P. Tóth Irén : Emlékek

Ezt a verset Zsikének küldöm, gondolatban.

 

Emlékszel még gyerekkorunkra?

Megfogadtuk- mikor együtt játszottunk

minden délután vidáman-,

nem válunk el soha.

 

Fájt aztán az ébredés,

ma sem tudom feledni,

nyakamba borulva zokogtad:

-Kár volt megszületni!

 

Istenem!

hányszor zárkóztunk be

a régi fürdőszobába,

ültünk le a kád szélére-

én mindig sírtam teveled-,

valami csodára várva.

 

Próbáltalak nyugtatni

vagy felvidítani,

volt, hogy sikerült,

de belül

ottmaradt valami.

 

És annyi év után

újra látjuk egymást,

 

beszélgetünk, kimért szavakat

szórva: “Hogy vagy?… a család?”

“Kösz, megvagyunk… vagy mégsem…”

 

Közben szeretném kiáltani:

mondd, hogy mi bánt, mondd!

De nem kiáltok, csak állok csendben.

 

“Itt egy telefonszám…”

a papírt gyűrögetve

mondod, szinte kérlelsz:

“Gyertek majd el…

Karácsonyra, legalább…”

És én megígérem,

jövök nemsoká’…

persze, az ünnepre.

Most búcsúzni kéne,

fojtogat a sírás,

egymás nyakába borulva

öleljük meg egymást…

 

Elcsukló hangon kérdem:

“Mit hozzak, ha jövök?”

“Nem kell, nem kell semmi,

mindenünk megvan,

csak te gyere el…

 

Ülök a kocsiban

magamba roskadva.

Hallgatok és

a többiek is hallgatnak.

És az emlékek csak jönnek…

Mennek…

jönnek…

és könnyeim

peregnek,

peregnek.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:43 :: P. Tóth Irén
Szerző P. Tóth Irén 202 Írás
Én Szemeim - csukott ablakok, pilláim - leeresztett függöny. Füleim - süketté lett falak, életem - csendbe burkolt börtön. Nem mondhatom el senkinek a titkot... Ne tudjon rólam senki, semmit. Született, élt, meghalt - talán csak ennyit.