Torma Péter : Kaballa, avagy hogyan nem lett a világnak vége

Sétálgatott egyszer Krisztusurunk és Szent Péter a Bakonyban. Krisztusurunk lassan, ráérősen lépkedett, jól esett neki hazai tájat látni. Mert magyar ember volt Krisztusurunk, tudja azt minden igaz magyar. Vazsmegyei gyerek volt.

Hát ahogy sétálgattak, odaérkeztek egyszer egy kis patakhoz. Nem volt akkor még neve annak. Ma már volna bizonyosan, de hát kiszáradt azóta. Oszt ki nevezne el olyat, ami nincsen is ott? Bolond ember volna biz az.
Volt azon a patakon egy kis vízesés is. A vízesés aljában egy kis tócsa. Nyár volt, meleg volt, megszomjazott Krisztusurunk, megszomjazott Szent Péter is, lehajoltak hát inni egyet. Hát ahogy lehajoltak, megláttak egy kis zacskót. Zörgött benne valami. Kis kőlapocskák voltak azok, mindegyikre valami furcsa jel volt karcolva.
– Mester, mik ezek? – kérdezte Szent Péter.
– Betűk, Péter – felelte Krisztusurunk.
– Aztán miféle betűk? Mert én biz ilyet még nem láttam.
– Zsidó betűk. Úgy mondják a zsidók, hogy ezekből kerítette az Úristen ezt az egész világot.
– No, ugyan bolond egy népség lehet az! Hogy ez az erdő, meg ez a kis patakocska, meg még az a kerek nagy ég is ilyen krikszkrakszokból állna? No, már azt nem hiszem! – legyintett Szent Péter, de a legyintéssel kiütötte a zacskót Krisztusurunk kezéből, oszt ahány kövecske volt abban, mind beléhullott a patakba.
– Mit tettél, Péterő – szörnyülködött Krisztusurunk.
– Nem én voltam! – tagadta le Szent Péter, amihez nagyon értett. De Krisztusurunk már nem figyelt rá. A vizet nézte.
Mert biz amikor a kövecskék abba belehullottak, elkapta őket a vízesés, oszt forgatni kezdte. Hát, ahogy forgatta, csak egymás mellé kerültek néha, oszt szavak jöttek ki belőlük. Zsidó szavak, meg mindenféle más szavak, tán magyarok is, de hát zsidó betűkkel voltak írva azok is. Krisztusurunk beszélt zsidóul, meg olvasott is, hát nézte, mit ír neki a patak.
De biz az nem csak írta! Hanem ami a betűkből kijött, az a patakocska partján mindjárt meg is jelent. Varázspatak lehetett az. Jó is, hogy kiszáradt.
Főleg olyan dolgok jelentek meg persze, amiknek rövid a nevük. Ott termett és mindjárt el is tűnt egy csomó kos meg bak. Úgy látszik, jó magyar patakocska volt az mégis, jobban szerette a magyar szavakat kirakni. De fel-feltünedeztek bizony mindenféle tündérnépek is. Azoknak ánglus nyelven ugyancsak rövid nevük van, csak két betű kellett ahhoz is, mert abban a fránya zsidó írásban még magánhangzók sincsenek. Azokat csak úgy hozzáképzelte a patak. De nem is sorolom tovább, megjelent ott mindenféle fajzat, egyrészt mert igen kevés olyan dolog van ezen a világon, aminek ne lenne valamelyik nyelven rövid neve, másrészt mert összeálltak persze hosszabb szavak is. Nézett is nagyot Krisztusurunk meg Szent Péter, amikor a fejük fölött egy vasból való hajó jelent meg, de nagyobb ám, mint az egész tisztás, amin álltak, még a Noé bárkájánál is hatalmasabb! Ha eddig nem tudták, és honnan is tudták volna, mit jelent az a szó, hogy “torpedóromboló”?, hát most megtudták. Az volt a szerencséjük, hogy a hosszú szó gyorsan szétesett, és nem zuhant a fejükre a vashajó.
Krisztusurunk ezután próbálta előre kitalálni, mire is számíthat, és hogy legalább azt tudja előre, aminek érti a nevét, inkább a betőket nézte. Szent Péter csak bámulta fel- és eltűnő csodákat. Egyszercsak nagyon furcsát látott. Megjelent a tisztáson egy ember, piros meg zöld maskarába öltözve. A lábával egy bőrgolyóbist rugdalt az ég felé, és igen vigyázott, hogy le ne ejtse. Ha Krisztusurunk, aki már akkor is mindent tudott (valójában még a torpedórombolót is, csak az ijedtségtől nem jutott az eszébe), éppen odanézett volna, megmondhatta volna, hogy ez bizony Figo, a majdani nagy portugál labdarúgó, és amit csinál, azt “dekázásnak” fogják nevezni egykor. De mivel “Figo” nem jelent semmit sem magyarul, sem zsidóul, így észre sem vette a szót, és nem nézett föl, de talán jobb is így. Mert ugyan hogy magyarázta volna el Szent Péternek, mi az, hogy portugál?
Különben is volt Krisztusurunknak gondja elég. Mert ahogy patakot nézi, hát két betőt lát egymás felé közeledni. Egy v-t, meg egy g-t. No persze a betűk mások voltak, de tudta Krisztusurunk, hogy így kell őket ejteni. És azt is tudta, hogy magyar ez a patakocska. És hogy mit hozhat ki egy magyar patak ezekből a betűkből, ha éppen olyan kedve van.
Vég.
Megijedt akkor Krisztusurunk, és tudhatni, hogy ha ő megijed, akkor már tényleg baj van Hásszen itt vége lesz a világnak! Odakapott, de a két betű már összeért.
De nem a világnak lett vége.
A betűk bolond táncának, és a csudálatos jelenéseknek lett vége. Hogy, hogy nem, az összes betű abbahagyta a forgást, és csinálhatott a vízesés, amit akart, lesüllyedtek a patak fenekére. Közönséges, halott kődarabokká változtak.
Csak állt Szent Péter, és még a szemét is elfelejtette dörzsölni, pedig majdnem bizonyos volt benne, hogy rosszul látott. De azért megkérdezte Krisztusurunktól:
– Te is láttad, Mesterő
– Láttam, Péter.
– De mi volt ez?
– Nem tudom, Péter. Ezt most én sem tudom.
– De Mester, hiszen te mindent tudsz!
– Úgy látszik, mégsem. De azt tudom, hogy lesz majd egy nagy portugál író, aki azt fogja mondani, hogy vannak dolgok, amiket az Úristen sem ért, pedig ő teremtette őket. És én most már azt hiszem, hogy igaza lesz.
– Mester, mi az, hogy portugál?
– Meg fogod tudni, Péter. Idejében meg fogod tudni.

Legutóbb szerkesztette - Torma Péter