SV : A szomjúhozó 6/1

6/1

 

  A tél tombolt, a fagy belehelte a föld sebeit, az izzó láván sisteregve olvad a hó, a t?zfolyamok parázslottak még egy ideig, dacolva a hideggel, faggyal, az elmúlás dermedésével, különös alakzatokban, laposan, mint a szétterül? víz, fodrosan, mint a fák levelei, színesen, mint a múló id? által megérintett mez?, megszilárdultak.

  Magukba zárva ?rizték a t?z hevét, az építés, a rombolás jegykend?jét. Szerelmesen simultak új jegyesükhöz, a földfelszínhez. Betakarta az ég fehér lepellel a mátkákat. Veszedelmesen sebes szelek versengve fújták kupacokba a havat, sivítva törték, döntötték le a fák koronáját, görgették alá a hegyoldalon, az alvók mégis, nyugodva várták az új kikeletet a hófehér palást alatt.

  Fehérre jegesedett a patak és tó. Sebzett most átkelhetett volna a túloldalra, de már kihunyt benne a visszavágyás, már nem hívta a szül?föld szava, már nem érzett visszaszólító illatokat a hegy másik oldaláról.

  Sebzett új ereiben, új gyorsulását érezte vére száguldásának. Új mozdulatok, új hangok, új érzések sarkalták újabb mozdulatokra, újabb hangok felé, új érzésekkel telt el. Figyelme lett más él?lények mozdulataira, utánozta azokat a játék öröméért, amit kölyök kora múltán még most is érzett. Megérezte erejét, megérezte tehetségét a pusztításra.

  Új érzés költözött szívébe, a diadalmas gy?zelem vágya, újabb érzés verte le porig, az érthetetlen szomorúság. Álomtalan alvása odalett, alvás közben vinnyogva élte át az ébrenlét cselekedeteit. Éberen várta az álomképek valósságát. Zavart volt, félelem szállta meg bens?jét, nem tudta, hogy önmagától fél. Biztonságot a kés szorítása adott. A kés, ami ölt, hasított, támadott, és védett. Talált a foghoz hasonló letört k?darabot a barlang szájánál, így már mindkét keze éles lett. Talált botot, bunkót, ami olyan hosszúvá tette a karját, mint Morgóé. Félt. Már tudott súlytani, és ütni. Örök készenlétben védelemre és támadásra küzdött új érzésével, a félelemmel.

  A magasra dagadt hóban ellilultak végtagjai, bozontjáról jégcsapok lógtak. Teste a langyos vízbe vágyott, miközben kölykeinek kapart gyökeret a hó alól. Süld? követte, együtt mentek táplálékot keresni, együtt tértek vissza a hegy gyomrába, a fénybe, a biztonság melegébe. Az otthon marad falka várta ?ket, az alvó medve, az éber farkas, az ember csimóták, a várakozás bizserg? feszültségében készültek visszafogadni ?ket maguk közé.

  Ahaw látta a Fényesség Barlangjában, hogy az oszladozó tetemben kukacok lakmároztak, orrát eltömte az oszlás b?ze. Az anya már csak felbomló zsír és fehérje kupacként terült szét a barlang kemény földjén, néhány k?darabbal, néhány homokos földhányással egykori testén.

  A Farkaskölyök mégis megérezte az idegen szagát, lesb?l rontott rá a betolakodóra. Morgó szendergéséb?l riadva, hatalmas teste súlyát, esetlenségét elhagyva rontott az idegenre. A két apró emberkölyök vinnyogva tapadt a kövekhez, majd elöntötte ?ket a falka bátorsága, fogukkal marcangolták Ahaw lábikráját, karmaikkal tépték rajta a ruhát.

  Ahaw dobbantott lábával, a hangot a visszhang megsokszorozva adta vissza a teremben. A Farkaskölyök két hátsó lába közé kapva farkát elhúzódott a rezg?, dohogó földt?l. Morgó megállt, mancsait leengedte, négy végtagján biztosabban érezte magát.

  Az emberkölykök továbbra is tépték, marcangolták Ahaw ruháját. Ahaw lehajolt, el?bb egyiket, majd másikat hajította arrébb.

  Sebzett és Süld? görnyedten rontott az idegen felé. Sebzett megérezte Ahaw illatát, megcsendesülve ült lábai elé. Süld? és a kicsinyek utánozták ?t, feszült izmokkal, ugrásra készen kuporogtak a látogató árnyékában.

  Ahaw eltávolodott t?lük, különös edényéb?l agyagot rakott a tetemre. Vizes kézzel elsimította, az anya egykori formátlan formája újra megelevenedett. Sebzett kitágult orrcimpákkal, tágra nyílt szemekkel figyelte. Mikor Ahaw eltávolodott munkájától, az egykori társ odahajtotta fejét, egykori párja agyagból formált fejéhez. Nem érzett párát. Zavart fejét felemelte, szemével Ahaw szemét kereste. Nem értette a választ, elsunnyogott kissé távolabb, onnan figyelte babonázottan mit tesz a másik, mit tesz a hatalmas.

  Az anyagburokra r?zsét hordott, a r?zsére vastagabb faágakat, majd legfelülre egy egész fatörzset helyezett a szövetséges. Meggyújtotta a máglyát. Sercegve, ropogva égni kezdett a t?z, lángra kapott, izzott, Ahaw fekete köveket hordott a kornyadó lángok közé, és azok új életre kaptak. Hamarosan parázs borította az anya agyagtestét.

  Ahaw nem várta meg, amíg kih?lt a szarkofág, ? észrevétlen elt?nt. Ment szárnyaló fehérlovához, indult tovább útján, még más helyen is tennivalója volt. Távolabb, ember nem lakta földdarabok csúcsosodtak ki törten a tengernyi vízb?l. Csonkán, sebzetten, felerészben, harmadban víz alatt, mégis virágzón, gyümölcsözve, egy-egy talpalatnyi föld várta a látogatást, ahol madár sem járt, csak a növények éledtek makacsul.

  Sebzett és falkája elszenderült. Néha a Farkaskölyök mit sem tör?dve hideggel, hóval kisurrant éhét csillapítani. Véres szájjal tért vissza közéjük, jóllakottan, elégedetten. Az emberkölykök riadtan, sz?rzetüket borzolva szaglászták a farkas pofáját. Vonzotta és taszította ?ket a vér, a meleg vér szaga.

  Egyik nap Farkaskölyök szájában egy megfojtott nyúllal érkezett vissza. Süld? éhében tépdesni kezdte az élelmet. Két testvére hamarosan jóíz?en falatozott a váratlan táplálékból. A farkas elégedetten nézte gondoskodása fogadtatását.

  Az enyhülés váratlanul, szinte hívatlanul gyorsan érkezett. Megnyílt újra az ég a napsugarak el?tt, vakító világossággal, fehér fénnyel ragyogott a hegy felett.

Siet?s olvadás indult, a föld mohón itta be takarója nedvét, megtermékenyülésre vágyva. A fák mintha nyújtóztak volna, leperegtek róluk a szikkadó, tavalyi levelek, helyükön új rügyek duzzadtak pattanásra készen. A föld sebei hegedni kezdtek, ben?tte a f?, a virág a felszíni horzsolásokat. Madarak cikáztak a légben, csúszómászók siklottak a talajon, négylábúak futottak szökdécselve a bokrok között.

  Sebzett és kölykei Süld?, a Gyermek és a Lány téli gyengeségük feledve szökelltek, gurultak az új zsenge f?ben, gurgulázva kacagva az életörömt?l.

Morgó és a Farkaskölyök körülöttük topogott. Morgó mögött bucskáztak a télen anyjuk hasából el?bújt ügyetlen bocsok.

  Puha talpán, hasát a földig eresztve lopakodott feléjük a veszedelem. Hegyezte hegyes, sz?rpamacsban végz?d? füleit, orrában dédelgette a bocsok tejszagát, új húsra vágyott. Egész teste vastag, puha, selymes bundában vidáman túlélte a telet, a sz?kös élelem csak zsírpárnáit apasztotta, vadászó kedvét növelte.

A gyenge Lány végtagjait szétvetve hanyatt feküdt a földön. Lepkék táncát figyelte a bokrok körül, elvarázsoltan nézte cikázásukat. Szeme ma nyílt ki a látásra. Mégsem látta a leselked? vadat, ami már egy ugrásnyira várta a jó szélirányt. Megfordult a szell? rebbenése, a hiúz rávetette magát a gyermek nyakára, éles fogait mélyesztve húsába.

  A sikoltást visszhangozta a táj. A lány felegyenesedett, két kezével letépte magáról a támadót, földre dobta, rátapodott. Az eliramodott új lendületért, ugrott, harapott, görbe karmait kieresztve mart.

  Sebzett riadtan kereste késeit, botjait, futtában gyermeke felé. Felemelt a földr?l egy vastag faágat, lesújtott vele az ugrani készül? ellenségre. Az elterült tehetetlenül. Farkaskölyök odaugrott, átharapta a torkát.  Vér ömlött az anyaföldre, szétterült veresen a szikladarabon, megcsillant rajta a napfénye. Az emberkölykök odahasaltak, mohón felnyalták, majd marcangolni kezdték az elejtett húst. A hiúz csontjait is elropogtatta a kiéhezett farkas. A zsákmány bundája tépetten, megüresedve hevert a kikeleti füvön.

Sebzett meghemperg?zött a tetem helyén a véres f?ben, a híúz megüresedett bundáját felvette, vállára vetette. Gy?ztes mámorából fakadó diadalmas ordítása betöltötte a völgyet.  A Lány sebeire ráalvadt a vér. Véres testére tapadva néhány falevél rászáradt csupasz b?rére. A Fiú újabb settenked? közeledtét érezte. Lábával dobbantott, a többiek jóllakottságukban utánozták azt. Sebzett bunkós botjával ütötte egy fa törzsét, el?re hátra ugrálva az elégettségt?l.

  Morgós szeppenten várakozott távolabb, majd kölykei el?tt haladva elindult az odvas fa odúja felé a mézhez. Farkaskölyök körbe-körbecsaholta dobogó, billeg?, kurjongató falkatársait.

  Az id? melegre fordult. A fák és bokrok élénk zöldbe borultak, ágaik között megsokasodtak a madarak. Árnyukban a vastag avartakarón sünök, mókusok, rágcsáltak elégedetten, rókakölykök játszották vidám, jókedv? játékukat. A patak felduzzadt vizében békák, rákok, halak éledtek új csendes örömre, cikáztak, fickándoztak a színes kövek, a sodrott ágak között. A hódok eltorlaszolták a patak folyását, kisebb tó szolgálta családi életüket, a meder oldalába ásták búvóhelyüket, a mélyül? vízben úszni, vadászni tanították kicsinyeiket. A vízhez alkonytájt szarvasok, ?zek, disznók jártak inni, hemperegni a jótékony üledékben, harsogott az élet színe és hangja.  Távolról bozótlakó horda érkezett a nagy tóhoz inni, fürdeni, lelegelni a bokrok lágy hajtásait, korai terméseit. Új él?helyet találva éjszakára bevackolták magukat az avarba.

  Sebzett falkájával a barlangban maradt a nyári hévben is, vadászterületük mind nagyobb körben terült. Morgó és Sebzett közösen riasztották el a betolakodókat, Farkaskölyök távol tartotta a kisebb négylábúakat. Farkaskölyök mégis kivételt tett, n?sténytársa duzzadó hasával a barlang szájánál várta minden reggel, együtt iramodtak a nap el? sugaránál a hegyoldal titkokat ?rz? belseje felé.  Este együtt tértek vissza, a n?stény a vacokba, a hím a barlangba.

  Nyáron elegend? élelem termett mindenütt, az emberkölykök éhének csillapítására, így a patakvizével olthatták szomjukat, a bogyók, gyümölcsök, csigák, békák elnyelése után, nem itták másik él? vérét, mint az elmúlt télen.

Sebzett testén a hiúz büdösöd? bundájával, olyan különös illatot árasztott maga körül, hogy az megállította a közeled? vadakat. Sebzett így érezte erejét, ugyanakkor megérezte kívül szorulását a vadon törvényein. Egy-egy kíváncsi állatkölyök közel merészkedett a különös szagúhoz, Sebzett felé sújtott botjával, lábával toppantott, felrikoltott. Az állatok menekülésre fogták, Sebzett elégedetten horkantott.

  Süld? már párját kereste, nyugtalanul szaglászta a csimpaszkodók ivarzó n?stényeit, felemelte orrát, beleszagolt a légbe és vágtatni kezdett a biztatás felé.A Lány lassabban fejl?dött, gyenge teste kora tavasz jeleit mutatta, bimbózott. A Lány birkózott, hemperg?zött a csimpaszkodó hímekkel a tóban és a tóparton, ám hegyes fogaival mart bele azokba, akik ráugrottak a szaporodás ösztönét?l hajtva. Kezeit ügyesen használta a termések, gyökerek, apró állatok megtalálásakor, de gyorsan négy végtagra váltott, ha menekülésre, siet?s haladásra volt szüksége.  Morgós naponta bejárta az élelmetadó él?helyét, nyomában bocsai csetlettek-botlottak. Éjjel a Fényesség Barlangjában hátukat összevetve nyugodtak a medve család, az ember család és a farkas. Farkaskölyök a Lány hátához húzódott szunnyadni, ? bundáját túrva, simogatva szenderült el minden éjjel. A Farkas éberen ?rizte csupasztest? védencét, a legkisebb zajra is hegyesítette füleit, készen állt a védelemre, támadásra.
Egy reggel a Lány már félálomban érezte egy másik farkas testét is a bábainál. A n?stény bekúszott és párja mellé simult. A jövevény n?stény kölykei világra kéredzkedését érezte már testében, így elaludt benne az ösztön a távolmaradásra, biztonságos helyet keresett a kölykezésre.

   Ik’nab arcán szétterül a gyengéd mosoly, mikor megérkezvén látta a szenderg? csapatot a barlang hajnali derengés? fényességében. Látta a békesség, a csendes öröm jelenlétét a falka felett lebegni. Jött, hogy tegye a dolgát, új barázdákat szántson a kiválasztottak elméjének kérgébe. A barázdákba új magokat vessen, a jó aratás reményében.

Sebzett orrlyukai kitágultak, megérezte a fehér kecske szagát! Magasan járt most a kíváncsi, a hegytet? fáklyája már egész közel sziszegte a t?z romoló nótáját. Sziklák, kövek, gyatra f? fedte ezt a kietlen részt. A szürke szikla mellett ott állt a fehér kecske! R?t-veres sz?rén úgy esett a napsugár, Sebzett káprázó szeme egészen fehérnek látta. Sebzett hosszú botot tartott a kezében. Az egyik vége meghasadt, amikor letörte. Az ember hirtelen gondolatának engedve, a hasítékba szorította a hód újabb ajándékát, a hosszú fogat. A kecske állt, mintha ? lenne az, aki magára vállalja egész fajtája pusztulásának fájdalmát. A vadász hátra húzta karját, lendülettel dobta a dárdát áldozata felé. A kecske összerogyott, lelkét sírva adta ki, mintha kiáltaná az ég felé: miért!

  Sebzett dobbantott lábával, állati üvöltést hallatott a gy?zelem mámorában. Osonva odalopódzott a tetemhez, ragadozó szemekkel mustrálta a dögöt. Nem volt éhes. Nem volt szomjas. Gyilkolt. Végtelen levertség vett rajta er?t. A földre rogyott az áldozat mellé. Nem érezte az izmait, nem hallotta a minden sejtjét megbénító hangot. Feküdt a kopár hegyen, meredten elnyúlva. Nem látta Ik’nab rettenett?l döbbent arcát, amint az a két fekv? él?lény felé haladt.

  Ik’ letérdelt, karjait az égre emelte, könyörgött.

–Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, bocsásd meg b?nömet, amit elkövettem e két él?lény ellen! Atyám nézd e riadalmat elmémben, mert tudom, minden él?lény, minden élettelen ellen, és ellened vétettem!

Atyám, Te a Szelídség, a Jóság, a Szeretet Atyja, szabadíts meg a gonosz hatalmától!

Atyám, tekints reám, gyenge vagyok, gyáva, hazug, megcsúfolom szívem törvényeit tetteimmel.

Atyám kérlek, tégy engem igaz, hív szolgálóddá!

  A könyörg? szemeit elöntötte a könny, arcán zuhatagként folyt le a megtisztító víz. A két kiszolgáltatott mellé feküdt, teste kapuját megnyitva a Léleknek.

  Álmot látott, csendesült agyában feltolultak az álom varázslatos képei. Látott egy várost a kékl? ég volt határa, kezdete és vége, látott fehér ragyogást, minek kiterjedése északtól délig, kelett?l nyugatig mindent betöltött.

Látott embereket, akik keresztút el?tt állnak, szabadon dönthetnek, melyik úton mennek tovább. Hallott hangot, melyet hallani csak a lélek tud, hallotta szívében a választ. A megbocsátás felemelte lelkét, fel, fel oda ahonnét egykor annak darabjakét kiszakadt. Visszatért testébe a testet éltet? légzés, felült. Felállt. Tette a dolgát, világosan érezte, tudta, mi az, amit tennie kell.

  Sebzett is feleszmélt, felállt, megnézte jól zsákmányát, megjelölte teste váladékával a helyet, ahol hagyta, és elinalt újabb írt találni olthatatlan kíváncsiságára.

  Süld? Farkaskölyökkel járta be a területet, Sebzett Morgóval. A Lány él?helyt?l ritkán tévedt távolabb, a tóhoz járt inni, fürödni, bokrok, fák terméseit enni. Ringott már csíp?je, amikor lépett, eml?i duzzadtan vártak arra, utódait táplálhassa. A Lány kész volt elfogadni neki rendelt emberét társul.

A Fiú gyenge fejl?dése hamar megtört, a kifejlettség neki a korai elöregedést jelentette. Nem keresett, így nem is talált párra, a falkából kivált, mint egy öreg farkas, magányosan járta a vadont. Senki sem kereste. Amikor nem látták többé, senki sem szaglászta h?lt helyét.

Sebzett orrlyukai kitágultak, megérezte a fehér kecske szagát! Magasan járt most a kíváncsi, a hegytet? fáklyája már egész közel sziszegte a t?z romoló nótáját. Sziklák, kövek, gyatra f? fedte ezt a kietlen részt. A szürke szikla mellett ott állt a fehér kecske! R?t-veres sz?rén úgy esett a napsugár, Sebzett káprázó szeme egészen fehérnek látta. Sebzett hosszú botot tartott a kezében. Az egyik vége meghasadt, amikor letörte. Az ember hirtelen gondolatának engedve, a hasítékba szorította a hód újabb ajándékát, a hosszú fogat. A kecske állt, mintha ? lenne az, aki magára vállalja egész fajtája pusztulásának fájdalmát. A vadász hátra húzta karját, lendülettel dobta a dárdát áldozata felé. A kecske összerogyott, lelkét sírva adta ki, mintha kiáltaná az ég felé: miért!

  Sebzett dobbantott lábával, állati üvöltést hallatott a gy?zelem mámorában. Osonva odalopódzott a tetemhez, ragadozó szemekkel mustrálta a dögöt. Nem volt éhes. Nem volt szomjas. Gyilkolt. Végtelen levertség vett rajta er?t. A földre rogyott az áldozat mellé. Nem érezte az izmait, nem hallotta a minden sejtjét megbénító hangot. Feküdt a kopár hegyen, meredten elnyúlva. Nem látta Ik’nab rettenett?l döbbent arcát, amint az a két fekv? él?lény felé haladt.

  Ik’ letérdelt, karjait az égre emelte, könyörgött.

–Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, bocsásd meg b?nömet, amit elkövettem e két él?lény ellen! Atyám nézd e riadalmat elmémben, mert tudom, minden él?lény, minden élettelen ellen, és ellened vétettem!

Atyám, Te a Szelídség, a Jóság, a Szeretet Atyja, szabadíts meg a gonosz hatalmától!

Atyám, tekints reám, gyenge vagyok, gyáva, hazug, megcsúfolom szívem törvényeit tetteimmel.

Atyám kérlek, tégy engem igaz, hív szolgálóddá!

  A könyörg? szemeit elöntötte a könny, arcán zuhatagként folyt le a megtisztító víz. A két kiszolgáltatott mellé feküdt, teste kapuját megnyitva a Léleknek.

  Álmot látott, csendesült agyában feltolultak az álom varázslatos képei. Látott egy várost a kékl? ég volt határa, kezdete és vége, látott fehér ragyogást, minek kiterjedése északtól délig, kelett?l nyugatig mindent betöltött.

Látott embereket, akik keresztút el?tt állnak, szabadon dönthetnek, melyik úton mennek tovább. Hallott hangot, melyet hallani csak a lélek tud, hallotta szívében a választ. A megbocsátás felemelte lelkét, fel, fel oda ahonnét egykor annak darabjakét kiszakadt. Visszatért testébe a testet éltet? légzés, felült. Felállt. Tette a dolgát, világosan érezte, tudta, mi az, amit tennie kell.

  Sebzett is feleszmélt, felállt, megnézte jól zsákmányát, megjelölte teste váladékával a helyet, ahol hagyta, és elinalt újabb írt találni olthatatlan kíváncsiságára.
Süld? Farkaskölyökkel járta be a területet, Sebzett Morgóval. A Lány él?helyt?l ritkán tévedt távolabb, a tóhoz járt inni, fürödni, bokrok, fák terméseit enni. Ringott már csíp?je, amikor lépett, eml?i duzzadtan vártak arra, utódait táplálhassa. A Lány kész volt elfogadni neki rendelt emberét társul.

A Fiú gyenge fejl?dése hamar megtört, a kifejlettség neki a korai elöregedést jelentette. Nem keresett, így nem is talált párra, a falkából kivált, mint egy öreg farkas, magányosan járta a vadont. Senki sem kereste. Amikor nem látták többé, senki sem szaglászta h?lt helyét.

 

Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:37 :: Adminguru
Szerző SV 59 Írás
A nevem nem titkos, nem rejtőzködésből 'SV', ami az írásaim fölött áll, hanem tisztelgés Verő László emléke előtt. Verő Lászlóval együtt kezdtük tervezni és létrehozni a 7torony-t..., egy másik laptól jöttünk és hoztam a régi nick-nevemet. Nem vagyok rá képes, hogy megváltoztassam. A változtatással mintha elfogadnám, hogy Ő már nincs. Pedig itt van, lélekben mindig velünk marad. Így tisztelettel kérem a megértésüket! Sike Valéria