Benik a raktárban rendezkedett, rakosgatta a fogyó készletet, amikor Yax hozzá fordult kérdésével. Váratlanul szólalt meg, láthatóan ? maga is meglep?dött, hangját kongva verték vissza a falak.
– Ültetni kellene a száraz földdarabokon, vissza kellene vinni az állatokat, vissza kellene menni már! Te jársz a túlél?k földjén kívül. Mit gondolsz eljött az id? a visszatérésre?
– Még nem jött el az id?. Ültetni, állatokat tenyészteni már lehetne, itt-ott… néhol.
Benik csendesen válaszolt. – Ott van víz, leveg?, t?z, élet… ott van…
– Hol? – csapott az informáltság lehet?ségére Yax.
– Ott! Észak-nyugaton.
– Hiszen onnan jöttünk! Maradt ott él? az összeomlás után?
– Maradt, a vadon egy része megmaradt. Nem lehet mindent el?re kiszámítani! Nem tévedtek, szigetünk a tenger mélyére süllyedt.
– Vissza kellene mennünk. Végleg.
– Chikchan nem akar visszamenni.
– Chikchan maradjon itt egyedül! – horkant fel a természet, a természetesség híve Yax.
Visszahorkantott rá távolból a szabadulásra váró fehér paripa.
– Hallgass! – kérte szelíden Benik.
– Más túlélésre készül?k megmaradtak, túlélték a nagy víz ostromát?
– A gúlák víz alatt állnak, a hegyormokon vannak ég felé szálló füstjelek. Nem tudom. Nem mehetek oda megnézni, amikor küldetésben vagyok. Szigorúan ellen?rzik az útvonalaimat. Manik emberei ebben is kegyetlenek, ha letérnék az utamról, megsemmisítenék a lovamat.
– A zsarnok er?ssége nem ?benne, magában van, hanem azokból van ereje, akik szolgálják! A gyenge, szánalmas uralkodó hatalmas lesz azoktól, akik mozgatják a száját, és a kezét!
Chikchan keze Manik. Manik emberei válogatott betyárok. Csak elvétve van közöttük egy-egy elhivatott, megtévesztett, igaz ember.
– Ha megtalálnánk a fehér hollókat…
– Akkor?– nézett Benik Yaxra ártatlan barna szemeivel-akkor?
– Akkor összefoghatnánk és visszatérhetnénk.
– Visszatérni? Minek? Erd?n-mez?n szabadég alatt hálni? A t?zhányók még nem aludtak ki, csak szunnyadnak, újra és újra m?ködnek, a víz égre tör, földrészeket sodor el, kiszámíthatatlanul.
– Idevezetett az egyensúly megbillentése, ide vezetett a hatalom a természet er?i felett, ide vezetett az ember g?gje, aki azt hitte „legy?zi a természetet”.
A természet gy?zött, elsöpörte az embert! Kiáltoztunk, tüntettünk, szóltunk! Pusztába kiáltott szó maradt! – kesergett Yax. – A hatalmasok háborúja, az ?si tudás ?rz?i között, a gy?lölet ereje pusztította el a Földet.
– A Föld él! A földlakók pusztultak el! –javította ki türelmesen Benik Yax forró suttogását.
– Hol tartotok az ember nemesítésével? Sebzett ivadékai benépesíthetik majd újra a Földet?
– Isten kezében vagyunk. Sebzett is, ivadékai is, a hatalmasok is. Isten útjai kifürkészhetetlenek.
– Mi a következ? lépés? – kapott a lehet?ségen Yax, hogy többet megtudjon a jöv? terveir?l, mint amennyi számára engedélyezve volt.
– Csak egy-egy mozzanatát végzi egy munkacsoport a nagy tervnek, így összességében senki nem tudhat semmit.
– Valaki csak tud mindent! – kiáltott fel sebzetten a kíváncsi ember.
– Biztosan. – felelte higgadtan a szelíd.
– Ki? Ki az, aki mindent tud?
– Isten! – válaszolt Benik halkan.
– Isten nem engedheti gy?zedelmeskedni a Gonoszt a Földön! – zokogott fel Yax.
– Nem engedi! – válaszolta teljes bizonyossággal a Benik, a hív?.
Este a férfiak hálótermében Ik’nab Etz’nab mellé lépett.
– Megérkeztél hát szerencsésen.– gondolta az orvos.
– A másik? – nézett Ik’re kérd?n az apa.
– Hamarosan – szólt biztatóan a tanítvány, – hamarosan itt lesz újra.
Etz’nab csüggedten horgasztotta le a fejét, majd dacosan felemelte. Ik’ érezte a másik lelkében dúló, egymásnak feszül? érzéseket.
– Miért ne? – nézett mestere szemébe. Ott meglátta a féltés, az aggodalom átsuhanó árnyait. Ik’ csak annyit értett, itt veszély fenyegeti Ahawot. Bólintott, úgy gondolta itt mindannyian veszedelemben élnek.
A terem másik végéb?l Manik egyik embere jelezte kezével: Etz’nabért jött.
Az orvos határozottan elindult felé. A maninik tudatta, az orvos vigye magával orvosi eszközeit is.
A hálóterem falai közül kilépve, a maninik mer?n el?re nézve, szinte mozdulatlan ajkakkal beszélni kezdett.
– Xocsitl beteg. Görcsei vannak, hasa puffadt, száj lila. Az ?rök Chikchan palotájába vitték. Chikchan a kezét dörzsölgetve örülte ezt. Mindent megad annak, aki meggyógyítja az asszonyt, egyúttal engedelmessé is teszi. – A beszédben szünetet tartván nagyot sóhajtott.
– Sok itt a keser?ség, nem terem édesség. Megcsaltak a reményeink. – fejezte be az ?r.
– Mióta van a palotában az asszony?
– Naplemente óta. Chikchan már türelmetlen. Siessünk!
Szótlanul folytatták útjukat, gondolataikba merülve.
Tzswen osont a hold árnyékában faltól bokorig, bokortól falig. Lopakodott, futott, amikor jótékony felh? takarta el az ezüst fényt. Mégis meglátta ?t az Etz’nabot kísér? ?r.
– Különös árnyak vetülnek ma éjjel a falakra, régi világunk szelleme kísért.
– A ritka leveg? itt csalóka képeket hív el? az elmében. – buzgólkodott az orvos.
– A minap a tóparton, mintha alvó ember feküdt volna, mikor közelebb mentünk láttuk, csak árnyék, csak a reményünk illúziója.
– Sokak kergetnek tarka lepkéket lelkük virágos mezején, a strázsán állók közül?
– Egyre többen. A szép álom mez?r?l mez?re jár, fellebbenti a titkok fátyolát.
– Mi lesz, ha a pillangó bogáncsra száll? – kutakodott az orvos.
– A bogáncs elszárad, miel?tt megszúrná a lepkét. – szólt eltökélten a strázsa.
– Mi a jel? – kérdezte az ember.
– A jel, a nyírfa ág. A kézjel a ’b’. A hangjel a második hang. – suttogta Ook a maninik.
– Színe a fehér. – fejezte be az orvos.
A palota zsilipajtajánál álltak. Ook megütötte a gongot, k? hangja nem hallatszott, mégis hamarosan kinyílt, majd becsukódott mögöttük az els? kapu. Azonnal tárult a második ajtó, beléphettek a dús leveg?j? helyiségekbe. Az aulában a falak mellett padok vártak a friss oxigént?l bódult belép?kre. Ook, amikorra az orvos újra felnézett, már elt?nt. A magárahagyott férfi sietett a szeretett asszonyát felkeresni.
Xocsitl térdeit állig húzva feküdt az oldalán, a fekhely mellett a földre dobált puha párnák, takarók halmozódtak.
Etz’nab felemelte a gyapjútakarót, ráterítette az asszony keskeny hátára. Lágy ujjakkal megsimította az asszony gyöngyöz? homlokát. Xocsitl elmosolyodott az örök szerelem örömével. Megszorította a kezét keres? kezet.
– Igen. – szólt az asszony. Az orvos félresöpörte gyógyító tudományát.
– Mondd! – suttogta – Mondd, mit tegyek!
– Rendelj tisztító f?zetet. Fürd?t! Holnapra jobban leszek!
– Hogyan menekszel meg a zsarnok vágyától? – aggódott a féltékeny, félt? férfi.
– Kezünkre adta magát! �’ fájdalmát feledve kacarászott a füvesasszony.
– Igen – derült fel a párja mindent, vagy majdnem mindent megértve.
– Nagyon fáj? – tette asszony homlokára tenyerét az orvos.
– Fáj. Fájt már máskor is, édesebb fájás. Etz’nab gyengéden megsimogatta az asszony görcsbe rándult hasát. Ook szólt az ajtó el?tt.
– Uram, uram vár.
– Manik? – riadt meg Etz’nab.
– Nem! Chikchan.
Újra a zsarnok el?tt állt az ember, készen a harcra, asszonyáért, fiáért, társaiért, és önmagáért. Gyenge szíve itt er?sen dobogott, ereiben újra vágtatott az er?.
– Láttad? Mi baja? – kérdezte mézédes hangon a hatalmasság, ajkain alig tudta elrejteni a kéjes mosolyt.
– Mérgezés. Gombát párolt, lehet, hogy a rossz g?zök megtámadták a máját!
A zsarnok nem tudta elnyomni gy?zelemittas vigyorát.
– Mit tanácsolsz, jól gondold meg, mert ha meghal, te is vele halsz.
– Így igaz! – csapott szemével a g?gösre a kiszolgáltatott. Az izzó fáklyából láng csapott fel a szavak után. Etz’nab tudta, titkos ajtó nyílt, a maninik ugrásra és gyilokra kész a függöny mögött.
– Ha élve marad, élve maradok, mi a jutalmam gyógyításomért?
– Ha engedelmes asszony az él?, engedelmes az uralkodó is.
– Engedelmes asszony minden férfi vágya. Engedd, hogy a családok újra együtt éljenek!
– Soha! – csattant a hangja, pattant fel ültéb?l a hájas akarnok.
– Tetemeinket áldozd a t?znek, amely könny? légzésed szolgálja!
– Mit tudsz a t?zr?l? – szakadt ki a kérdés a zsarnokból.
– Mindent tudok a t?zr?l. Mindegyik t?zr?l mindent tudok!
– Manik! – ordította a megsebzett. – Manik hozzám!
Manik el?re lépett rejtekhelyér?l.
– Kísérd fel Ezt’nabot gyors léptekkel a legmagasabb lépcs?n! Ha egyszer nem elég, akkor tízszer! Ne feledd a törvényt!
Veres vérben forogtak disznószemei.
– Öreg vagyok én már a lépcs?n futkosáshoz! De te uram könnyedén megjárhatod! – mondta csendesen a zsaroló.
Manik feszesen állt, parancsra várva.
Chikchan ökölbe szorított kezét kinyújtotta, markában tartotta az élet és halál jelét. Karjait térdére ejtette, ujjait kinyújtotta, beszélni kezdett.
– Javaslatod, miszerint a családok egy fedél alatt éljenek, együtt étkezzenek, együtt aludjanak, szabadidejüket egymással tölthessék, a közeljöv? tervei között szerepelt. Megvalósításának akadályai elháríthatók nehéz, kitartó munkával.
E munkához tanácsadóim már a kezdeti lépésekhez szükséges eljárásokat kidolgozták. A kezdeti lépések korai bevezetése jelenlegi, csaknem tökéletesen m?köd? társadalmunk megingásához vezethet. A család önálló gazdasági és etikai egységként szembe kerülhet a renddel! Mind többet akarnak maguknak a javakból, mind jobban kiforr eszméjük, hitük. A család megengedése jelenleg nem célszer?!
– Jószív? hatalmasságod talál utat a megoldáshoz! – hajolt meg a trón felé Etz’nab.
– Pusztulni hagylak benneteket, téged és az asszonyt. Ez a megoldás! – töprengett fennhangon a zsarnok.
– Kulcsemberek hullnak majd ki szolgálatod sorából! Az elkötelezettek nagy része vagyonával melléd állt, de eszével nem állt módjában támogatni! A kincs és a hatalom nem elegend? az örök élethez! A túlvilágtól való irtózásod közszájon forog! Azt tartják, lelked adtad oda a vagyonodért!
– A tudásért, a tudásért álltam át! A teremt? tudásért! – vonyította Chikchan. Elpusztíthatom az egész világmindenséget! A hatalmamban áll! Pondrók vagytok a lábam alatt, reátok tapodok, és ti szétmállotok sarkam alatt!
– Megteheted, mire mégy vele? A mi lelkünk a jóravalóké, örökké él. A te sötét lelkedet a t?z várja, az örök t?z! A szeretet örök, a gonoszság mulandó!
A zsarnok szemére rászállt a köd, zsírhurkái remegtek vonagló testén.
Manik intett Etz’nabnak, menjen, ? el?vette a leplet, betakarta gazdáját, szólította a segít?it, vigyék nyugovásra az elme által meggyötört testet.
Az orvos Xocsitlhoz sietett. Az asszony nyugodt lélegzése, meleg keze meggy?zte arról a görcsök elmúltak, reggelre egészségben ébred majd a konok asszony. A férfi elmosolyodott, gyengéd csókot adott kedvese homlokára, végig simította haját alig érint? ujjakkal.
– Te, te áldott elméj?, te áldott lelk?, te huncut n?személy, te! Aludj, álmodj, mert álmaid valóra válnak.
Ook az ajtó el?tt guggolt. Kikísérte az orvost az épületb?l. Etz’nab a raktárakhoz sietett.
Tzswen kilépett a magas sziklába vájt ajtón. Szemben álltak némán, az épít? és a gyógyító. Tzswen karjaival ölelte a dobozt, amit cipelt, láthatóan elszánt volt arra, mindenáron tovább megy. Csendesen ellépett Etz’nab mellett. Ezt’nab a zenei skála második hangját hallatta.
A zenész döbbenten megállt.
– A nyírfához megyek – közölte halkan.
– Szeretetem kísér. – válaszolta a másik.
Tzswen bátran ment a tó túloldalára, az ?rökt?l most nem kellett tartania, hiszen azok álltak a strázsán, akik az új, alakuló ellenállási mozgalomhoz tartoztak. Tzswen elgondolkodott, miért is nevezik magukat ellenállóknak, amikor lázadnak, tehát lázadók. Megértette. ?k azok, akik ellenállnak a gonosznak.
Lendülettel lépdelt, der?s dallamot skálázgatott, szívében már megfogant az új zene embriója, lelke burkával védte, hangjával simogatta az új jövevényt. A zene a szabadulás himnuszának készült, felcsuklott benne az elnyomottak elfojtott zokogása, a szabadságvágy halk sikítása, a tenni akarás kemény dübörgése, átsuhant mindezek felett a szabadító szerelmes dala. Fejl?dött, növekedett a cseppnyi embrió, minden simogatás után új sejtjei sarjadtak, hamarosan magzattá lesz, akkor majd Tzswen megtanítja megszólaltatni a szabadulás diadalmas lélegzésére, ha a muzsika világra jönni kész lesz, elmondja majd az embereknek küzdeni, bízni, csodás, érdemes.
A hídépít? belebújt búvárruhájába, fejére helyezte a sisakot. Mellén már ott lapult az oxigén és nitrogén keverékét el?állító termosz. A hegytet?t körül vev? tengernyi vízbe merült.
