlerstein fejéről majd elvitte a vadászkalapot. Csinos feleségét kisegítette, miközben az ünneplőbe öltözött Korcosshy átvette tőle a két országot jelképező nemzeti szalaggal átfonott babérkoszorút. Kegyelettel elhelyezték a gránitfeszület lábánál és bementek a tisztaszobába ebédelni.

   A családfa kutatása hozta őket össze s kötöttek már pár éve szoros barátságot és ilyenkor, mikor évente összejönnek a koszorúzásra, elmélkednek a dicső ősök hősi múltjáról. Igaz Armin von Adlerstein úr másképpen mesélte nekem a történetet, de ráhagytam. Mert ahhoz tényleg sok bátorság kell, hogy egy kapitány meglépjen a zsoldkasszával. Tudta, hogy ha Rákóczi emberei elkapják, fellógatják. Tehát a koszorú jogos volt a futárnak és a hős Korcosshy – alias Korcos – Marika is igazán megérdemelte.

 

szerkesztette: Verő László – 2007. január 27., szombat, 11:13

Szerző kisslaki 251 írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de

7 Komment

Hagyj üzenetet