Verő László : Intermezzo

Nyomtatás

Ramaszetter Pipit elütötte egy héthuszas BMV a nagykörúton. Igaz, a pirosban rohant át a túloldalra, mert meglátta régi osztálytársát Rotyik Lajost, de ez a történet szempontjából momentán indifferens. Annak rendje és módja szerint bevitték a balesetibe, ahol kezelésbe vették. Az esti híradóban is rögzítették az esetet: súlyos életveszélyes állapotban van — értékelte a főorvos a státuszát. Eredetileg még negyed órát beszélt a kamerába az egészségügy helyzetéről, de ezt persze megvágták.

Pipi nem érzett semmit szinte, amikor elcsapta az autó. Az utolsó amit hallott: „a béna kurvaanyád!” volt, amit a béemvé nyalka sofőrje ordított ki a kocsi ablakán. Egyszeriben csak egy ajtó előtt állt. Szabványajtó volt, olyan lakótelepi bejárati ajtó dizájnos lambéria borítással, kisablakkal. Nézte a névtáblát, de nem volt, csak a szokásos kukucska szemmagasságban. Körülnézett, de sem lépcsőházat, sem mást nem látott. Érdekes — gondolta magában, hol a fenében lehetek? Bátortalanul kopogtatott az ajtón. Semmi. Másodjára kissé erőteljesebben. Semmi. Végül dörömbölni kezdett. Erre csoszogást hallott, és érezte, hogy a kukucskán nézi valaki. Kissé mérgesen nézett a kicsiny likba.

— Mit dörömböl? — hallotta egyszer csak.

— Mit keres itt? Nincs előjegyezve — méltatlankodott valaki az ajtó mögül, amit nem nyitott ki.

— Én egyszeribe csak itt lettem, nem is tudom hogyan. Most hová menjek?

— Mondtam, nincs előjegyezve, addig nem jöhet be!

— Azt hiszem, elütött egy autó. Azután idekerültem. Csak nem… — futott át az agyán.

— Még dolgoznak magán, ne türelmetlenkedjék — szólt a borízű hang — lehet nem sokára itt lesz az idő, akkor beengedem.

— Atyaisten! — kiáltott föl Pipi rémülten.

— Ő ma nincs itthon, hiába szólongatja.

— Akkor… akkor uraságod Péter lenne?

— Eltalálta — felelt a hang kedvetlenül — mindég engem zargatnak fölöslegesen. Régebben rend volt. Aki elindult ide, azzal nem vacakoltak ott lenn. Most meg föl-le járkálnak az ügyfelek. Ez a világ megérett a pusztulásra — dohogott.

— És velem mi lesz? Maradok, vagy visszamegyek? — kérdezte Pipi rémülten.

— Mi vagyok én? Jósda? Azzal forduljon a Theriesziászhoz, de ő egy emelettel lejjebb, az infernumban rendel.

— És most mit csináljak? Nincs hová mennem itten.

— Miért? Siet valahová? Vagy megkapom az értesítést, hogy bejöhet, akkor beengedem, vagy mehet vissza.

— És mi van odabenn? — vett erőt a kíváncsiság Pipin.

— Mi lenne? Egy más világ — nyugtatta meg unott hangon Péter.

— Nem nézhetnék be? — kíváncsiskodott.

— Nyugodjon már meg, lesz majd itt eleget, és akkor meg nem nézhet ki.

— De most se kinn, se benn nem vagyok — akadékoskodott Pipi.

— Nem hallotta, hogy mindenütt jó, de legjobb sehol? Van itt egy jópofa, valami Rejtő. Az mond ilyeneket. Sokat röhögünk rajta.

— Ne vicceljen velem, legyen szíves! Én most akkor meg vagyok halva?

— Persze, a macska meg föl van mászva a fára. Tessék rendesen beszélni — oktatta ki a hang.

— Magának ez rutin, de nekem ez az első meghalásom. Tessék kicsit udvariasabban az ügyfelekkel — méltatlankodott.

— Jó, hogy nem kéri a panaszkönyvet — mordult az öreg — nézze meg az ember! Azt hiszi, valami kávéházban van.

— Nem vagyok sehol, épp ez a bajom — nyögött kétségbeesetten Pipi.

Pillanatra megszédült, csak valahonnét távolról hallott izgatott hangokat:

— Ezt elkúrtad, még egyszer! Most!

Rémes ütést érzett a mellkasán, azután mély álomba merült. Mikor fölébredt, az ágya mellett Rotyik Laja állt gyászos képpel. Mikor kinyitotta a szemét, Laja elvigyorodott.

— Te is eltűnsz vagy húsz évre, és most is majdnem elszöktél. Emlékszel a bögyös Cumillára a Bé-ből? Képzeld, már nagymama lett…