A határ előtt már jócskán felgyülemlett a kocsisor, az átkelőig járatos buszból végig figyelemmel lehetet kísérni, hogy a bosszús sofőrök hogyan elégedetlenkednek a szemük előtt lévő látvánnyal. A buszon csak néhány utas üldögélt közönyösen, ilyenkor még nem sokan utaznak haza a munkából, inkább csak azok vágnak neki dél körül a harminc perces útnak, akik csupán ügyes-bajos problémáikat intézték el a városban. Egy nyugdíjas nénike fejcsóválva figyelte az egyik ülésen térdelő tíz év körüli fiúcskát, aki örömteli arccal nézelődött kifelé az ablakon. Hátizsákja hanyagul hevert a padlón, kezében egy sárga, műanyag vödröt szorongatott, amibe egy szakadt reklámszatyor volt belegyűrve. Kopott pólója hanyagul lógott kifelé a farmerból, lyukas tornacipőjét különféle tollfirkálmányok díszítették. Egy színes szalagon kulcs lógott a nyakában, ami minden kanyarnál nekikoccant az ablaküvegnek, és ez, szemmel láthatólag még tetszett is neki. Amint a jármű bekanyarodott a megállóba, a fiú felpattant a helyéről, és azonnal az ajtóhoz lépett, egyik kezével rátapadva a leszállásjelző gombjára. Ahogy leszállt, rutinos lépésekkel elindult a lakókocsis büfé felé, ami előtt néhányan álldogáltak, és valamilyen üdítőt szürcsölgettek a zsíros lángos fokhagymás illata mellé. Karcsi nem törődött velük, és azok sem figyeltek fel a vézna gyerekre, már megszokták egymás látványát az utóbbi egy évben. Kezdetben még megbámulták az egyedül érkező fiút, aki az iskolatáskáját a büfé alá rúgva elindul a várakozó autók közé, karján kis vödrével, és maszatos kezeivel, de mára nem törődött vele senki. Karcsi egészen az útlevélkezelőkig merészkedett, és óvatos szemekkel mérte fel a helyzetet. Ha a szakállas határőr van, akkor távolabb kell mennie, mert a múltkor még meg is pofozta a szemtelenségéért. De ma a szerencse felragyogott, mert a köpcös van szolgálatban, aki ügyet sem vet a szorgoskodó fiúra. Odalépett az első autó szélvédőjéhez, és gyors mozdulatokkal végigdörgölte rajta a habos szivacsot, majd egy gumilappal lehúzta a feláztatott szennyeződéseket. Miután elkészült a művelettel, odaállt a sofőr oldalához, és keserves tekintetet vágva mereven figyelt befelé. Ha szerencséje volt, akkor kapott valamit, egy-két márkát, vagy valamilyen csokoládét, de olykor pórul járt, mert hiába is dolgozott alaposan, a benn ülő nem honorálta kéretlen és tolakodó szorgalmát. Ilyenkor még álldogált ott egy darabig, majd vágva egy pofát továbblépett a következő autóhoz. Eleinte még felmutatta a vödröt és a szivacsot, de ez nem bizonyult eredményesnek, mert így sokkal többen elutasították a szolgálatait, és üres zsebbel ment haza. Most kérés nélkül mossa az ablakokat, és így több jutalom üti a markát, mert van aki megsajnálja, és még ha előtte nem is akarta volna lemosatni a szélvédőjét, mégis kiad valamit a fiúnak. A sorok mellett strázsáló határőrök megmosolyogták Karcsi igyekezetét, és vidáman bíztatták, amikor a keresetét számolgatta kicsi markában.
– Ez az, öcsém, csak így tovább! Lassan meglesz a millió!
Millió – ábrándozott el ilyenkor Karcsi, és lelki szemei előtt színültig szedett tányérokat látott, meg rántott húsokat. Az iskolában már második éve nem ebédel, mert nincs pénzük befizetni, így amikor hazaér, akkor eszik valamit, ha éppen van mit. A szomszéd néni hívta be magához olykor, de a fiú már szégyellte, hogy másnál kell ennie, így csak későn járt haza, amikor nem találkozott össze senkivel a lépcsőházban.
– Hol a fenébe voltál? – ripakodott rá ilyenkor az anyja, de a választ sem várva folytatta – Apád megint hullarészeg, menj, hívd haza a kocsmából.
Végül ott, a sarki kocsmában halott először a munkáról. Egy fiatalember mesélte az egyik haverjának, hogy micsoda vagyonokat lehet keresni ablakmosással, mert az ostoba külföldiek tele vannak felesleges pénzzel, amit a cigarettacsikkel együtt dobálnak ki az ablakon. Persze ez erős túlzás volt, és Karcsinak ez már az első héten kiderült, amikor rávette magát, hogy ellóg az iskolából, és kibuszozik a határra felmérni a helyzetet. A pénz nem dőlt, de aznap végre jóllakhatott csokoládéval és kólával, amit adtak neki. Estére gyomorrontást is kapott, de azóta megedződött. A felesleges édességeket a suliban adja el pár forintért, és mindig akad vevű az árura. A márkát a büfés néni váltja be neki, és azóta olyan jól összebarátkoztak, hogy a középkorú hölgy szívesen megőrzi Karcsi táskáját is, így nem kell bedobnia a lakókocsi alá.
A mai nap termékenynek ígérkezett. A kocsisor lassan vánszorgott előre, és az emberek birkatürelemmel várakoztak az előrehaladásra. Karcsi begyakorlott mozdulatokkal sikálta az üvegeket, és csurrant is borravaló, amit ő tréfásan ennirevalónak nevezett el. Már betéve tudta, hogy melyik rendszám mögött milyen emberek vannak, és elővigyázatosságból a törököket általában kihagyta, ha férfi ült a volánnál. A nők mindig megszánták, és tőlük többet is kapott, egyszer az egyik meg is simogatta a fejét. Furcsa borzongás szaladt végig a hátán ekkor, és később el is sírta magát a buszon hazafelé, mert már régen érte ilyen kellemes benyomás. Az anyja mostanában csak felpofozta, mert nem kapott választ arra, miért van ennyi igazolatlan hiányzása Karcsinak, és, hogy ezért is csak őt fogják megbüntetni, és, hogy talán ő rosszat akar neki ezzel a sok csavargással? Karcsi ilyenkor lehajtott a fejét, és a csörgő pénzérmékre gondolt tehetetlen dühében, ami kicsit megnyugtatta, mert ez a csörgés a gyomrának dallam volt, a teli gyomor dallama. Aztán másnap ugyanúgy ellógott az utolsó két óráról, hogy minél többet kereshessen az ablakmosással, és, hogy aznap ismét jóllakhasson a büfés néni szendvicsével meg kólájával, ami mellé sokszor olyan simogatás járt, mint amit attól a török nőtől kapott egyszer.
Zatykó Zoltán : A szükség törvénye
De bello proprio
Elolvasta:
20
Nyomtatás
Gyermeki lelkemben mély nyomot hagyott a háború – a II. Világháború. A hosszú évek során sikerült elásni, tudatom mélyére száműzni a bomba sivításának hangját, az óvóhelyek rettenetét, a lebombázott házak képét.
És most előjöttek!
Álmaimban, de ébrenlétben is – hallom a becsapódó bomba robaját, a vadászgépek géppuskájának kattogását, csontjaimban érzem a föld remegését. Újra élem a rettegést, amikor édesapám az éjszaka közepén kivett az ágyból, hogy meneküljünk ki a házból. A kert végében a sövény tövében húztuk meg magunkat. Hogy mit védett az a sövény, nem gondoltuk meg, de adott egy kis biztonság érzést. Aztán a közelben becsapott a bomba és örülhettünk, hogy nem talált el!
Jól emlékszem egy bizonyos reggelre. Apuka és Imre bátyám mindig együtt indultak reggelenként. Apuka az irodába és Imre a Közkórházba, ahol cselédkönyves gyakorlatát végezte. Siettette Apukát, nem akart lekésni az átadásról. Ilyenkor az inspekciósok beszámoltak a betegekről, hogy mi minden történt az éjszaka folyamán. Ezeken az úgy nevezett átadásokon jelen volt mindenki, akinek csak köze volt a betegekhez – a főorvostól a gyakornokig, a főnővértől az osztályos nővérig. Nem szabadott hiányozni. Szóval Imre türelmetlenkedett, de Apuka nyugtatta, mondván, „csak öt perc türelmed legyen, ameddig megiszom a kávémat!” Végül elindultak, s mikor az Elmegyógyintézethez érkeztek – köznyelven bolondok házának nevezték, vagy a színe miatt sárgaháznak, homlokzatán, ott díszelgett a felírat, hogy Saluti et Solatio Aegrorum – gyógyulás és vigasztalás a szenvedőknek -, szóval, amint ide értek, megszólaltak a szirénák, légiriadó! Óvóhelyet rendeztek be az elmekórház alagsorában, külön a betegek és személyzet részére és külön az idegenek, az utcáról betérők részére. Ide mentek be az óvóhely parancsnok irányítása szerint. Ott szorongtak a többi beterelt emberrel közel félórát, akkor lefújták a légiriadót és folytatták az utat.
Amint a Közkórház közelébe érkeztek, vették döbbenten észre, hogy találatot kapott. Az épület egyik szárnyából csak romhalmaz maradt. A félbeszakadt kórtermek közszemlére tették megmaradt belsőjüket. A műtő fala is leomlott, látni lehetett a törmelékkel borított műtőasztalt és a mennyezetről leszakadt lámpát.
Az a pár perc késés mentette meg az életüket, különben ők is a romok alá kerültek volna …
A kertben és kint a határban a bombatölcsérek, akkorák, mint egy kisebb tó, mikor megtelnek eső és talajvízzel, még sokáig, évekig emlékeztetnek az átélt félelmekre.
És a csontsovány, rongyos, hazatérő hadifogjok alakja máig kísért …
Négysorosok
Elolvasta:
47
Nyomtatás
Bűnöm
.
Maszkok mögé rejtett önmarcangolás.
Pocsolyába tükröződő képek.
Kezed a kezemben finomhangolás.
Szerelmem – én vétkem.
—-
A csere
.
Halvány lila fátyol mögött,
Piruló arcom néz téged.
Hűséges szívembe szövött
álmom, kalandra cserélted.
—-
Fegyver
.
Magányom, mint szirmát hullató virág.
Üres hordók kongó rejtekében,
Bűzös tóban a bucskázó vadlibák –
Gépfegyverem tartott rettegésben.
—
Éjjel
,
Szitáló szemekben küldi fájdalmát.
Csalódik a forró szenvedélyben.
Hamuvá porladt a zöldülő faág,
sírnak a rózsák fekete vérrel.
—
Hajnal
.
Surran a macska, árnyékot vet lépte.
Háztetők hajnala pernyét vendégel.
Hűs padlásszobának nincs menedéke.
Gerendáján ringatózom – vége.
—
Paraszti udvar
.
Kopasz nyakát a hurokba dugja,
kárál, mint kinek minden a gondja.
Ugat az eb, a csontját eldugja.
Kezem a torkod szorítja, fojtja.
20. századi anzix
Elolvasta:
47
Nyomtatás
A 20. század elején a falvak népe még hitt a boszorkányokban. A fosztóban rémtörténeteket meséltek egymásnak az asszonyok. A gyerekek félve bújtak anyjuk szoknyája mögé. Egy tizenéves levente is volt közöttük, ő is hallgatta a mendemondákat. Sötétben ment haza. Egyszer csak lerepült fejéről a sapkája. Lélekszakadva futott hazáig. Egy szemhunyásnyit sem aludt. Alig várta a pirkadatot. Aztán hősiesen elindult a tett helyszínére. Messziről látta, hogy a sapkája hintázik egy szárítókötélen. A sapka gombja akadt bele. Többé már nem félt a boszorkányoktól, hiába is riogatta bárki.
Annus évente kipottyantott egy purdét. A sok éhes szájat betömni nehéz, hát minden nap sorra járta a házakat kenyérért, ezért-azért koldult. Cserébe titkot mesélt a halálgyárról, oltott meszes gödrökről, emberi csontból készített fésűkről. Na és a szappan a szappan…
Annus összes rokona odaveszett. Neki szerencséje volt, jöttek az oroszok.
Én anyámtól hallottam a szörnyűségeket, ki tudja hányadik szájból. Zsidó sors, cigány sors. Jobbra érdemes emberek sorsa. Pszt!
Játék a szavakkal-3.
Elolvasta:
52
Nyomtatás
Vágyak
Vadvirág voltam,
Virágkoszorúban.
Vörös virradatkor
Vágytam valakire,
Vártam valamire.
Viharos világod
Vonzott végtelenül.
Vad vágyaim végül
Így váltak valóra.
Végzetes vonzalom,
Veled vállalom.
Apám utolsó meséje
Elolvasta:
57
Nyomtatás
A május illatát az est magába zárta,
az ezüsthold szemeit nyitogatva
nyújtózott ki a fekete égbolton,
árnyjátékba kezdtek a sárga csillagok,
te csendben az ágyam mellé ültél,
s törékeny szárnyú álmokról meséltél.
Elmesélted, hova repülnek az angyalok,
a felhők miért vitorláznak az égbolton,
egy csillag hány fénnyel lobog,
és a vénhold miért nem mosolyog,
mikor a nap lábujjhegyen előoson.
Gyermekként elbűvölten hallgattam
álomba ringató, gyönyörű szavaid.
Kértelek, maradj még!
Mesélj nekem arról,
miért az égből hull a táncoló hópehely,
miért, nem hóvirágsziromként olvad szét
mikor fényes-csillagként kezeimre ér.
Te rám mosolyogtál, szemedben
ott volt ezer könny harmatos cseppje,
annyit súgtál, halkan hozzám bújva,
kislányom, ők a fodros hópiheruhába bújt,
felhőkön táncoló fehér angyalok,
akik majd vigyázzák
minden ébredésed és álmod.
Akkor még nem tudtam,
ez volt az utolsó meséd.
Szemeim lehunytam,
te betakartál,
szorosan öleltél,
jó éjszakát kívántál,
és
kilépve szobámból,
az álmaimat rám zártad,
soha…
soha többé
nem láttalak…
Újból itt ülök gyermekéveim szobájában,
csak az emlékek rajzolnak mosolyt falaira,
képeid két kezem közt szorítom,
és a virradat gyújt fényt arcodon…
hangod nélkül némán szól minden képkeret,
hisz’ utolsó meséd nem fejezted be,
soha nem…
Csillagfényem
Elolvasta:
57
Nyomtatás“fejem kezedbe hajtom, arcomat hajadba fúrom…”
Lelkünk már rég összeért
együtt lüktetett az ér
a test mit sem sejtett,
míg papír és a kéz
már szebbnél szebb
dalt regélt
tudnám veled, éjszakákon át
hallgatni a tücsök dalát
merengni messzi csillagfényeken
holdezüstös éjeken
fejem kezedbe hajtom,
arcomat hajadba fúrom,
s lényed csillagfátyolán át
újra halljuk a tücsök dalát
A nanopitekusz
Elolvasta:
63
NyomtatásKomolytalan, de mégis vedd komolyan! *
A nanopitekusz a szavanna feliratú terepasztalon található. Érdekes faj. Egyedei magabiztosan mozognak két lábon, kezüket eszközök fogására használják, melyeket maguk készítenek. Fegyvereik is vannak. Én „hajító vesszőnek” neveztem el ezeket. Fából faragják hegyesre. Kellemetlen sebeket ejthetnek vele.
Magam is tapasztaltam.
A napokban egy fát akartam az ösvényükről elmozdítani. Segítő szándékkal, de beledöftek az ujjamba kétszer is a hegyes pálcikáikkal. Mikor elkaptam a kezemet az egyik még ott fityegett az ujjamba szúrva. Visszanézve a nanopitekuszokra láttam, odatódultak az elmozdított fához és az alatta levő férgeket szedegették össze szorgalmasan. A legtöbbet azonnal megettek, de voltak köztük néhányan, akiknek az oldalán bőrtarisznya lógott. Ebbe gyűjtötték, amit nem ettek meg ott helyben. Figyeltem, hogy a tanyájukra vitték azok számára, akik ott maradtak.
Közben nagyon elkezdett fájni a megszúrt kezem. Kihúztam a vesszőt és bementem a doktorhoz.
Először a vesszőt kezdte tanulmányozni, de mondtam, hogy fáj a szúrás helye, és hogy az a pálcika nem fut el, inkább a sebemmel törődjön.
Úgy is tett. Megnézte, megpiszkálta a sebet, váladékot is vett, majd bűvölni kezdte a számítógépét, hümmögött és leemelt a polcról egy megsárgult régi könyvet. Miután azt végiglapozta, felhívta a gyógyszer ellátót. Ismeretlen nevű gyógyszert rendelt „sürgős” megjegyzéssel. Mintha a „penicillin” kifejezést hallottam volna, ahogy rendelt, de nem biztos, hogy jól jegyeztem meg.
Rákérdeztem, és a doktor megmagyarázta, hogy nekem a sebekben gennykeltő kórokozók vannak. Mondta a nevét is, de nem értettem jól és hogy már rég kiirtották ezeket. Több száz éve!
Egyedüli szer, ami hat rájuk csak az, amit most rendelt meg. De azt sem forgalmazzák már évszázadok óta. Most a gyógyszer-bankból küldenek.
Mialatt beszélgettünk meg is érkezett a „penicillin”. Milyen furcsa dallamos szó! Azok a régi emberek biztos ilyen szép dallamosan beszéltek…
A doktor a sebeimet kimosta, gyógyszert tett bele, meg kis műanyag csövecskét, össze ne forrjon idő előtt, beadta az orvosságot.
Az elkülönítőben kellett maradnom, amíg biztosan kiirtják szervezetemből azokat a veszélyes kórokozókat.
Naponta négyszer kaptam penicillint, és kétszer kötözték át az ujjaimat. Három napig tartott a tortúrám.
Közben persze nem tétlenkedtem. Jelentést készítettem a történtekről a hatóság részére, utasítottam a munkatársaimat, hogy fedjék le burával a telepet és, hogy csak manipulátorral nyúljanak be, ha valamiért szükséges.
A doktor is megvizsgálta a szúrószerszámot, ami a sérüléseimet okozta. Állati eredetű vérnyomokat talált rajta, ami azt jelenti, hogy azelőtt már használták.
Hallatlan dolog!
A nanopitekuszok nem ismerik az egyszer-használatos eszközöket…
Szivárvány meséi – Bevezet?
Elolvasta:
50
NyomtatásMesét kedvel? feln?tteknek
El?szó
Egyszer volt, hol nem volt, de volt az biztos, mert akkor nem írnék róla, élt egyszer egy tündér valahol ott az üvegcipell?n túl. Szivárványnak hívták. Nevét onnan kapta, hogy mikor megszületett egy szivárvány jobb csücske pont megbirizgálta az orrocskáját, amire tüsszentett egy hatalmasat. ?tündérsége nagyon szegény volt ám, nem olyan, mint az Árgyílusbeli tündérek! Szegények voltak a szülei. Nagyon szegények. Mikor összeházasodtak, annyijuk volt, ami rajtuk volt. Béreltek egy picike tanyát a semmi közepén, és dolgoztak látástól baracklevélhullásig, hogy megéljenek és a kis tanyát meg tudják venni. Ez a tanyavilágban állattartást, a földeken való kemény munkát, a termés feldolgozását jelentette. Az aratógép mellett a gép töltését, zsákolást, kévekötözést. Mindegyik emberpróbáló nehéz munka.
Egy évre a házasságkötésükre született meg Szivárvány. Kis gömböly? baba volt. Már akkor is mosolygott a szeme, hogy elb?völte, aki csak ránézett. Beleszületett a nagy aratásba. Akkortájt nem volt bölcs?de, meg szülési szabadság. Anyukája fogta, és magához kötözte, és ment az aratógéphez. Nem lehetett megállni. A kemény munkának, a plusz tehernek meg lett a következménye: viszeres fájó, lüktet? lábak, meghajlott gerinc. Eltelt fél év, Szivárvány már tudott ülni, mert er?s kis gombóc lett, aki a töltött káposztát két kézzel tömte magába, a szalonnás katonákról lelopta a szalonnát. Már nem bírta az anyukája gerince, hogy magával vigye a munkába. Nem maradt más, mint kikötözni az asztal lábához. El?ször Szivárvány végigsírta az órákat, de utána megszokta, és beleivódott a végtelen türelem, a bizakodás, hogy minden rossznak vége lesz egyszer, addig pedig meg kell próbálni boldognak lenni azzal, ami van. Nem hiszitek, hogy így gondolta? Pedig így igaz. Elfeledtétek, hogy tündérpalánta volt? Érdekes, ha ma visszagondol azokra az id?kre, nem harag van a szívében, hanem melegség. Pici korától szerette a rét buja színvarázsát. Falusi lányként, sokszor csatangolt a réteken. Ha elfáradt, leheveredett, és bámulta a felh?ket. Fantasztikus élmény. Pillanatonként változó festmény, fantázialódító absztrakt m?vészet a kék, a szürke és a fehér ezer árnyalatával, keverékével.
Sokáig nem is sejtették, hogy Szivárvány egy tündér, mert gyerekkorában minden gyerek egy csoda, egy tündér. Mikor azután felcseperedett egyre többen kezdték keresni a társaságát. Akire rámosolygott, annak valahogy boldogsággal telt meg szíve, akit megérintett, annak csökkent a fájdalma. Szivárvány el?ször kételkedett a képességeiben, de ahogy n?t egyre nagyobb örömet jelentett számára, ha mosolyt csalt az emberek arcára. Nem hiszitek? Pedig így volt, és van, mert Szivárvány itt él köztetek. ?egy tündér, de még rajta kívül sok ezer tündér él a Földön, olyanok, akiknek nem Szivárvány a nevük, mert semmi csiklandozás nem volt, mikor megszülettek, de azért járnak köztünk, hogy jelenlétükkel bearanyozzák a napjainkat, hogy szép legyen, boldog legyen.
Szivárvány ahogy járt kelt a világban, megírta a valóság meséit. Nem mindig vidámak, nem mindig szépek, ahogy az élet sem az.
Helen Bereg
Fekete delíriumok (VI.)
Elolvasta:
80
Nyomtatás
Halált járt
szavak visszatérése
az életbe,
fekete, absztrakt lovak
vonta hintókon.
Realitásból
kiszakadt létszeletek
körtánca egy sötétkék
benzinláng körül,
kelletlen körvonalak
által kreált
kósza fantomok,
el?kering?zve
a létezést létezésre
hívó lángok
gy?r?jéb?l…
Halált járt
szavak visszatérése
az életbe,
fekete, absztrakt lovak
vonta hintókon.
Fekete delíriumok (V.)
Elolvasta:
53
Nyomtatás
Szarba fulladt álmok
fekete vázlatai
elefántcsont-fehér,
fényt börtönbe záró
papírlapokon.
Elmázolt körvonalak,
részeg építészek
összed?lésre ítélt házainak
absztrakt
kivitelezése két dimenzióban.
Pillanatokba zárt évek,
ki tudja merre tartó
szavak egymásnak
intenek
a keresztutat jelz?,
részegen balra d?l?
közlekedési táblánál.
A vonat csak robog
el?re, pedig
a masiniszta
már rég fejbe l?tte
magát, revolvere
meg tébolyultan nevet…