Kiss Jánosné : ÁLOM

Nagy-Britannia, London
1998 nyara

A greenhithe-i lakókert ápolt házai mögött vörösen nyugodott le a Nap.

A kivételesen tiszta égbolton lenyűgöző látvány volt a hatalmas gömb lassú visszavonulása, hogy helyet adjon a nemsokára teljessé dagadó, égi váltótársának.
A ház, amelyben vendégül fogadtak, a környék egyik legmodernebb épülete volt, messze maga mögött hagyva a ma is olyannyira jellemző, Viktória-korabeli építészeti stílust; ezzel is jelezve, hogy tulajdonosai más országból hozott kultúra képviselői. Jelen esetben magyar honfitársak, akik már olyan régóta éltek Angliában, hogy gyakran gondolkodniuk kellett anyanyelvük legegyszerőbb elemein is.

Egy komolynak tűnő szerelmi affér kapcsán kerültem ebbe a házba, amelyet már úgy mutattak körbe, mintha bemutatnák a ház úrnőjének leendő birodalmát… Tetszett is persze minden, mígnem vendéglátóm édesanyja hálószobájához érve meglepve láttam, hogy az ajtót kiszakítva a tokból, mintha valami erős indulattól vezérelve megpróbáltak volna betörni oda.
– Hát ez? – kérdeztem udvariatlanul, de annyira nem illett oda a feketén tátongó lyuk az ajtótokba, hogy mire észbe kaptam, már kint is volt a mondat.
Zavart csend volt a válasz, majd Karcsi, a vendéglátóm az édesanyjára nézett és titokzatosan bólintott. Mondd el nyugodtan – valami ilyesmit jelentett a mozdulat.
Az idős asszony lehívott a konyhába, ahol jó angol módjára teát főzött nekem, majd belekezdett.
– Talán furcsa lesz, amit most hallani fogsz, de megbízunk benned és tudjuk, hogy okos lány vagy Bridget. Meg fogod érteni… – odakint már teljesen lenyugodott a nap, és a hirtelen feltámadó szél sötét fellegeket hozott a tenger felől, amelyek időnként eltakarva a Holdat olyan érzetet keltettek bennem, mintha a hatalmas égitest vibrálna. Nyugtalanul elfordítottam a fejemet az ablaktól.

– A történetem régi időkre nyúlik vissza, amikor még fiatalasszony voltam… – tekintete a távolba meredt, és én egy pillanatra úgy éreztem, mintha már nem is lenne ott velünk a finoman cizellált konyhabútorok között. – Akkoriban éppen gyereket vártam, Karcsika bátyját. Egy éjjel, miután lefeküdtem aludni, furcsa fényt észleltem az ablakon át… különös módom aztán a fény egyre nőtt, majd vakító fehérségben találtam magam és csak arra emlékszem, hogy védekező mozdulattal átölelem a hasam. Hat hónapos terhes voltam akkor. 

Ez az elbeszélés nagyon meglepett.

Addig nem tudtam, hogy a barátomnak van még egy bátyja is, de amit azután hallottam, őszintén elgondolkodtatott, hogy a következő percben hazamenjek-e a nővéremékhez, akik tőlük elég messze, egy másik kerületben laktak.
– Másnap reggel furcsa érzéssel és kínzó alhasi fájdalmakra keltem – folytatta az idős nő, miközben karcsú, szinte áttetsző porcelánkészletet készített elő, mintha már tudta volna, hogy aznap este hosszú beszélgetés előtt állunk.  – A lepedőm csurom vér volt, és a baba… a baba nem volt a hasamban – az emlékezéstől sírva fakadt. – Egyszerően nem volt sehol a gyermekem! – az arcomra kiült a döbbenet.

Néhány pillanatig kínos csönd állt be.

– Az orvosom még eljárást is indíttatott ellenem, hogy megöltem a magzatomat! – vigasztalhatatlan volt, pedig első zavaromból felocsúdva megpróbáltam magamhoz ölelni. – El kellett szöknöm az országból, hiszen akár börtönbe is kerülhettem volna – bizonygatta könnyes szemekkel, aztán csendesen hozzátette:
– De, hogy hová tűnt a fiam, azt csak évekkel később tudtam meg…

A teafőző hangos sípolással jelezte, hogy felforrt a víz. A hang mindannyiunkat kiragadott a merengésből.
– És? Hová tűnt a baba? – kérdeztem sűrűn az ajtó felé pislogva, miközben rögzítettem magamban a menekülési útvonalat. Már nem is tetszett annyira a házúrnőség.
A hölgy nagyon komolyan rám nézett:
– Hiszel a földönkívüliekben? – érdeklődött olyan természetesen, mintha azt kérdezte volna, hogy fehér, barna, vagy kandiscukrot kérek-e a teámba?
– Hát én… – habogtam – Azt hiszem el, amit látok.
– Amit látsz? – kérdezte. – Akkor éjjel ne gyere át a szobámba, ha kiabálok. – javasolta, és nekem bizisten végigfutott a hideg a hátamon.
Azt hiszem, akkor határoztam el másodszor, hogy hazamegyek.
Karesz barátom átvette a szót:

– A szobaajtót én szakítottam ki, tegnapelőtt. Anyu nagyon hangosan kiabált, aztán csend lett. Ha hiszed, ha nem, de több mint egy órán keresztül semmit nem tudtam csinálni: az ajtót valaki mintha belülről tartotta volna, a kilincs meg beragadva… mire ez a hatalmas erő engedett, berúgtam az ajtót, anyám pedig ájultan feküdt az ágyában.

– Dehát mégis, mi történt? – faggattam őket abban a biztos hitben, hogy én vagyok ott az egyedüli normális személy.
– Elvittek – mondta a nő egyszerően. – Van egy bolygójuk, ahol gyógyítanak. Mert a szürkék jók… – biggyesztette a végére. – A barnák kisebbek és sokszor gonoszak, de a szürkék nagyon kedvesek – mosolyogta.
Ennek igazán örültem.

Lekocogtattam a kiskanalam és felhörpintettem a teát. Immár biztos voltam benne, hogy hazamegyek. Némi cinikus éllel azon gondolkodtam, milyen kár, hogy nem néztem meg délután, hogy vannak-e illegális fő ültetvények a környéken… Egyszerően – bármilyen okosnak is tartottak – képtelen voltam elfogadni ezeket a történeteket. Racionalitásért könyörgő agyam válaszokat keresett, és nem akartam becsapni senkit, hogy azzal áltatom: hiszek neki.
Bocsánatkérő mosollyal álltam fel a székről.
– Nekem mennem kell – jelentettem ki mindannyiuk legnagyobb csalódottságára. Viszont nem tűntek meglepettnek.
– Kár – mondta Karcsi édesanyja. – Már éppen el akartam mesélni, hová tűnt a fiam…

Odakint egyre erősebb lett az északi szél.
Döntenem kellett. Ha megyek, soha nem tudom meg, mi történt. Ha maradok, elhitetem ezzel az idős asszonnyal, hogy bízhat bennem.

Aztán döntöttem.
Igazából nem a földönkívüliekhez fűződő viszonyom változott meg, hanem a néni lemondó tekintete, hogy valaki bolondnak nézi… konkrét esetben, én.
Maradtam.
Ám, ha már így történt, gyorsan meg is kérdeztem:
– Mi történt a magzattal?
A néni a kérdést hallván újra elábrándozott.

Volt valami furcsa a tekintetében, ami elsőre leginkább zavarodottságnak látszott, érdekes módon azonban mégis őszintének tűnt. Eljátszottam a gondolattal, hogy mi van akkor, ha az a rengeteg ápolt az elmeintézetekben nem is hazudik? Mi van, ha tényleg láttak, átéltek valamit, amit senki nem hisz el nekik, hanem inkább nyugtatókat és bőrbilincset kapnak kezelés gyanánt… szörnyű gondolat volt, amiről roppant bölcsen inkább nem tettem említést.
– A gyerek, akit magamban hordtam, nem ember volt… azaz csak félig. Bizonyos kísérleti hibrid, a két faj egyesüléséből. Ezt én is csak akkor értettem meg, amikor egyszer találkoztam vele.
Majdnem leestem a székről.
– Találkozott? – kérdeztem, és már le sem írom, mit gondoltam erről.
– Velencében történt, húsz évvel az eltűnése után – folytatta rendíthetetlen nyugalommal. Látszott rajta, hogy nem akar meggyőzni, de valamiért mégis fontosnak tartja, hogy beszéljen róla. – Egy kis téren fényképezkedtünk, amikor észrevettem. Igaz, csak félprofilból láttam, de biztos voltam benne, hogy ő az. Teljesen olyan volt, mint te Karesz, csak a haja volt kicsivel hosszabb. Pontosan tudtam, hogy ki ő. Megéreztem. Ez az anyai ösztön… Aztán hirtelen elindult a tömegben egy szűk utca felé, át a félkörben ívelő hídon – én pedig utána. Olyan izgatott voltam, hogy azt hittem elájulok. Szinte hallottam a fejemben a kérést, hogy kövessem és nem is érdekelt már más, csak, hogy kérdezhessek, ő meg válaszoljon. Az emberek mintha észre sem vették volna, szinte átcsúszott közöttük, pedig szép, magas termetű fiú volt, a lányos mamák álma. Mégsem nézte meg senki. Miután átértem a hídon, rémülten vettem észre, hogy szem elől tévesztettem, pedig nemrég még előttem sétált, és most nem volt sehol… Kis híján sírva fakadtam, amikor egyszer csak egy hang szólalt meg a fejemben, ami leginkább az anya szóra hasonlított, de nem az volt mégsem. Nem tudom elmondani, mit hallottam. Akkor már tudtam, hogy mellettem áll. Amikor ránéztem, a szívem majdnem megállt: az arca nyomokban tényleg hasonlított a Kareszra, de a szeme… nem volt pupillája, csak egy sötét folt a szemrésben. Döbbentem álltam, aztán sötétség. Elájulhattam. Másra nem emlékszem.

Nyomasztó csend telepedett a konyhára. Tudták persze, hogy kételkedem, ami hasonló szituáció volt, mint amikor kap valaki egy gondosan kiválasztott ajándékot, ami aztán nem felel meg az ízlésének. Kellemetlen egy érzés, én mondom.
– Mi történt azóta? – érdeklődtem jobb híján.
– El-elvisznek, és nem csak engem. Tavaly Karesznak úgy fájt a lába, hogy nem tudott dolgozni. Aztán láttam őt az egyik bolygón egy gyógyító tóban, ahol transzban ücsörgött. Megnyugodtam, pedig akkor már az orvosok is csak találgatni tudtak, mi baja lehet.

Kérdőn néztem az illetékesre, aki zavarba jött:
– Igaz. Tényleg volt izületi problémám a lábamban.
– És? – Válaszokat akartam. Azonnal.
– Egy reggel arra keltem, hogy semmi bajom.
– Jó, de emlékszel valamire? – faggattam.
– Semmire – válaszolta szomorúan, hogy nem tud nekem bizonyítékokkal szolgálni. – Csak anyu emlékszik, mi történik vele ilyenkor.
Helyeslően bólogatott.
– Régen nálam is mindig töröltek mindent, aztán megértettem, mi történik velem. Azóta tökéletesen emlékszem.

Hirtelen eszembe villant egy kérdés.
– Ha ennyire rendben van minden, minek kellett betörni az ajtót? – gondolatban megveregettem a saját vállamat.
– Mert nem csak egy faj van –  vágta rá azonnal az asszony. – És ők is kísérleti alanyokra vadásznak. Sajnos én elérhet? vagyok…
Nem volt több kérdésem.
Karesz édesanyja úgy döntött, nyugovóra tér, így elindult az emeleti szobájába.

Néma űr maradt utána.
– Nem hiszel neki, ugye? – kérdezte a választottam csendben, miután kettesben maradtunk.
– Nem tudom, mit hihetek el… – nem akartam hazudni. – Te mit gondolsz? – kukucskált ki belőlem Miss Diplomácia.
– Igazat beszél – zárta le röviden, értelmetlennek találva a további bizonygatást. – Nálunk maradsz éjszakára? – kérdezte, de a választ már tudhatta, mert nyúlt a kocsikulcsáért…

London, Erith-negyed
Ugyanazon a napon, éjfél körül

Nővéremék derős, világos vendégszobájában ücsörögtem a fotelban és a kedvenc jazz lemezemet hallgattam. Egyszerően képtelen voltam elaludni, pedig az ágy hívogatóan illatos és puha volt – éppen, ahogy szeretem.
Egyre csak az járt az eszemben, hogy miképpen lehetséges mindaz, amit nemrég megtudtam. Az otthonos környezetben már nem is értettem, hogy lehettem olyan gyáva, hogy megfutamodtam. Mégis itthon vagyok…
A további eszmefuttatásaim végül óriási ásításokba fulladtak.
Egy gyors zuhany után a szemem alig tudtam nyitvatartani, és pillanatok alatt álomba merültem.

Aztán valami meghökkentő dolog történt.
Odakint már szinte világos volt, amikor arra keltem, hogy mozog alattam az ágy. Nagyon rossz érzés volt és félelmetes; gyerekkorom egyik fagyosan ijesztő fantáziálása. 

Szinte éreztem, ahogy az adrenalin a véremben száguld; szívem kalapált és pontosan emlékszem, hogy tekintetemmel belekapaszkodtam a félig nyitott ajtó látványába, amin túl a nővéremék hálószobájának biztonságot adó jelenlétét tudtam. Mégsem történt semmi.
Nem kiabáltam és nem ugrottam fel, ahogy azt az általam nagyra becsült logika diktálta volna, hanem meglepő módon visszaaludtam.
Egy átlátszó gömbben találtam magam, ahol egy furcsa szerkezetben egy fiatal férfi nézett rám átható pillantással. Aztán csak ennyit kérdezett:
Mit gondolsz, megérett már a fajod arra, hogy elpusztuljon- kérdezte egy hang valahol a fejemben.

Az elmém mintha minden irányban megnyílt volna; láttam az egyre gyakrabban kitörő háborúkat, éhínséget, járványokat láttam, és egy nemsokára kialakuló torz szemléletű, beteges komplexusokkal küszködő nagyhatalmat, aki megpróbál az élre törni… mindezt egyetlen leírhatatlan villanásban érzékeltem, mire megértettem, hogy nem ezek az idegenek a fajunk nagy veszélyei, hanem mi magunk vagyunk a saját végzetünk. Ha egyszer itt minden elpusztul, azt az ember nevű faj fogja okozni. Erre irányult a kérdés, és én igent mondtam. Erre valami pozitív dolog áradt belőle – a Föld nevű bolygón talán ezt úgy hívnák: mosolygott…

A reggelizőasztalnál csendben figyeltem a nővérem, ahogy etette az egyéves unokaöcsémet. A gyerek eljátszott a koktélparadicsommal, amíg a nővérem finoman rendre nem utasította, miszerint, hogy ne játsszon az étellel.
Hirtelen minden olyan rendben volt az életemben; a dolgok mentek a maguk útján, és még ha csak egy kis állomás is vagyok egy evolúciós-szakasz nüansznyi pillanatában, akkor is van eladatom a körforgásban. Megértettem, hogy álmomban a lény mosolya azt jelentette: nincs még eldőlve semmi, sorsotok a ti kezetekben van… de azért segítünk.

Az a mosoly azt hiszem, a remény mosolya volt.

Egyetlen dolog aggasztott ebben az álomban: a férfi, aki megszólított a gömbben, feltűnően hasonlított Karesz barátomra, egy kis különbséget kivéve: nem volt pupillája.

A londoni köd lassan szállt le a házak közé.