Zatykó Zoltán : A szükség törvénye

A határ előtt már jócskán felgyülemlett a kocsisor, az átkelőig járatos buszból végig figyelemmel lehetet kísérni, hogy a bosszús sofőrök hogyan elégedetlenkednek a szemük előtt lévő látvánnyal. A buszon csak néhány utas üldögélt közönyösen, ilyenkor még nem sokan utaznak haza a munkából, inkább csak azok vágnak neki dél körül a harminc perces útnak, akik csupán ügyes-bajos problémáikat intézték el a városban. Egy nyugdíjas nénike fejcsóválva figyelte az egyik ülésen térdelő tíz év körüli fiúcskát, aki örömteli arccal nézelődött kifelé az ablakon. Hátizsákja hanyagul hevert a padlón, kezében egy sárga, műanyag vödröt szorongatott, amibe egy szakadt reklámszatyor volt belegyűrve. Kopott pólója hanyagul lógott kifelé a farmerból, lyukas tornacipőjét különféle tollfirkálmányok díszítették. Egy színes szalagon kulcs lógott a nyakában, ami minden kanyarnál nekikoccant az ablaküvegnek, és ez, szemmel láthatólag még tetszett is neki. Amint a jármű bekanyarodott a megállóba, a fiú felpattant a helyéről, és azonnal az ajtóhoz lépett, egyik kezével rátapadva a leszállásjelző gombjára. Ahogy leszállt, rutinos lépésekkel elindult a lakókocsis büfé felé, ami előtt néhányan álldogáltak, és valamilyen üdítőt szürcsölgettek a zsíros lángos fokhagymás illata mellé. Karcsi nem törődött velük, és azok sem figyeltek fel a vézna gyerekre, már megszokták egymás látványát az utóbbi egy évben. Kezdetben még megbámulták az egyedül érkező fiút, aki az iskolatáskáját a büfé alá rúgva elindul a várakozó autók közé, karján kis vödrével, és maszatos kezeivel, de mára nem törődött vele senki. Karcsi egészen az útlevélkezelőkig merészkedett, és óvatos szemekkel mérte fel a helyzetet. Ha a szakállas határőr van, akkor távolabb kell mennie, mert a múltkor még meg is pofozta a szemtelenségéért. De ma a szerencse felragyogott, mert a köpcös van szolgálatban, aki ügyet sem vet a szorgoskodó fiúra. Odalépett az első autó szélvédőjéhez, és gyors mozdulatokkal végigdörgölte rajta a habos szivacsot, majd egy gumilappal lehúzta a feláztatott szennyeződéseket. Miután elkészült a művelettel, odaállt a sofőr oldalához, és keserves tekintetet vágva mereven figyelt befelé. Ha szerencséje volt, akkor kapott valamit, egy-két márkát, vagy valamilyen csokoládét, de olykor pórul járt, mert hiába is dolgozott alaposan, a benn ülő nem honorálta kéretlen és tolakodó szorgalmát. Ilyenkor még álldogált ott egy darabig, majd vágva egy pofát továbblépett a következő autóhoz. Eleinte még felmutatta a vödröt és a szivacsot, de ez nem bizonyult eredményesnek, mert így sokkal többen elutasították a szolgálatait, és üres zsebbel ment haza. Most kérés nélkül mossa az ablakokat, és így több jutalom üti a markát, mert van aki megsajnálja, és még ha előtte nem is akarta volna lemosatni a szélvédőjét, mégis kiad valamit a fiúnak. A sorok mellett strázsáló határőrök megmosolyogták Karcsi igyekezetét, és vidáman bíztatták, amikor a keresetét számolgatta kicsi markában.
– Ez az, öcsém, csak így tovább! Lassan meglesz a millió!
Millió – ábrándozott el ilyenkor Karcsi, és lelki szemei előtt színültig szedett tányérokat látott, meg rántott húsokat. Az iskolában már második éve nem ebédel, mert nincs pénzük befizetni, így amikor hazaér, akkor eszik valamit, ha éppen van mit. A szomszéd néni hívta be magához olykor, de a fiú már szégyellte, hogy másnál kell ennie, így csak későn járt haza, amikor nem találkozott össze senkivel a lépcsőházban.
– Hol a fenébe voltál? – ripakodott rá ilyenkor az anyja, de a választ sem várva folytatta – Apád megint hullarészeg, menj, hívd haza a kocsmából.
Végül ott, a sarki kocsmában halott először a munkáról. Egy fiatalember mesélte az egyik haverjának, hogy micsoda vagyonokat lehet keresni ablakmosással, mert az ostoba külföldiek tele vannak felesleges pénzzel, amit a cigarettacsikkel együtt dobálnak ki az ablakon. Persze ez erős túlzás volt, és Karcsinak ez már az első héten kiderült, amikor rávette magát, hogy ellóg az iskolából, és kibuszozik a határra felmérni a helyzetet. A pénz nem dőlt, de aznap végre jóllakhatott csokoládéval és kólával, amit adtak neki. Estére gyomorrontást is kapott, de azóta megedződött. A felesleges édességeket a suliban adja el pár forintért, és mindig akad vevű az árura. A márkát a büfés néni váltja be neki, és azóta olyan jól összebarátkoztak, hogy a középkorú hölgy szívesen megőrzi Karcsi táskáját is, így nem kell bedobnia a lakókocsi alá.
A mai nap termékenynek ígérkezett. A kocsisor lassan vánszorgott előre, és az emberek birkatürelemmel várakoztak az előrehaladásra. Karcsi begyakorlott mozdulatokkal sikálta az üvegeket, és csurrant is borravaló, amit ő tréfásan ennirevalónak nevezett el. Már betéve tudta, hogy melyik rendszám mögött milyen emberek vannak, és elővigyázatosságból a törököket általában kihagyta, ha férfi ült a volánnál. A nők mindig megszánták, és tőlük többet is kapott, egyszer az egyik meg is simogatta a fejét. Furcsa borzongás szaladt végig a hátán ekkor, és később el is sírta magát a buszon hazafelé, mert már régen érte ilyen kellemes benyomás. Az anyja mostanában csak felpofozta, mert nem kapott választ arra, miért van ennyi igazolatlan hiányzása Karcsinak, és, hogy ezért is csak őt fogják megbüntetni, és, hogy talán ő rosszat akar neki ezzel a sok csavargással? Karcsi ilyenkor lehajtott a fejét, és a csörgő pénzérmékre gondolt tehetetlen dühében, ami kicsit megnyugtatta, mert ez a csörgés a gyomrának dallam volt, a teli gyomor dallama. Aztán másnap ugyanúgy ellógott az utolsó két óráról, hogy minél többet kereshessen az ablakmosással, és, hogy aznap ismét jóllakhasson a büfés néni szendvicsével meg kólájával, ami mellé sokszor olyan simogatás járt, mint amit attól a török nőtől kapott egyszer.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 07:39 :: Zatykó Zoltán
Szerző Zatykó Zoltán 85 Írás
"Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy, S egy talpalatnyi föld elég nekem. Hol a tagadás lábát megveti, Világodat meg fogja dönteni." Madách Imre: Az ember tragédiája