Rácz Jenci Iván : Teakínálgató 1/4

Végre egyedül voltam. Szemem sajogott, a fejem fájt. A buktákat letettem a konyhaasztalra. A szobámban leültem a sminkes tükör elé. A seb még jó ideig látszani fog, gondoltam bosszúsan és leheveredtem a kanapéra. Este volt, mikor felébredtem. Ettem egy kis buktát. Nem ízlett, mert kevés volt benne a lekvár.

A következ? három hét ugyanilyen unalmas módon telt, nem történt semmi említésre méltó. Szép lassan visszaálltam a nappali életmódra. Az álmok elmaradtak, és a hangok a fejemben megsz?nögettek.
A doktorn?höz természetesen bejártam hetente egyszer beszélgetni, ami nagyon jó volt. A magány egyre jobban nyomasztott. Jól esett volna esténként, ha valaki vár rám, vagy én várhatok valakire.

Negyedik héten újra kezd?dtek az álmatlan éjek, és hangokat hallottam folyton a hátam mögül, vagy magam mell?l, esetleg a kezemben lév? tárgyak suttogtak a fülembe emberi hangon. Mindig csak hívogattak, vagy számon kértek, de egyre jobban zavartak.
A doktorn?höz már nem akartam bejárni, mert szégyelltem a suttogást.
A helyzetem folyamatosan rosszabb lett. Napok úgy teltek el, hogy az átvirrasztott éjszakák után egyre kevesebbet tudtam aludni.

A kórházból való hazatérésem utáni nyolcadik héten már nem is aludtam a hangoktól. Ã?Å¡jra rettegtem az álmoktól.
Egyik hajnalban, mikor a feszültségt?l, ami bennem motoszkált, már kakilni sem tudtam, elhatároztam, lemegyek az utcára sétálni, mert féltem magamtól, hogy valami butaságot csinálok, és akkor nem lesz senki körülöttem, hogy segítsen.
A városban csatangolva elkerültem az embereket, de jócskán hallótávolságon belül sétálgattam, az esti m?szakból hazatér?ket, vagy a kutyasétáltatókat szemmel tartva botorkáltam. A körúton találtam egy egész éjszaka nyitva tartó török éttermet és minden er?met összeszedve beléptem. Halk keleti zene szólt az álmennyezetbe süllyesztett hangszórókból.
A szemet bántóan világos helységben formatervezett m?anyag asztaloknál fiatal lányok és fiúk üldögéltek. Ettek, ittak, beszélgettek és szartak a világra, és rám is.
Odaléptem a gyrosos pulthoz, és egy teát kértem. A pasas, kinek a kezében egy hatalmas kard nagyságú kés volt, amit fent, majd elrakott, rám mosolyogva megkérdezte, milyen teát szeretnék: törököt vagy liptont. Én vállat vonva, hogy nekem mindegy, alsó ajkamat lebiggyesztettem.
– Még nem ivott török teát, ugye? – kérdezte és folyamatosan nézett, miközben mosolygott.
– Nem, de nem is akarok válaszoltam, majd Kálmán emléke dermesztette meg testem és agyam.
– AKI NEM LÉP EGYSZERRE – visszhangzott
– NEM KAP RÉTEST ESTÉRE
GYERE, GYERE, GYERE, EDD MEG A BABÁT!
– Kislány, jól vagy, hé kislány?
A teaajánlgató pasi ott állt mellettem, egyik kezében egy féldecis csésze, miben sötétbarna folyadék g?zölgött. Szememb?l ömlöttek a könnyek és reszkettem.
Ránéztem a g?zölg? teát tartó sz?rös kézfejére, egyik kezemmel er?sen meglöktem a csuklóját, a forró tea ráömlött a pasas kezére, majd kiabálva dobta le a földre, a félig kiürült kis csészét. Rázta a kezét, szitkozódott, de folyamatosan a szemembe nézett.
Huncut, gondoltam, mert nem a fájdalomtól torzült el az arca, hanem a megalázástól. Ennyire jól viseli a fájdalmat? Lehet, ? dolga!
Köszönés nélkül arrogánsan léptem ki az ajtón.

Jó kedvem volt. Most megkaptad a magadét Kálmán, gondoltam és megfeszített tenyérrel combom mellé zárt karokkal, feszített térdekkel lépkedtem az éjszakai buszjárat megállója elé.
Haza érve kis csatangolásomból befeküdtem egy teli kád forró vízbe, elégedetten csuktam be a szemem, és aludtam el. Arra keltem fel, hogy fázom, lassan kikecmeregtem a kádból, majd vizes testtel az ágyba feküdve, igazi mély álomtalan alvással koronáztam meg éjszakai portyám.
A délután lassan telt, folyamatosan a teát kínálgató jutott eszembe.
Biztosan fájt neki, de még akkor is a szemembe nézett. Ilyen, és ehhez hasonló megállapítások bugyborékoltak bennem.
A hangok a fejemben tompultak, és mikor Kálmán rázendített a kis mondókára, én egyb?l a forró teára gondoltam, és arra, ha tovább folytatja, leöntöm Kálmán kezét is.
Ilyenkor nyugtom volt a hideg vízt?l és a mer?kanáltól is, ami ott volt a fejtet?m felett, ott lebegett, másoknak láthatatlanul, de én tudtam, hogy ott van. És csak arra vár, hogy énekeljek, és abban a pillanatban, már csorog le végig a nyakamon, majd a kulcscsontomon szétágazva mellkasomat h?ti egyik fele, a másik pedig a gerincem mentén folyik, mint a marcali távolsági busz ablakára ráköpött nyál, ami a zizit?l pirosra fest?dött a számban, iskolás koromban.

Legutóbb szerkesztette - Rácz Jenci Iván
Szerző Rácz Jenci Iván 5 Írás
Rácz Jenci Iván vagyok Budapestről. Egy éve írok. előtte sajnos semmi közöm nem volt az irodalomhoz. Eddig pár novellát, több kisregényt, és egy regényt írtam.A lélekről, belsővilágról, a feneketlen, ártatlan bugyorról szeretek írni.