Bridget Felber : ELVÁGYDÁS 1.

Egy költözés hiteles története

 

                                                             Els? fejezet

                                                               MATRIX

                                       Avagy: „Minden, aminek kezdete van, véget is ér."       

 

 

 

2007. január 1. hétf?

 

Évekig hittem, hogy csak a jelen a miénk; nincs múlt és nincs jöv?.

Vagyis van, persze, mert azt hisszük, hogy létezik mindkett?, miközben tény, hogy míg az el?bbi csak a gondolatainkban és illatos könyvekben él tovább, vagy gondosan meg?rzött fényképekr?l mosolyog ránk, addig az utóbbi egyszer?en még nem létezik.

Aztán egy augusztusi napon egy tipikusan mai történeten keresztül hirtelen megvilágosodtam: a barátn?m esküv?jének napján rájöttem, hogy bizonyos szempontból képesek vagyunk megkreálni akár a múltunkat, akár a jöv?nket, mert megvan az embernek az a különös tulajdonsága, hogy úgy látja az eseményeket, ahogy akarja.

Megmagyarázom.

Az említett lányt kiskora óta ismerem. Világ életében fehér ruhás esküv?t álmodott magának: világraszólót és torokszorítót, ahonnan harangzúgás kíséretével vonulnak a Közös Életbe, és kézen fogva, boldogan élnek majd, amíg meg nem halnak.

Snitt.

Édesanyjával közösen iszonyú er?feszítéseket tettek az ügy érdekében, mert aznap tökéletesnek kellett lennie még a legapróbb részletnek is. Már az esemény el?tt egy évvel elkezdték a szervezést: érdekl?dtek és pontosítottak, méretre szabattak és reklamáltak, lefoglaltak és visszamondtak… miközben már álmodni sem maradt energiájuk, annyira kifáradtak az el?készületekt?l.

Nem hiába.

Az esküv? gyönyör? lett, mi több: torokszorító, az étkek kék szalagosak voltak és a vendégek istenien érezték magukat… csak a menyasszony… a menyasszony ne lett volna olyan feszült. Folyamatosan körültekintett, hogy minden a helyén van-e, és vajon minden meghívott megjelent-e a forgatókönyv szerint? Szegény lány még a fogadalomtétel közben is azon aggódott, hogy a v?legény csokornyakkend?je kissé csálén áll, és jaj! Mi lesz, ha észreveszi a násznép? A problémát aztán ügyesen megoldotta a hitvesi csók közben, minek után végre elégedett mosoly öntötte el az arcát: a nyakkend? a helyére került.

Aztán jött a többi: a pincérek és a vacsora, a zenekar és a menyecskeruha már rettegve várták az ellen?rzést, és nagyot sóhajtottak, ha átmentek a vizsgán, ami még az ifjú férj rajongó mosolyát sem kímélte… „rizs van a fogaid között" – sziszegték a frissen rúzsozott ajkak, mert a násznép nem vehette észre a hibát, ha már egy éve azon dolgoztak, hogy

 

                                                 MINDEN TÖKÉLETES LEGYEN.

 

Azt hiszem, akkor gondolkodtam el el?ször, hogy kinek?

Kinek akarunk megfelelni egy életen át, kinek akarjuk megmutatni, mire vagyunk képesek?

Azon a hajnalon nem bírtam ki és megkérdeztem a lánytól, hogy jól érzi e magát most, hogy túl vannak a Nagy Napon? Mire rémülten visszakérdezett: miért? Volt valami baj?

Aztán pár napra rá hívott, hogy nézzem meg az elkészült fotókat, amib?l a legszebbet már kinagyítva be is kereteztették… majd párás szemmel, hosszan nézte magát, ahogy a szétterül?, habos ruha közepén ül egy virágos park gyepén, miközben a nagy ?kezét szorongatja… szinte fájt, hogy nem zúgnak közben a harangok.

 

Hát, ennyi a történet.

Így kell a jelent átugrani, hogy a jöv?ben legyen mir?l emlékeznünk a múltra, és hogy milyen áron? Nos az árat rendszerint mi szabjuk meg, még akkor is, ha ezt a legtöbb ember nem hiszi el nekünk, ami nem baj, mert mi meg ne higgyünk nekik, és akkor minden rendben lesz.

Ám a kérdés azóta is a fejemben motoszkál: miért nem tehetjük meg, hogy egész egyszer?en csak örülünk minden tálcán kapott új pillanatnak? Mi ez a borzasztó görcs, ahogy féltjük a holnapot, és mi az a mélyb?l fakadó kényszer, ahogy a tegnap elvárásainak meg akarunk felelni?

És kinek?

Ha belegondolok, hogy a jelent meg sem éljük, mert hol a múltban, hol a jöv?ben id?zünk, végigfut a hátamon a hideg. Ijeszt?bb, mint a globális felmelegedés fenyeget?en ránk vetül? árnyéka.

 

 

                                                                  „UTAK" 

 

Január 3. szerda este

 

 

Egyre világosabb, hogy elérkeztem az életemnek ahhoz a pontjához, amikor úgy érzem, hogy muszáj megértenem a miérteket. Na, nem az élet nagy miértjeit, hanem a sajátjaimat.

Bár, a mondás úgy tartja, hogy „ha szétszedsz valamit, csak hogy megértsd, letértél a bölcsesség útjáról", nekem most úgy t?nik, hogy talán még jól is esik egy kis boncolás, vagy egy barátom szavaival élve: nosza, nézzük csak meg azokat az agyhúgyköveket!

Szóval én most szét fogom szedni magam, aztán, ha Isten is úgy akarja, akkor össze is fogom rakni.

Ezt akár vehetjük újévi fogadalomnak is.

 

Itthon ülök a nappaliban.

A kimerevített képerny?n es?s részlet egy kocsi belsejéb?l kipillantva: sötét, feketén csillogó, ázott utca; borongós díszlet. Az autóban sötétruhás n? éppen ezt mondja egy ?zött tekintet? fiatalembernek, aki félig már ki is szállt az autóból:

 „Minden nap erre jársz haza… ezt az utat már tudod, hová vezet, Neo…"

Beleborzongok.

Ez a kulcsjelenet. Innen indul minden a történetben, aki látta a Matrix-ot, az tudja. A Matrix egy sokat vitatott film, én tudom, de ha egy lakatlan szigetre csak egy DVD lejátszót és három filmet vihetnék el, azt hiszem, ezt a trilógiát csomagolnám be. (Az áramellátás kérdését most ne firtassuk.)

Újra és újra végigszalad a fejemben a mondat: „ezt az utat már ismered… tudod hová vezet…" – aztán megrántom a vállam: tudja a vöcsök… de itt már voltam. Most már máshol is akarok lenni.

Mert én most éppen elvágyódom.

Vagyis már több mint fél éve készülünk rá, hogy a látszólag minden ok nélkül megunt helyzetünkb?l kilépve, áthelyezzük a három f?b?l álló családunkat melegebb éghajlatra – szó szerint. Vagyis külföldre költözünk, de hogy mindez hogy történt, és hogy történik, persze ki fog derülni, de most még néhány gondolat kikívánkozik az úttör?kkel kapcsolatban…

Az úttör?k klassz srácok.

Na, nem a nótázó, zsinóros-sípos kis fickókról beszélek, ez nyilván világos… hanem azokról a személyekr?l, akiknek eszük ágában sem volt soha komolyan venni a „járt utat járatlanért el nem hagyj" és „ez van, ezt kell szeretni" típusú, lelket bénító, a fejl?dést egyetlen csapással agyonüt? ostobaságokat, amelyek rosszul értelmezve a mai napig házasságokat, emberi kapcsolatokat tesznek tönkre a puszta jelenlétükkel.

Mert gondoljuk csak el, mi lett volna, ha Edison azt mondja: „Áh, a járt út sokkal jobb" – majd lemondóan elfújja a gyertyát, miközben számtalan trükköt bevetve úgy bújik be a hitvesi ágyba, hogy félig alvó neje ne vegye észre, hogy megint nem mosott rendesen lábat…

De a viccet félretéve: körülöttem az ismer?seim nagy része zombiként játssza az „annak kell örülni, amink van" cím? játékot, ami nagyon helyes addig a pontig, hogy örülni.

A legtöbben – és most tényleg konkrét esetekr?l beszélek – egyszer?en érthetetlen okból teszik nap, mint nap azokat a dolgokat, amit nem szeretnek, mert nem szerez örömet és nem is esik jól – s?t, értelmesen utánagondolva haszna sincs – s mindeközben ezt mondogatják: annak kell örülni, ami van.

Vajon ki mesélte ezt be nekik?

 

Persze, tudom én, hogy vannak kötelességeink, amelyek nem mindig esnek jól, de muszáj megcsinálni, ám ezeken túl törekedni csak lehet a jobbra, nem? Mert, ha már a mondásoknál tartunk: segíts magadon, az Isten is megsegít…

Van egy nagyon régi ismer?söm.

Pocsék házasságban él, amit mindenki tud róla, csak a férje nem. Valamiért úgy érzi, hogy err?l mindenkinek tudnia kell, csak éppen az érintettnek nem. Érthetetlen, de ha együtt vannak, apukámnak hívja, és hamis hangon csicsereg neki, de amint a fickó elmegy otthonról, felhívja a barátn?it, és elsírja, hogy az embere egy mocskos állat… Miért?

Ugyanez a n?, minden önmegvalósító törekvésemnél lebiggyesztette a szája szélét, és megvet?en megjegyezte: nem lenne szabad ilyen álmodozónak lenned… annak kell örülni, amink van. Majd megbeszélt egy randevút a szeret?jével…

 

Most, ha így végiggondolom ezeknek az ismer?söknek az életét, újra értelmet nyer a Matrix… ezért most el is vonulok, hogy elképzelhessem, milyen lenne, ha valami véletlen folytán a csapvízbe kerülne a piros kapszula.

 

 

 

                                 „MÁS DOLOG ISMERNI AZ UTAT, ÉS MÁS JÁRNI RAJTA"

 

Január 5. péntek

 

 

Ma itt járt egy kockásinges fickó, és február 1-t?l kivette a házunkat. Vagyis akkor költözünk mi is…

Ez a tény lényegesen felgyorsítja az eseményeket.

 

Persze, tudtam én, hogy ez egy nap bekövetkezik majd, de most minden olyan furcsa… Helyzeteket képzelek el, miközben emlékek törnek el?: látom az apósom, ahogy glédába igazítja a fekete-fehér k?lapokat a fürd?szobában. „Nem lesz ez nagyon sötét, gyerekek?" – kérdezi, és mi elégedetten bólogatunk… nem, nem. Ez éppen olyan, amit szerettünk volna…

 

A kockásinges fickó esténként itt fog fürdeni… egy fárasztó nap után majd ebbe a szennyes tartóba gy?ri a kockás ingjét, aztán megnyitja a csapot…Kicsit sötét ez a fürd?szoba. – talán majd ezt gondolja magában…pedig éppen így jó.

 

Utána besétálok a gyerekszobába.

 

Egy délutánom ment rá, hogy a gyerekszoba mennyezetére kis bárányfelh?ket fessek… alig vártam, hogy a kislányom meglássa, mert már gyerekként elhatároztam, hogy az én kicsikémnek majd ilyen csuda dolgokat csinálok… mindig is bárányfelh?ket akartam a szobámba, de soha nem lett. Hát, most csináltam.

 

A kockásinges gyereke lehet, hogy egy nap így kiált fel: „nahát anyu, milyen furcsa…tök hülyeség… bárányfelh?k a szobában…" Még szerencse, hogy ezt nem fogom hallani.

 

A konyhámra az els? pár hétben még nem volt meg a pénzünk… a legjobbat akartuk, ezért vártunk vele, hogy elkészüljön… aztán egyszer csak eljött az id?, és beállított az asztalos, hogy összerakja. Órákig ültünk, és csak bámultuk, hogy milyen szép lett… az els?, közös konyhánk… gyönyör? lett.

 

A kockásinges felesége majd itt fog tevékenykedni… kiveszi a mosott ruhát a gépb?l, elmosogat… aztán f?z valamit a férjének… közben csapkodja a szekrényeket… hiszen nem az övé…Nem is tudja, milyen volt, amikor még nem volt itt…

 

Hát, ilyeneket gondolok, ami nagyon kicsinyes, de mit csináljak? Néha például kimondottan utálom a kockásingest az egész bandájával együtt, amiért idecuccolnak majd, és belakják a házat, ami onnantól már nem a miénk lesz, mert már nem lesz Felber-illata, mert minden családnak van saját, felismerhet? illata – vagy szaga – a n?véremék például teljes egészében hazahozták az illatukat Londonból, amikor beköltöztek a szomszéd házba…

Azért persze ez némileg megnyugtat, mert rájövök, hogy minden t?lünk m?ködik, mindez mi vagyunk és leszünk bárhol a világon… de azért nyugtatgatjuk egymást a férjemmel: ugyan, ezek csak falak, meg néhány színes függöny… ahová megyünk, ott is van IKEA, megnéztem a neten, meg már úgyis ununk egy csomó dolgot a házban. De azért lopva ? végigsimít mindent a szemével, és tudom, hogy neki is ott a gombóc a torkában, de ez van. A döntést már meghoztuk, a kocka el van vetve… néha szar az úttör?k élete.

Valami végérvényesen megváltozott.

Már nem vagyok annyira otthon a saját házunkban, olyan, mintha becsaptam volna… mintha tudnám, hogy meg akarom, meg fogom csalni a szerelmem, de már nem tehetek ellene. Visz a vérem, húz az élmény… alig merek belenézni a fürd?szoba tükrébe; amikor véletlenül belerúgok a szék lábába, majdnem bocsánatot kérek… pedig nekem fáj.

Na jó, abbahagyom a szentimentalizmust. Úgy látszik, talán öregszem… régen nem volt ilyen súlya a dolgoknak.

Pár hét, és február elseje… addig pedig még rengeteg dolgunk van.

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Bridget Felber 66 Írás
Felber Brigitta Tímea.