A szomjúhozó 5/2

5/2

 

Néhányan lélekben kiváltak a csordából, kiszakadtak a mindennapok monoton szürkeségéb?l, lelküket építették, készültek szívük megmérettetésére, majd ha átkelnek a folyón, a szívük könny?nek találtassék, mint a tollpihe. Nem vakította el ?ket talmi csillogása az aranynak, gyémántnak, nem süketítette meg ?ket talmi vijjogása álságos, Isten nevében jött álprófétáknak. ?k elszántan, tántoríthatatlanul készültek a jelek megértése után a hegyre menekedni, ahogyan a szent könyvben írva volt.

  Tzswen a hídépít?, a zenész, lelkében érezte a zsarnokok minden lelket megtéveszt?, elbódító sámánénekét. Szívében sajgott minden hamis hang, amit nap, mint nap hallani kényszerült. Korbácsütésként csattant minden dobütés, kígyóként marta minden furulyaszó, késként hasított bele a kürtök hazugsága.

Muzsikált, szépet, lélekemel?t, adta lelke egy darabját az ?t hallgatóknak, pihenj, emelkedj, szabadulj! Ám az emberek füle már más, rikoltó hangokhoz szokott, szívük már más ütemre dobogott, csak kevesek hallották meg a hídépít? zenéjének szabadulásra hívó szavát.

  Tzswen testének révületében szelleme Istenhez emeltetett, ott megérezte a menekvés módját, így miel?tt bárki földi halandó szólította volna, ? már készen állt az utazásra. Felkészült lélekben a test változására, felkészült lélekben a hídverésre, földi híd és égi híd építésére. Este hívta ?t éltet? szelleme, Tzswen verg?dött, forgolódott, nyugodni igyekezett, de nem volt maradása kemény fekhelyén, a lámpa kihunyása után. A közös hálóhelyr?l kilopózott, a magány csendjére, a természet szavára vágyott. Állt a tóparton, nézte a vizet, hallgatta a csendes csobbanások hangját, amit az éji szell? hajtotta víz hallatott a parthoz loccsanva.

  A hold veres rézkorongként ült a bordó-lila ég szövetén. Tzswen tüdejében megakadt a leveg? gondolatától, amely oly váratlanul töltötte be elméjét, mintha palackból szabadult szellem lett volna.

– Miért nem érezni itt a hegyen a környez? tengervíz ár-apály hatását?  Itt a víz lassan, nagyon lassan apad, hiába változik a Hold, nincs apály, nincs dagály!

Az ember hanyatt d?lt a kavicsos parton, szemei elhomályosultak a szívébe toluló vért?l, fülében saját vére dübörgését hallotta.

– …még itt is, most is, nyomtató ökörként szolgáljuk a zsarnokot. – robbant lelkébe a fájdalom. Nehezen kapkodta a leveg?t, nehezen tett rendet a feltoluló gondolatai között. A hídépít? ember mégis, lassan, tétován eljutott oda gondolataiban, hogy megértette, miért is hozta magával, halálbüntetés fenyegetettségben is, a búvárruháját, megértette, mi a dolga, ezen a kietlen helyen. Felpillantott a csillagos égre, majd hasára fordult, kábán, mégis édesdeden, mint a gyermek, elaludt.

  Xocsitl surranó lábak csusszanását hallotta félálmában, mintha a küls? helyiségben járkálna valaki. A szélharang fémlapjai tompán koccantak egymáshoz, amikor a hangoktól tartó kéz marokra fogta a csengetty?ket, ne szóljanak, na adják jelét a szobában kutakodó jelenlétének.

  Xocsitl hangtalanul, óvatos mozdulatokkal szabadította ki magát Froggy öleléséb?l, gyengéden fejtette le nyakáról a gyermek karjait. Megsimította a Samex hátát, a macska élénken, meredez?  fülekkel hallgatózott. Felkelt, a kémlel? nyíláshoz tette homlokát, figyelt, várt mozdulatlanul.

– A fekhely üres! – hallotta egy férfi kappan hangját.

– Nincs a házán kívül! Alkonyatkor bejött, azóta ki sem tette a lábát! – válaszolt neki, egy hasonlóan férfiatlanul magas, herélt hangja.

– Szívecske, ez a n? boszorkány, biztosan úgy hagyta el a helyet, hogy észre sem vetted, valami madár, vagy más állat képében!

– Elképeszt? csacsiságot beszélsz, mókuskám! – édelgett vele a másik.

– Legalább nem kell vigyáznunk, hogy fel ne ébredjen! Tedd a szálat a mézbe! Reggel majd lenyeli, amikor az els? kanállal magához veszi az étkét. Felpöndörítettem, mint egy rúgót.

– Gondolj arra, Chikchan nagy jutalmat ad majd, ha az asszony három nap múlva fetreng a fájdalomtól!

– Bánt a lélek, mert Xocsitl sokszor enyhítette lázamat, fájdalmamat, most pedig az életére török!

– Nyugodj meg nyuszkóka, Xocsitl nem fog belehalni! Megbetegszik, görcsei lesznek, láza, fájdalma, Chikchan majd magához veszi, orvosa kigyógyítja bajából, Xocsitl hálából ott marad majd a palotában!

– Marad ám! Nem ismeri az ezt az asszonyt, aki ezt az átkozott, gonosz dolgot kitervelte!

– Ne tör?dj te mással, mint ami a dolgod! Tedd a mézes csuporba, középre, ahová a kanalával nyúl majd! A többi nem a mi dolgunk!

– Nézd mennyi gyógymassza, mennyi gyógyító eszencia van itt a polcokon!

– Ne nyúlj semmihez! Menjünk, miel?tt a hajnalcsillag feljön az égre, mert visszatér a boszorka, és bosszút áll!

– Menjünk, mert a maninikek várnak! Miért küldött velünk Manik négy fegyverest?

  Az asszony minden szót hallott rejtekén. Hallotta a két együgy? párbeszédét, kevés híján el?lépett a titkos szobából, hogy megmentse életüket a biztos haláltól. Száguldott ereiben az indulat, de Froggyra nézett, úgy érezte, nem áldozhatja fel a kislány gyenge életét, nem áldozhatja fel a jöv? törékeny reménységét, akkor sem, ha most két buta embert a halál várja a tóparton. Mozdulatlan maradt, szinte dermedt, a hidegség megbénította izmait. A két bérnök, ahogyan jöttek úgy, osonva, lopakodva elhagyták a szobát.

  Az asszony a mézescsuporhoz lépett. A felizzított kristály fényénél kereste a mézben a gyilkot. Nem találta, a virágmézbe virágpor volt keverve, a jobb hatékonyság érdekében, a virágpor elleplezte az idegen anyag jelenlétét.

Froggy kapott volna reggel a mézb?l, övé lett volna az els? kanállal, hogy er?södjön, éljen.

  Xocsitl viaszt olvasztott, pirosat. Lezárta a cserépcsupor száját, majd leöntötte a forró viasszal. A legmagasabb polc leghátuljára tette, nehogy a kislánynak a falánksága legyen a halála.

– Ahaw hamarosan visszatér, majd hoz titkon mézet és gyümölcsöket az anyának és a gyermeknek is. – reménykedett az asszony.

  Reményébe homályos sejtelem vegyült, dúdolni kezdett szívr?l szakadó dalát:

– Várlak, várlak, gyere hát,

gyere már!

Várlak, várlak jöjj el már,

Jöjj el már!

Szomjazom látásod, éhezem simogatásod,

Hiányom hangod bársonya!

Várlak, várlak,

Jöjj, jöjj, jöjj, jöjj,

Szívem tárva, lelkem nyitva,

Igazgyöngyöm

Gyere már, anyád karjába!

  Froggy ott termett az anya el?tt, könnyes szemét reá emelte, két karját felnyújtotta, piciny lábujjaira állt, sóvárogva. Az anya lehajolt a gyermekért, keblére ölelte, arcát jobbról-balról megcsókolta:

– Kislányom… – suttogta megadón.

 

Szerző SV 60 írás
A nevem nem titkos, nem rejtőzködésből 'SV', ami az írásaim fölött áll, hanem tisztelgés Verő László emléke előtt. Verő Lászlóval együtt kezdtük tervezni és létrehozni a 7torony-t..., egy másik laptól jöttünk és hoztam a régi nick-nevemet. Nem vagyok rá képes, hogy megváltoztassam. A változtatással mintha elfogadnám, hogy Ő már nincs. Pedig itt van, lélekben mindig velünk marad. Így tisztelettel kérem a megértésüket! Sike Valéria

Legyél az első, aki hozzászól

Hagyj üzenetet