Végre egyedül voltam. Szemem sajogott, a fejem fájt. A buktákat letettem a konyhaasztalra. A szobámban leültem a sminkes tükör elé. A seb még jó ideig látszani fog, gondoltam bosszúsan és leheveredtem a kanapéra. Este volt, mikor felébredtem. Ettem egy kis buktát. Nem ízlett, mert kevés volt benne a lekvár.
A következ? három hét ugyanilyen unalmas módon telt, nem történt semmi említésre méltó. Szép lassan visszaálltam a nappali életmódra. Az álmok elmaradtak, és a hangok a fejemben megsz?nögettek.
A doktorn?höz természetesen bejártam hetente egyszer beszélgetni, ami nagyon jó volt. A magány egyre jobban nyomasztott. Jól esett volna esténként, ha valaki vár rám, vagy én várhatok valakire.
Negyedik héten újra kezd?dtek az álmatlan éjek, és hangokat hallottam folyton a hátam mögül, vagy magam mell?l, esetleg a kezemben lév? tárgyak suttogtak a fülembe emberi hangon. Mindig csak hívogattak, vagy számon kértek, de egyre jobban zavartak.
A doktorn?höz már nem akartam bejárni, mert szégyelltem a suttogást.
A helyzetem folyamatosan rosszabb lett. Napok úgy teltek el, hogy az átvirrasztott éjszakák után egyre kevesebbet tudtam aludni.
A kórházból való hazatérésem utáni nyolcadik héten már nem is aludtam a hangoktól. Ã?Å¡jra rettegtem az álmoktól.
Egyik hajnalban, mikor a feszültségt?l, ami bennem motoszkált, már kakilni sem tudtam, elhatároztam, lemegyek az utcára sétálni, mert féltem magamtól, hogy valami butaságot csinálok, és akkor nem lesz senki körülöttem, hogy segítsen.
A városban csatangolva elkerültem az embereket, de jócskán hallótávolságon belül sétálgattam, az esti m?szakból hazatér?ket, vagy a kutyasétáltatókat szemmel tartva botorkáltam. A körúton találtam egy egész éjszaka nyitva tartó török éttermet és minden er?met összeszedve beléptem. Halk keleti zene szólt az álmennyezetbe süllyesztett hangszórókból.
A szemet bántóan világos helységben formatervezett m?anyag asztaloknál fiatal lányok és fiúk üldögéltek. Ettek, ittak, beszélgettek és szartak a világra, és rám is.
Odaléptem a gyrosos pulthoz, és egy teát kértem. A pasas, kinek a kezében egy hatalmas kard nagyságú kés volt, amit fent, majd elrakott, rám mosolyogva megkérdezte, milyen teát szeretnék: törököt vagy liptont. Én vállat vonva, hogy nekem mindegy, alsó ajkamat lebiggyesztettem.
– Még nem ivott török teát, ugye? – kérdezte és folyamatosan nézett, miközben mosolygott.
– Nem, de nem is akarok válaszoltam, majd Kálmán emléke dermesztette meg testem és agyam.
– AKI NEM LÉP EGYSZERRE – visszhangzott
– NEM KAP RÉTEST ESTÉRE
GYERE, GYERE, GYERE, EDD MEG A BABÁT!
– Kislány, jól vagy, hé kislány?
A teaajánlgató pasi ott állt mellettem, egyik kezében egy féldecis csésze, miben sötétbarna folyadék g?zölgött. Szememb?l ömlöttek a könnyek és reszkettem.
Ránéztem a g?zölg? teát tartó sz?rös kézfejére, egyik kezemmel er?sen meglöktem a csuklóját, a forró tea ráömlött a pasas kezére, majd kiabálva dobta le a földre, a félig kiürült kis csészét. Rázta a kezét, szitkozódott, de folyamatosan a szemembe nézett.
Huncut, gondoltam, mert nem a fájdalomtól torzült el az arca, hanem a megalázástól. Ennyire jól viseli a fájdalmat? Lehet, ? dolga!
Köszönés nélkül arrogánsan léptem ki az ajtón.
Jó kedvem volt. Most megkaptad a magadét Kálmán, gondoltam és megfeszített tenyérrel combom mellé zárt karokkal, feszített térdekkel lépkedtem az éjszakai buszjárat megállója elé.
Haza érve kis csatangolásomból befeküdtem egy teli kád forró vízbe, elégedetten csuktam be a szemem, és aludtam el. Arra keltem fel, hogy fázom, lassan kikecmeregtem a kádból, majd vizes testtel az ágyba feküdve, igazi mély álomtalan alvással koronáztam meg éjszakai portyám.
A délután lassan telt, folyamatosan a teát kínálgató jutott eszembe.
Biztosan fájt neki, de még akkor is a szemembe nézett. Ilyen, és ehhez hasonló megállapítások bugyborékoltak bennem.
A hangok a fejemben tompultak, és mikor Kálmán rázendített a kis mondókára, én egyb?l a forró teára gondoltam, és arra, ha tovább folytatja, leöntöm Kálmán kezét is.
Ilyenkor nyugtom volt a hideg vízt?l és a mer?kanáltól is, ami ott volt a fejtet?m felett, ott lebegett, másoknak láthatatlanul, de én tudtam, hogy ott van. És csak arra vár, hogy énekeljek, és abban a pillanatban, már csorog le végig a nyakamon, majd a kulcscsontomon szétágazva mellkasomat h?ti egyik fele, a másik pedig a gerincem mentén folyik, mint a marcali távolsági busz ablakára ráköpött nyál, ami a zizit?l pirosra fest?dött a számban, iskolás koromban.
Én, Énke felett lebegek.
Mikor Énke anyja már sokat tologatta a zöldséget, Kálmán legyint, és feláll a hokedliról, majd bemegy a szobába, miközben a mondókát dudorássza.
Anyám és Énke a konyhában marad. A cukkíni visszakerül a mélyh?t?be és anyám ad Énkének egy nagy pofont.
– Te kis kurva â??mondja, majd ad még egyet.
Énke elveszti az egyensúlyát, és elterül a földön. Énkét szemlélem felülr?l, és nagyon sajnálom. Nézem, ahogy felkel a konyha kövér?l és örülök, hogy nem engem bánt az anyám.
Édesanyám bemegy a hálószobába.
Énke lassan feláll, kihúzza magát, majd kifeszíti testét, kezeit maga mellé szorítja, tenyerét kinyújtja, és mint a katonák hajlítatlan térddel, díszlépésben indul be a hálószobába, miközben elkezdi énekelni:
– AKI NEM LÉP EGYSZERRE, NEM KAP RÉTEST ESTÉR, PEDIG A RÉTES NAGYON J, KATONÁNAK AZ VAL.
Kálmán fekszik az ágyon és a katonájával játszik.
Anyám az ágy szélén ül, kezében egy korbács. Kálmán dudorászik
– AKI NEM LÉP EGYSZERRE -gyere kis katonám.
Gyere, edd meg a kisbabát.
Gyere, gyere, gyere, gyere, gyere!
Itt a kisbaba, gyere.
Végre felébredtem, áth?lt testtel szálltam ki a kádból. Nem akartam elaludni soha többé.
A konyhában állva jött az ötlet, mégpedig, hogy a szemhéjamat egy ragtapasz segítségével feltapasztom a szemöldökömhöz. Ágy nem tud majd soha többé lecsukódni. A konyha fiókból kivettem a mikiegeres ragtapaszt, majd a fürd?szoba tükrében nézve, felragasztottam a szemhéjamat.
A m?anyag tapasz félpercnyi tartás után megsz?nt tapadni. Két lehet?séget láttam ennek a hibának a kiküszöbölésére
Egy: le kell borotválni a szemöldökömet, és úgy próbálkozni valami er?sebb ragasztószalaggal.
Kett?: pillanatragasztóval egyszer?en oda kell véglegesen ragasztani a szemhéjamat. A hiúságom gy?zött, és a konyha kredencaljából el?szedtem a már egy éve nem használt pillanatragasztót.
Ovis korom óta azt hallottam mindenkit?l, hogy ennek a kislánynak milyen szép, és nagy kék szemei vannak, így még örültem is, hogy ha esetleg pár milliméterrel jobban felhúzom szempilláimat, akkor olyan szép leszek, mint egy nagy barbibaba.
Hatalmas nagy szemeket akartam, hogy aki rám néz, az csodálkozzon és irigykedjen. Azt szerettem volna, hogy az embereket vakítsa el sz?ke hajam csillogása, száradjon ki a torkuk. Arra vágyódtam, hogy a hajam színe arányban legyen a b?röm színével (egy kis melír segítségével), a szemöldököm íve legyen összhangban a homlokom magasságával (gyantával), a szemem nagysága uralja az egész arcom (pillanatragasztóval). Az orromon nem akartam változtatni, mert az oly tökéletesen fitos.
A szám¦hmm¦azt pedig nem tudtam, volt, mikor tetszett, volt, mikor nem.
A legjobban, amiért a barbibaba fejére vágytam az nem a szépsége, hanem a koponyája üressége. Tökéletes arcra vágytam légüres térrel a fejemben, hogy ne gondolkodjak, és ne álmodjak soha többé.
A szobámban bömbölt a rádió. A sminkes tükör el?tt ültem. A pillanatragasztó kupakját le kellett vágnom ollóval, anyám csoszogása a konyhából egyre elviselhetetlenebb volt.
Jobb kezemben a pillanatragasztó, bal szememet pedig lecsuktam.
A szemöldököm alá nyomtam egy fekete borsnyi ragasztót majd, szempillámat megfogtam bal kezemmel, majd a szemhéjamat felfelé húztam annyira, hogy a szemgolyóm fehérje már jócskán látsszon.
Egy másodperc, és már oda is ragadt. Megismételtem a m?veletsort a másik szememmel is, majd felállva az asztaltól, indián szökelléssel és hangos kecskemekegéssel, jókedv? mosollyal az arcomon, beugráltam a fürd?szoba tükre elé.
A szememb?l még akkor is ömlöttek a könnyek, de nem tör?döm vele. Belenézve a tükörbe, nem láttam semmit, csupán árnyékokat. A könnyfátyol és a csíp?, maró fájdalom egyre er?sebb. Lehet, nem is volt olyan jó ötlet ez a pillanatragasztó. Fél perc múlva úgy éreztem, a szemem ki akar folyni, a szúró érzést?l mi a szememb?l indult, és a mellkasomban hullámzott át sikítozni kezdtem.
A víz, amit rápancsoltam szemgolyómra nem segített, így a szennyesruhatartóból kirángattam egy ruhadarabot, amit bevizeztem és arcomat beleborítva rohantam ki tapogatózva a lakásból. A lépcs?n lezuhanva eltörtem jobb csuklóm, és a kulcscsontom. Utána még kétszer estem el. Az utcán nem volt senki, így én szabadon sikítozhattam a fájdalomtól. Mikor már az arcomat martam a kezemmel, akkor jött le a szomszéd házból. Egy n? és nem kérdezett semmit, hanem betuszkolt a kocsijába, majd a baleseti ambulanciára vitt.
Az orvos szó nélkül kimosta valami szerrel a szemem, fájdalomcsillapítót adtak, majd szétválasztották egy szikével felragadt szemhéjamat.
Vastag kötést kaptam a szememre, ami betakarta egész fejem.
Második nap feküdtem a kórházban, mikor odajött hozzám egy nagyon kellemes hangú doktorn?, kit akkor még nem láttam a kötések miatt.
Kérdezgetett mit és miért tettem. Én elmeséltem neki a hangokat, a rossz álmokat. De Kálmánról és a katonásdiról hallgattam. Négy napon keresztül minden nap bevittek a n? szobájába és egy-egy órát beszélgettünk. Kaptam gyógyszereket, amikt?l nem álmodtam, és nyugodtan tudtam aludni.
tödik nap reggel szememr?l levették a nagy kötéseket, és kicserélték könny? ragtapaszra, mely alá gézt tettek.
Még így is teljes sötétségben éltem, de a gyógyulás már karnyújtásnyi távlata felbátorított. Unatkoztam, és haza akartam menni. Furcsa volt nem látni az engem körülvev? világot.
Hat nap múlva leszedték a kötéseket, és hazaengedtek.
A szomszéd asszony jött értem az autóján. Elmesélte, miután bevitt a kórházba, még aznap éjszaka felment a lakásba és megkereste a lakáskulcsokat. Lezárta a gázt, kikapcsolta a bömböl? rádiót, és a wc-ben sivító porszívót, majd bezárta a bejárati ajtót és a kert kaput is.
Számtalanszor megköszöntem kedvességét a kocsibejáró el?tt. Hálálkodva és türelmetlenül vettem ki a kezéb?l a házi baracklekvárral töltött buktákat, miket az én hazajövetelem megünneplése céljából sütött, és amit fent a konyhában, nálam akart megenni, miközben kifaggat.
Én határozott, de kedves elutasítással hárítottam el a közös buktázást, fejfájásomra hivatkozva.
Álmomban újra tizenhárom éves vagyok. Megint katonásdit játszunk, mint minden este.
A kis citromsárga lavórban állok meztelenül a konyhában a frizsider el?tt. T?lem egy karnyújtásnyira két kopott rozoga hokedli. Az egyiken Kálmán ül és néz. Közben kis mondókát dudorászik.
– AKI NEM LÉP EGYSZERRE NEM KAP RÉTEST ESTÉRE¦Az arcomat nézi szemrebbenés nélkül. Mintha elfelejtett volna pislogni.
– PEDIG A RÉTES NAGYON J- mondja és megvakarja a térdét, és közben szüntelenül néz.
– KATONÁNAK AZ VAL. -Mondja, majd köhint egyet, s közben le nem veszi rólam szemeit, elkiáltja magát:
– Hol az a víz?
Anyám egy citromsárga vödörrel a kezében jelenik meg. Lerakja a másik hokedlira. A vödörben hideg víz van, és egy levesmer? kanál.
Kálmán folyamatosan mondja a mondókát, és közben a szemembe néz. Anyám ez alatt a leveses mer?kanalat kiveszi a citromsárga vödörb?l, és a fejem fölé tartja, majd lassan rácsorgatja tartalmát a fejem tetejére. A jéghideg víz végigcsorog a testemen. Kálmán int, én csatlakozom hozzá a mondóka mondásában, és már egyszerre szavaljuk:
– KATONÁNAK AZ VAL- s jön a víz.
– AKI NEM LÉP EGYSZERRE – Anyám merít a ritmusra, és újra jön a jegesvíz.
Elkezdek dideregni fogaim, kocognak, és úgy mondom:
– PEDIG A RÉTES NAGYON J.
Ránézek anyámra, és bánatos arca még jobban elszomorít, így elkezdek sírni hadd, legyen jobb kedve. Becsukom szemem, kibuggyanó könnyeimet a jéghideg víz mossa le. Kálmán mordul egyet, és én kinyitom a szemem. Most is néz.
Édesanyám serénykedve öntöz engem.
Kálmán megint int, és már nem szavalok, hanem énekelem
– AKI NEM LÉP EGYSZERRE,
Végre elfogyott a víz a vödörb?l, most van egy kis szünetem, míg anyám nem hozza a következ?t.
Kálmán feláll a hokedlir?l. Dörmögi a kis versikét, s közben kinyitja a fridzsi ajtaját és az ablakot. A ventillátort pedig bekapcsolja, és a hideg leveg?áramlást a testemre irányítja. Annyira fázom, hogy vacogás közben összekoccanó fogaimtól nem hallok semmit. Kálmán most odalép elém, lehúzza a sliccét és néz.
Tudom, most dönti el, hogy jó kislány vagyok e vagy rossz,
Remélem jó, vagyok, mert akkor a puncimra pisil, és így legalább egy kicsit, melengeti leh?lt testem.
Ha rossz vagyok, akkor csak a fürd?vizembe engedi a forró aranysárga pisit.
– AKI NEM LÉP EGYSZERRE.
És Kálmán a lavórba pisil, tehát rossz vagyok
– NEM KAP RÉTEST ESTÉRE.
Énekelem én is, miközben anyám hozza a második vödör jeges vizet.
– PEDIG A RÉTES NAGYON J.
És megint jön a víz, de most már számolom a mer?kanalakat.
– KATONÁNAK AZ VAL. Egy merítés. Ma nem szeret anya sem, mert most is bánatos az arca.
– AKI NEM LÉP EGYSZERRE.
Második merítés.
Láttam reggel anya megint vett cukkínit
– NEM KAP RÉTEST ESTÉRE
Harmadik merítés.
sszeszorítom az öklöm
– PEDIG A RÉTES NAGYON J.
Negyedik merítés.
Mikor szállok már?
– KATONÁNAK AZ VAL.
tödik merítés.
Szeretem anyát.
– AKI NEM LÉP EGYSZERRE.
Hatodik merítés.
Szeretem Kálmánt
– NEM KAP RÉTEST ESTÉRE.
Hetedik merítés.
Megpróbálok hangosabban énekelni, hogy ?k is szeressenek engem.
– PEDIG A RÉTES NAGYON J.
Nyolcadik merítés.
Kálmán néz.
– KATONÁNAK AZ VAL
A merítésnek vége. Én éneklek tovább, de csak refrént.
A maradék vizet anyám egy mozdulattal a fejemre önti, majd a mélyh?t?b?l kiveszi a keményre fagyott cukkínit. Odanyújtja felém, és én elveszem t?le.
– KATONÁNAK AZ VAL.
Széttárom a lábam két kézzel, megfogom a cukkínit és megpróbálom felnyomni a puncimba.
– AKI NEM LÉP EGYSZERRE.
Elkezdek zokogni, repülni akarok.
– NEM KAP RÉTEST ESTÉRE.
Anyám megfogja a kezem és segít feltolni a fagyott zöldséget.
A cukkíni kb. négy centire van bent.
– PEDIG A RÉTESNAGYON J.
Nyolc centi, a hideg egyre éget?bb
– KATONÁNAK AZ VAL,
Egyszer csak kiröppenek testemb?l, és felrepülök a plafonra, és onnan nézek le. Már nem fáj semmi, jó meleg van.
Énke ott áll a citromsárga lavórban a fagyott cukkínivel a testében, miközben Kálmánnal énekel. Én, Énke felett lebegek.
Teakínálgató
Anyám mikor meghalt, akkor kezd?dött. Én találtam meg ?t, az el?szobában feküdt a cip?tartó el?tt a földön. A padlóváza, aminek színéért mindketten odavoltunk, összetörve hevert a teste alatt. Gondolom, rázuhanhatott, miközben szédelgett a vérveszteségt?l. Kedveltem ezt az antikolt daráltmák szín?, kis aranyvirág csokrokkal díszített, óriás padlóvázát, amiért két órát át baktattunk, és negyven percet alkudoztunk Tunézia egy kisvárosában, aminek a nevét már elfelejtettem.
Anyám az eserny?ket tárolta benne. Én pedig különböz? szöszöket, cérna darabokat, miket a szövetkabátomról az iskolába indulás el?tt szedegettem le.
Állandó rendszerességgel szotyihéjat, mozijegyet, vagy
egyszer-egyszer tökéletlen gömböly?ség?re összesodort rágógumi galacsinokat dobáltam a vázába. Mivégett rendszeresen megdorgált lájtosan könny? szavaival, minek ? oly nagy er?t nyilvánított, de az én lelkemben csak olyan nyomott hagyott, mint a vasplatnira rászállingózott tollpihe.
Hát én ezt a vázát sajnáltam, de nem anyámat.
?szinte irigységet éreztem. Mennyire jó neki, nincs több gond, átsírt éj, és els?sorban nincs férfi, ki a szívébe behatol, és a kétségbeesés parazitáját ülteti el a lelkében. Ez az él?sköd?, mely emberi szenvedéssel táplálkozik, további férgeket hoz létre. A bizonytalanság-parazita csemetéi a féltékenység, önsajnálat, önbecsmérlés, és ?rjöngésig gyarapodott, szinte kezelhetetlen düh. Ami tovább mérgezi el?ször a lelket, majd kiül az arcra: karikás szemek, fénytelen b?r és a zavart tekintet után jön a mozdulatok igazodása az ember kavargó, kétségbeesett lelkéhez.
Ett?l már harminc méterr?l meglátni az illet?r?l, hogy személyiségét, látásmódját, kapcsolatait embertársaival másképp, torzítva éli meg és látja
A hullaszállítók jöttek, és vitték anyám zsilettel felvágott csuklójú testét. De a lakásban benn rekedt matatása hangja a biztonsági láncon, csoszogása a kínai mamuszban, minek fels? része olyannyira kitágult, hogy, sokszor kilépett bel?le és a mamusz elhagyása után a lendülett?l még egy lépést téve szidta a kínai keresked?t, akit?l már vagy öt éve vásárolta. E szellem káromkodásától visszhangzott esténként a lakás. Siránkozó hangja, a reggeli fogmosás közbeni undorító öklendezése ott maradt velem. Esténként feler?södött bátorsággal akarta még halála után is birtokolni az életem.
A lakásban benn rekedt a szelleme egy rossz indulatú darabkája, ami magához láncolt, és félemlíteni akart éjjel és nappal.
Tanulás után hazatérve, a bejárati ajtó el?tt hosszú percekig csak vártam és halogattam a belépést. Minden nap hallgatózva remeg? kezekkel nyitottam a biztonsági rács zárját, de beljebb már nem akartam menni.
Volt úgy, hogy már órák hosszat álltam ott, de addig nem mozdultam, amíg a pisilés er?söd? ingerét?l ellilult számat a remegést?l nem kezdtem harapdálni.
A bejárati ajtón belépve, a küszöbön megállva, hosszú percekig csak néztem a váza helyét, és visszatartott leveg?vel, becsukott szemekkel suhantam be a konyhába, majd kabátomat ledobva a fürd?szobában a kádba okádtam, és közben magam alá vizeltem, majd összegömbölyödve aludtam el.
Anyám emlékszelleme még álmaimban sem hagyott, folyton ?, és a vele kapcsolatos történések zaklattak.
Éjszakákon át rettegve a fal felé fordulva, nyitott szemmel próbáltam ébren maradni, hogy ne álmodjak anyámról. Orromat a tapéta hideg papírjához érintettem, két fülemet mindkét kezemmel befogva számat összeszorítva álkapcsomat hol megfeszítve, hol elernyesztve koncentráltam az alvás elkerülésére. Mindkét lábam nagylábujját, mintha csak csettinteni akarnék, húztam össze a talpam irányába. És számoltam a mozdulatokat. Enni már nem mertem otthon, mert féltem és undorodtam az anyám vérét?l, amivel megjelölte az egész lakást.
Minden villanyt felkapcsoltam, a tévét, a rádiót bömböltettem, a wc-re pedig bevittem a porszívót, és ott búgattam egész éjjel.
De ez sem segített. A szemem a hangok, és a fény ellenére is lecsukódott, és rettegve ébredtem fél órás alvási periódus után. Kétheti alváshiánytól a fizikai állapotom drasztikusan romlott. Ã?Å¡gy járkáltam az utcán, mintha egy tökéletesen hangszigetel?, átlátszó plexi burában lennék. Nyitott szemem nem érzékelte a külvilágot, az emberekkel nem tudtam értelmesen kommunikálni, mert lelassult agyam, és testem késve és szelektálva reagált minden küls? hatásra.
Kábán lépkedtem a busz megállója el?tt. Az ellen?r a villamoson pár hozzám intézett szó után inkább már nem is kérte a vonaljegyemet.
Szerda éjjel volt, már tizenötödik napja nem aludtam. Az állandóan lecsukódó szememmel viaskodva, rettegve dörzsölgettem halántékomat. Anyámmal folyamatosan veszekedtem, hogy ne csoszogjon kint az el?szobában.
Borzasztóan dühös voltam rá, mert ahányszor kimentem, hogy er?szakkal leszedjem lábáról a kínai mamuszt, már a hátam mögül a kamrából vagy a fürd?szobából hallottam neszezését, vagy csoszogását. Mikor pedig bementem a szobába, és végre azt hittem, hogy nyugtom lesz t?le, állandóan gyerekdalokat énekelt a hálóban, oda meg én nem mertem bemenni.
Kis fogócska el?l bemenekültem a fürd?szobába. Beálltam a kádba, és jéghideg vizet engedtem magamra. A zuhanyrózsából ébreszt?en ható hidegvíz kopogott a fejtet?mön, elnyomva minden zajt és hangot, de anyám énekhangját és Kálmán dudorászását most is hallottam a fejemben. Megijedtem, mégpedig magamtól. Lehet, ?rült lettem, és nem szellemeket hallok a külvilágból, hanem a fejem belsejében vannak ezek a rémiszt? dolgok.
Elhessegettem magamtól ezeket az ijeszt? gondolatokat. Nincs elég bátorságom magamba nézni.
A hidegvízt?l, és a fáradtságtól dideregve, ha lassan is, de végül megadtam magam átkos ösztöneimnek, és lassan lecsukódott a szemem, miközben a hideg víz áztatta fejem.
Egyensúly
Kopogtatok. Nem jön válasz. Aztán rájövök, nem volt elég er? a mozdulatomban. Csak halkan kapirgáltam az égszínkék, salétromos falat. Kezem a kimerültségt?l engedve a gravitációnak, úgy hanyatlik le, mint mikor gyermekkoromban, a nyári szünetben, hátul a kert végében, a szálló legyeket röptükben fújtam le Kemotoxal. A böglyök ívesen, kövér potrohuk középtengelye körül pörögve hullottak a porba.
Belenyugszom, hogy nincs er?m. Átengedem magam a szédülésnek. Már nem émelygek, nem érzem a csavarást a hasamban, csak a lábujjaimban kering? izzást. Ã?Å¡gy parázslik, mint egyszer a Berekben, egy táborban, ahol egy hétig hordtam fogadásból a gumicsizmát, éjjel és nappal.
Kipállott. Aztán mentünk a b?rgyógyászhoz. Ott ismertem meg Évát.
– Ez egy buta fogadás – mondta Éva, majd kezembe nyomott egy tubus ken?csöt. Akkor volt a legszebb, ott a rendel?ben. Hitetlenkedve nézett a szemembe, és úgy kérdezte – egy szinte feln?tt ember miért ilyen felel?tlen?
Nem válaszoltam, csak néztem a szembogarában visszatükröz?d? önmagam. Szívott, csalogatott a zöld, kis barna pöttyökkel kirakott pupilla körüli csodaszín. Csak mosolyogtam a krémmel a kezemben.
Éva emléke er?t ad, megemelem a karom, feszítem a feszíthetetlent, nem érzem sem az izmot, sem inakat, csak látom alig nyitva tartott szememmel, hogy a karom mozdul.
Ez jó, legalább ez m?ködik. Mármint az akarat. Ha a kellemes emlékekb?l er?t gy?jtök, akkor talán kopogtatásra is lesz elég. Tudom, nem szabad rossz dolgokra gondolnom, az gyengít. Orromat odatolom a falhoz, épp csak hogy nem érinti. Beszívom elsatnyult tüd?mbe az id?k folyamán a falra rakódott port, mint egy falporszívó. Érzem a salétrom zölden fullasztó kipárolgását. A légz?szervem vendégül látja, nem akarja kiebrudalni, nem akarja kiköhögni a salétrom illatát. Ha neki jó, akkor nekem is jó, így szívok még egyet mélyen. Élvezem, hogy irritálatlanul szippanthatom magamba az élet szagát.
Igen a szagok jók lesznek. A szagokra lehet könnyen emlékezni. Attól megint er?s leszek, és ha er?s leszek, akkor talán kopogtatni is lesz er?m.
Orromat hozzányomom a falhoz. Valami életer?s illat kell, valami olyan, amit?l tudok majd kopogtatni.
Szemem nem merem becsukni, mert ha egyszer összezárulnak a pilláim, nem biztos, hogy újra szét tudom majd feszíteni.
Orrom hozzányomódik a portalanított falhoz. Szemem fókuszálatlanul, mereven nyitva. Nem üveges, még nem, még kopogtatnom kell, emlékeznem kell szép szagokra, hogy jelezzek.
Eszembe jut az apám illata, ahogy éjszakákon keresztül szívtam undorodva, és mégis csodálattal adózva hónaljának szagát.
Az az illat, az maga volt a biztonság. Feküdt az apám az egyszemélyes hever?n, horkolt, böfögött és fingott kedve szerint. Én meg ültem a földön az ágya el?tt, és tévéztem. Alig vártam, hogy még éjfél el?tt felkeljen a kis hever?r?l, és kimenjen pisilni, vagy enni, mert szerinte éjszaka jó enni, félálomban, mindenféle cupákokat. Apám mindig kiment: ezért, vagy azért – és mindig ott hagyta ?rizetlenül a hever?t.
Én meg, mint egy mohó tengeri malac, ki zölduborka halomba túrja az orrát, és hempereg vígan a halmozott ételben, élvezvén a lét biztonságát, és élelemb?l építi vackát, én is úgy hemperedtem bele apám takarójába, háttal a falhoz simulva, a tévével arccal szemben.
Apám úgy jött be a szobába, hogy még sertészsírtól fénylett a szája, és rágta a kolbászt, majd morgósan odavetette: már megint?- fejét csóválta, hogy nem lesz ez jól, mert nem férünk el. De én er?szakosan, nem mozdulva, úgy tettem, mintha már aludtam volna.
Ágy apám leült az ágy szélére, dörmögött, hogy â?? žvan ennek a gyereknek külön szobája, és nem férek el t?le? -, de nem ébresztett fel, hanem megigazította rajtam a takarót, és az oldalára fordulva, szájában a megrágott kolbász mócsinggal elaludt.
Én ilyenkor boldogságot és biztonságot éreztem. Jó volt ott lenni, csak nem láttam a tv-t apám széles háta mögül, így alig vártam, amikor a hátára feküdt, így végre nem kellett ágaskodva lesekedem.
És ilyenkor óram? pontossággal horkolni kezdett az apám, eközben én alig hallottam a Dallasból Bobby Jewing szavát, meg a családi körb?l a Ranschburgot, de nem bántam, és nem zavart apám hónaljának büdössége, mert amíg éreztem, addig védett a két anakonda vastagságú, tetovált er?s karja, horkolása el?zte az esti démonokat, és nem volt olyan félelmetes már a fürd?szobában a bojler nyomáskiegyenlít? szelepének a csöpögése sem. Nem zavart engem semmi, sem a sz?k hely, sem az hogy apám állandóan mindkét karját a tarkója alá tette, és a tv pont az ? hónaljával volt egy síkban. És mikor fejemet a párnahalom tetejére tettem, a félelmetes tv-m?sorokra kikukucskálva, apám hónaljának sz?rei meredeztek a szemem el?tt. És sz?rszálak sokasága takarta, osztotta meg a tv képerny?jét szemem el?tt úgy, mintha egy szúnyoghálón keresztül láttam volna. Minden éjszaka feltérképeztem a sz?rös hónaljat, barátom lett minden egyes sz?rszál. Nem bántam a sz?rpamacs takarását, s?t inkább élveztem, mert állandóan Zsóka dadus meséje derengett fel el?ttem, miszerint a boszorkánytól a királyfi úgy menekült meg, hogy háta mögé dobva a fés?t, hatalmas erd? n?tt ki a földb?l, és így a s?r?, és er?s szálerd? megmentette a királyfit és mátkáját.
Orromat a falhoz nyomom. Az emlék-hónaljszag mosolyra rándítja a szám. Rég mosolyogtam. Nyelvemmel kitapogatom a szájpadlásom, érzem a barázdákat, kicsi duzzanatokat, a hátsó fogaim hiányzó helyét, ahol a fogínyem állandóan felhorzsolódott a négynapos száradt kenyér héjától. Éva mindig külön vette nekem a kenyeret. A közértb?l hozott egy félkilós fehéret magának, nekem pedig félkilós félbarnát. Az én kenyeremet kiraktuk a konyhakredencre szárítani. Szerettem a szikkadt félbarnát.
Az orrom porca fáj, ahogy egyre er?sebben nyomom a falhoz. Nem felejthetem. Kopogtatnom kell. A fájdalom kijózanít. Kellemes emlékek? Az ember csak elálmosodik t?le! Megijedek saját gyengeségemt?l.
Majdnem lecsukódott a szemem, ahogy a szagok emlékével, és a félbarnán kér?dzve kábítottam magam.
Dühömben megrándul a kezem, a fal irányába suhan az öklöm. De miel?tt hozzáérne, újra lehanyatlik. A mozdulat hevessége meglep. Ilyen er?t ad az indulat? Leszarom a szép emlékeket, dühöngeni akarok, haragosan akarom csapkodni öklömmel a falat, nem kopogtatni szeretnék, hanem tombolni, szétzúzni, fájdalmat okozni magamnak. Igen, a falon akarom leverni az életem szomorúságát, a hiábavaló er?lködést.
Szememb?l könny csorog. A düh, és a tehetetlenség könnye. Szempilláimon egy-egy másodpercig himbálóznak, a sós dühcseppek, majd a koszos leped?re pottyannak, mint az erdei mókusok kicsi barna golyóürüléke a tölgyfa ágairól, elvegyülve az ?szi lehullott levelek között. Van olyan könnycsepp, mely legördül sebes arcomon. Bele a szám sarkán át, a nyelvem hegyére. Kesernyés és sós. Persze lehet, hogy a düh teszi kesernyéssé. Emlékszem Éva könnyeinek az ízére. Édes volt. A szerelem megédesítette, de nem csak azt, hanem minden testnedvét. Ittam a nyálát, könnyeit, és a puncija átlátszó, édes sikosítóját.
Fájdalommal lüktet? fejemben lassulva cikáznak az emlékek. Egy-egy gondolat szinte megmerevedik a koponyámban, valahol a szemem háta mögött, úgy tíz centire. A dühöngés tüzel? ereje, mi a testet vagy menekülésre, vagy az odacsapásra készteti, most szürkés zselévé áll össze, majd bekúszik a gerincvel?mbe, onnan szétárad, elönt, mint a vizelési inger a csepeg? víz hallatára.
A düh sem segít. Csakráim, mint a parton száradó medúza haldokló teste. Szemem fókuszálatlanul, pislogás nélkül szemez a salétrommal.
Szeretnék iciri-picirire összezsugorodni, mint a rothadó fal zöldes penész spórái, hogy végre szállhassak. Igen, már nem akarok kopogtatni, szállni akarok, bele egy másik lény, esetleg egy ember tüdejébe, hogy a légz?szerveken keresztül felszívódva az élet közelében maradhassak. De a legjobb lenne iciri-pici spermiummá változni, hogy csapkodó farkincámmal életemet hosszabbíthassam meg. Igen, még egy-két farkincacsapásnyi er?m van. Szeretek élni, szeretek lélegezni. Szeretek bosszankodni a részeg embereken, kik dülöngélve lármáznak éjjel a kocsmából hazafelé tartva, szeretek pletykálni, szeretek kárörvend?en, hamisan együtt érezni, vagy a Garay téren kutyaszarba lépni. Szeretek élni!
A zsibbadás a gerincvel?mb?l oszlik, így újra emelem karom. Az élet szeretete feszíti, emeli a szinte emelhetetlent, és érzem a fal nyirkos h?vösét az öklömön. Nem hallok hangot. Nem kopogtattam, csak súroltam a falat. Csalódott, dühös, vagyok!
Gy?lölöm az életet! Gy?lölöm a szerelmet.
Gy?lölöm az embereket! Dühös vagyok istenre! Tébolyultan nézem a rothadó falat! A szemem sarka már sebes, ahogy kimarta a könny. Elegem van a leckéztet? fájdalomból, elegem, van a mosolygó jézusból, miért teszi ezt velem, hisz karácsony napján születtem. Nem bánom! Gyere! Gyere! Te kurafi! Gyere fájdalom, nem félek, mi fájhat még, azt hiszed, számít, hogy szinte az egész testem fájdalmához hozzácsapódott a szemem sarka visítóan csíp?s égése. Nem, már nem tudsz nekem többet ártani. Nincs az a szenvedés, amit ne tudnék elviselni. A testem rothad, bels? szerveim szinte szétfolynak, mi hát nekem egy kis szemsarok csípés.
Dühösen mozdítom szemöldököm, bátornak sebezhetetlennek érzem magam, a testemen én uralkodom, nem félek a fél?rült fájdalomtól.
Mindent én uralok, gyere fájdalom! Isten halott!
Megmozdítom a fejem, orromat most nem nyomom a falhoz. Felszabadító érzés szembenézni bizonyos dolgokkal, elégedettséget érzek. Kellemes meleghullám önt el. Hagyom, hogy lecsukódjon a túler?ltetett szemhéjam. Élvezem a karikák pirosas ugrándozását, pöttyök hol sötét, hol világosabb sziporkáját. Megnyugszom, érzem a fájdalmat. Mosolyogni próbálok. Nem megy, már ez sem megy. Ha már nem kopogtathatok, legalább had mosolyogjak egyet. Emlékeim között kutakodom. Behunyt szemmel, hagyom magam sodorni. Lassan elmosolyodom.
Jönnek az emlékek. Zuhanok önmagamba.
Ã?Å¡jra gyerek vagyok, úgy hét éves. Azt hittem, hogy annyi gyermekem lesz feln?tt koromban, ahány herém van. Hihetetlen biztonságot adott gyermekként a tudat, hogy a sors vasmarka irányítja életem, és már el?re meg van írva, meg van pecsétel?dve a kés?bbi családalapítási tervem. Hétévesen minden este a fürd?kádban fogtam a két golyómat, és azt hittem, hogy az a két baba, azok a leend? gyermekeim. És majd a lányoknak, hogy mi módon akkor még nem tudtam, valami technikával, átlököm majd a két kicsi babámat, az akkor még picike kukimon keresztül. Simogattam egész fürdés közben, és megkereszteltem ?ket. A jobboldali volt Jancsi, a baloldali pedig a Juliska.
Megrándulok, egész testem egy másodpercre tele van feszültséggel. Megbékélve fekszem a koszos ágyban. Er?m elhagy, én pedig az er?szakos kapaszkodást hagyom el. Már nem akarom kinyitni újra a szemem. Inkább vissza akarok térni Jancsihoz és Juliskához. Ki?zöm a kapaszkodás gyötrelmes akarását magamból. Emlékezni akarok. Zuhanok, a pöttyök ugrálnak szemhéjam el?tt, zuhanok.
Aztán elhatároztam, hogy kinyilvánítom gondolataimat, érzéseimet Kocsis Szilvike irányában.
Neki akartam adni az én Jancsimat és Juliskámat.
Hogy milyen nap volt, már nem emlékszem. Az iskolába indulás el?tti reggeli szokásos ébreszt? ideje el?tt egy órával felébredtem, és a közértbe visszavittem az el?z? napon összegy?lt sörösüvegeket. A pénzzel a kezemben várakoztam a trafik bejárata el?tt. Szobroztam kis zsebpénzemmel, és óriási bevallásvágyammal.
Egy piros és egy kék golyót vettem, majd a két babámat jelképez? üveggolyót beraktam az alsógatyámba. Rohantam elkésve az els? óráról, be az iskolába, be a Kacsúr Zsolti mellé a padba, a kocsis Szilvi háta mögé.
Egész nap ültem, álltam futottam, és tanultam, miközben várakoztam. Hogy mire, azt pontosan megfogalmaztam magamnak. Hát arra vártam, hogy a Jancsimból és a Juliskámból a két üveggolyómba szálljon át az er?. És mikor majd odaadom a Kocsis Szilvikének másnap, ? el?ször a zsebébe rakja, majd az én instrukcióimnak megfelel?en, a fürd?kádban ülve a punijához nyomja azokat. És végre megtörténik, amire vágyom öntudatomra ébredésem óta, mégpedig az, hogy gyermekem szülessen. Egy egész napot, egy egész éjszakát hagytam, hogy az üveggolyóba beleszálljon az er?. Másnap reggelre úgy éreztem, kell?képpen fel van töltve. Ez azért volt fontos, mert nem akartam kar vagy láb nélküli babákat. Az els? óra osztályf?nöki óra volt. Az el?re megírt instrukciós levéllel a kezemben ültem a Szilvike háta mögött a padban. El?vettem egy selyempapír darabot, amit az el?z? napon vásárolt félbarna kenyér becsomagolására használt az anyukám, és az alsónadrágomból kivéve a testmeleg golyókat, a padra magam elé téve szemléltem elégedetten. Gy?jtöttem az elszántságot, kis instrukciós levelemet szorongatva. Az ezerszer átálmodozott koreográfiát újra és újra végiggondoltam. Vártam remeg? testtel, és ágaskodó pici péniszemmel a babák átadását, az osztályf?nöki és az énekóra szünetére tervezve az id?pontot..
Ekkor bökött meg a Kacsúr Zsolti a könyökével, majd halkan kérdezte žminek az a két üveggolyó?? Ideges lettem, és nem válaszoltam, inkább újra a mondókámat kezdtem magamban gyakorolni, minek kíséretében átadni készültem a babákat.
Az of?óra végén a Kacsúr Zsolti támadásba lendült. Egyszer?en kikapta a félbarna kenyeres selyempapírkupacból a két babát. Hiába kaptam a keze után, gyorsabb és er?sebb volt nálam. Kirohant a Kacsúr Zsolti az osztályból hangosan nevetve, és incselkedve kiabált, hogy žlátjátok, milyen szép golyóim vannak?? Majd megfulladtam a düht?l. Rohantam kezemben a selyempapírral a babáim után. Aztán a WC-be értem utol a gyermekrablót. Csavartam a kezét szidtam az anyukáját és könyörögtem, de nem adta vissza Jancsimat és Juliskámat. Aztán egy váratlan pillanatban a Kacsúr Zsolti a két babámat bevette nevetve a szájába, és úgy vigyorgott rám. Ekkor már annyira ideges lettem, hogy minden bátorságomat összeszedve nagyot taszajtottam ellenfelemen. A Kacsúr Zsolti kibillent egyensúlyából, a piszoár tartotta ?t meg függ?leges testhelyzetében. És ekkor történt a dráma. Juliskámat a Kacsúr Zsolti véletlenül lenyelte. Jancsikámat pedig dühében a piszoárba köpte, és adott nekem egy óriási kokit.
Bezárkóztam a WC-be. Nem mentem be az énekórára, mert nem tudtam felegyenesedni a sok sírástól.
Aztán a következ? órán a Kacsúr Zsolti bocsánatot kért t?lem, én pedig elmeséltem neki a Juliska történetét. Aggódtunk, és kíváncsiak voltunk, mi lesz a Juliska és a Kacsúr Zsolti sorsa. Másnap reggel sütit vittem neki, mert azt hittem, teherbe ejtettem ?t. Hiába tudtuk, hogy ki fogja kakilni az üveggolyót, Juliska szelleme örökre benne maradt.
Végre vigyorgok, igaz, cserébe be kellett hunynom a szemem. Nem bánom.
A Kacsúr Zsolti volt az esküv?i tanúm. Éva nem szerette ?t. Éva senkit nem szeretett, aki meleg. Ezt is megbocsátottam neki, minden felett szemet hunytam. Ott az esküv?n találkoztam utoljára a barátommal. Vesztettem egy embert, és kaptam egy másikat. Egyensúlyban voltam.
Fogyóban vagyok, legy?zöttként pihegem bele lelkem a penészes falba. Szám nyitva, érzem, ahogy csorog a nyálam. Le egészen a bedagadt nyakamon, majd a koszos leped? szívja fel. Er?t érzek magamban, így nyelvemet mozdítom, hozzáér a fogamhoz. Most visszahúzom, majd ismét metsz?fogamhoz érintem. Kimerülök a nyelvgimnasztikában. Elfáradok. Belefáradok. Nyelvem útját állja kicsorduló nyálamnak. Érzem, ahogy felgyülemlik a nyál a szájüregemben. Mintha csalán lenne benne. Egy alig hallható sóhaj, a felgyülemlett átlátszó nyálam visszafolyik garatomba. Köhöghetnékem támad. Görcsöl a nyel?csövem. Tüd?mbe belefolyt váladékom egy köhögéssel próbál kimenekülni testemb?l. Egy nagy leveg?vétel, áhhhhh, egy hatalmas rángógörcs, és a köhögés megtörténik. Mintha a metró szerelvény költözött volna belém, dübörög a mellkasom, megfeszül a karom, és a rángógörcs nekicsapja kezem a salétromos falnak. Mosolyognék, ha tudnék, de elfáradtam. Már nem akarok lélegezni, hisz kopogtattam.
