ő megelégedve szemlélte a kiválasztott faj látszólag tökéletesedő fejlődését. Elérkezettnek látta az időt, hogy megjelenjen az emberek előtt, és közvetlen tanításával segítse őket előbbre a végtelennek tűnő úton.
A Mester fáradtan pihent egy olajfa árnyékában. Nem értette igazán, hogy ki is ő. Végiggondolta eddigi tevékenységét, a csodákat, az ihletett beszédeit – melyet egy hang közvetített felé -, ő csak kimondta a szavakat. Tudta azt is, hogy kínhalált kell szenvednie. Egész életében szenvedett, nyomorék lába iszonyatos kínokat okozott neki. Sokszor szavai, csak pusztába kiáltattak, egy kis csoport követője volt csak hűséges hozzá. Közülük egy pedig árulója lesz, ezt is tudta. Miért szenvedett hát? Az Embert megváltoztatni nem volt képes, maroknyi követője pedig tanulatlan halász, valamiben hinni akaró fanatikus, az elnyomás elől menekülő szegény népség. Amiről beszélt nekik, abban maga is hitt: a szeretet erejében és a túlvilági tiszta boldogságban. Hamarosan maga is odaát lesz, de előtte kínok kínját kell megkínlódnia.
A keresztfán meggyötört teste pokoli szenvedést okozott útrakészülő lelkének. Minden ereje elhagyta. Kétkedett abban, hogy ez a pokoli út a fényesség birodalmába vezet. Utolsó leheletével ennyit suttogott csupán: Éli, Éli lamma szabaktani – és megérkezett.
ő magába fogadta önnön részét, és gyötrődve fordult el teremtménytől.
Az őserdőben százötvenen vágtak maguknak utat. Néhány esztendő múlva, híre-hamva sem volt az Újvilágban a barbár uralkodóknak, pogány papoknak. Fennen hirdették a sebtiben fölépített templomok az igaz hit és a legkeresztényibb földi uralkodó dicsőségét.
Sevillában az érsek a gazdagon aranyozott katedrálisban, ünnepi Te Deumot celebrált. A vásártéren, a nép ujjongva csodálkozott rá, a ketrecbe zárt indiókra, melyeket néhány percre tett partra az Indiákról visszatért hajó legénysége.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:13 :: Adminguru
