Idegméreg

Már többször is érezte ezt a furcsa, végzetes, kesernyés émelygést, amióta ideköltözött. Több mint két hete itt él ebben a másfélszobás albérletben, és viszonylag jól is érezte magát. Egészen a mai napig. Már reggel tudta, hogy ennek az egésznek nem lesz jó vége. Iszonyatos halálfélelem lett rajta úrrá, de a kávéillattal az is elillant.  A meleg kifli és a vaj csak enyhítette a szorongást, de mégis, hullámokban er?t vett rajta a pánik, és akkor úgy érezte, hogy legszívesebben az ablakon keresztül hagyná itt ezt az egész zsibongást, mintsem bele?rüljön az idegei monoton zúgásába, teste örökös feszültségébe. Egy pillanatra el is képzelte a magasság mámorát, de valami mégis visszatartotta. Egy láthatatlan fal toppant elébe újra és újra minden próbálkozásnál hangosan ordítva, hogy: NE TEDD! Hallgatott rá, nem tehetett mást. Nem találta a helyét, és zaklatottan járta körbe a két szobát, majd kikanyarodott a konyhába, és nekilátott a tegnap elkezdett sörének. Jól esett a kesernyés ned?, de a kedvén nem javított. Azután egyszerre felvillant el?tte az ok. Az ok, ami miatt ez a rosszullét kerülgeti napok óta, ami miatt borzasztóan indulnak a reggelek, és iszonyúan folytatódnak a délutánok. A lakótársa! Igen, bizonyosan miatta van. Igazán nem ismerik egymást, és a morcosnak t?n?, id?sebb férfi már jóval el?tte ebben az albérletben lakott, mint ?. ?csak másodiknak érkezett. Ett?l függetlenül nem érezte magát alantasabbnak, mint a férfi, hiszen ugyanúgy a konyhában reggelizett, ugyanúgy unottan végigszaladt a friss híreken, és ugyanúgy kibámult az ablakon, mint a lakótárs. De most tényleg rájött a hibára. A másik folytonos zsörtöl?dése ?rjítette meg. Soha nem volt jó semmi, amaz mindig csapkodta az újságokat, és rettenetesen csoszogott, ráadásul reggelente szörny? büdös volt a lehelete. Eddig nem szólt semmit, mert nem akart vitatkozni, de most már megelégelte. Eldöntötte, hogy holnaptól minden reggel rá fog szállni az ürgére, egészen addig, míg nem változtat szokásain. Így nem lehet együtt élni!

Így is lett. Reggel felt?n?en vizsgálgatta a bozontos hajat, a borostás állat, és szemmel verte a piszkos pizsamás embert. Hallgattak. Amaz valószín?leg észrevehette magát, mert felmordult. Nem merte tovább hergelni, ezért egy kicsit távolabb húzódott, de evés közben szemmel tartotta a szeme sarkából. Amaz már megint kezdte a csapkodást. Hiába nézett rá csúnyán, nem ment vele semmire. Aztán megunta, és otthagyta a konyhában zsörtöl?dni, tüntet?en bevonult a fürd?szobába. A tükörbe pillantott, és bágyadtan nézte a fekete szempárt, ami visszanézett a fényes felületr?l. Hallotta, hogy a másik közlekedik a lakásban. Már álmában is felismerte azt az éles szuszogást, és fel is riadt rá, amikor a másik éjszaka érkezett haza valahonnan, vagy éppen kiment a dolgát intézni. Gy?lölte az egész helyzetet, és azon gondolkodott, hogy lelép. Nem bírta már tovább, hiába is gyakorolt önfegyelmet maga felett, egyszer?en nem volt képes továbbra tolerálni a másik idegesít? szokásait.

Aztán délután ismét elfogta a szorongás. Egész délel?tt nem tudott semmit csinálni, folyton azon törte a fejét, hogy mit tegyen. Szép szóval nem jutott semmire, mert a másik meg sem hallgatta, és folyton elhessegette magától a problémát. Végül úgy döntött, hogy nem hagyja magát. Beszélni fog vele.

A lakótárs szokatlanul korán érkezett haza, mire ? a kulcszörgésre felkapta a fejét, és azonnal a folyosóra sietett. Kedvesen akart indítani, ezért udvariasan körülzsongta, mert látta, hogy amaz nehéz reklámtáskákat cipel. Nem kellett a segítsége, ami roppant rosszul esett. Követte a konyhába, és türelmesen várt a sorára, hátha mégis megtörik a jég.

Utána hirtelen történt minden, már nem is tudott védekezni. Agyát lila köd lepte el váratlanul, érezte, hogy szárnyai felmondják a szolgálatot, és nem engedelmeskednek. Amint az asztalra ájult, még egy pillanatra látta a lakótárs vigyorát, de ez volt az utolsó pillanat az életében.

– Dögölj meg! – mondta halkan és tagoltan a férfi, majd a légyirtót a mosogatószekrénybe tette, a legyet pedig belemosta a lefolyóba.

Szerző Zatykó Zoltán 85 írás
"Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy, S egy talpalatnyi föld elég nekem. Hol a tagadás lábát megveti, Világodat meg fogja dönteni."Madách Imre: Az ember tragédiája

5 Komment

Hagyj üzenetet