Torma Péter : K. történeteiből – Más világ

Karinthy Frigyesnek

A lényt Sheratannak hívták. Arról, hogy ez a szó egy emberi nyelven azt jelenti: Jel, és hogy ugyanígy hívják a Kos csillagkép egy csillagát is, fogalma sem volt. Nem ismerte sem az embereket, sem a Kos csillagképet. Az ő nyelvén a neve nem jelentett semmit, azért adta magának, mert tetszett neki ez a szó.

Sheratan költő volt, bár nem tudta mit jelent ez a fogalom. Nyelvében nem volt rá szó, nem alakult ki, mert nem bírt volna semmilyen megkülönböztető értékkel. Sheratan fajának ugyanis minden tagja költő volt. Teljesen természetes volt számukra a versek kigondolása, annyira, hogy amint kitaláltak egyet, csak megcsodálták, egy kicsit büszkék voltak rá, aztán el is felejtették. Valami kitüntetett státusza mégis volt náluk a költészetnek – talán egy régebbi kor emlékeként -, hiszen ez volt az egyetlen tevékenység, amihez szavakat is használtak. A telepatikus úton történő kommunikáció a szavakat gyakorlatilag feleslegessé tette, hiszen sokkal kisebb erőfeszítéssel lehetett magát a képet vagy érzést átsugározni a másiknak, mint egy másodlagos valamit, amit ráadásul még külön dekódolni is kellett. A szavak művészetét azonban valami rejtélyes okból megőrizték, és egy-egy jól sikerült vers megérte nekik a fáradságot, hogy egy esetleg a közelben tartózkodó rokonnal megosszák (ha nem rokon tartózkodott a közelükben, akkor viszont azonnal nekiestek egymásnak).
Sheratan most új vadászterületet keresett, ahol felállíthatja csapdáit. A költészet mellett ugyanis népe legfőbb -tulajdonképpen egyetlen – tevékenysége a vadászat volt. Nekik azonban nem adatott meg az, ami reménybeli zsákmányállataik szinte mindegyikének – a repülés képessége. Ezért aztán rafinált csapdákkal igyekeztek elkapni őket, amelyek építését az idők során tökélyre fejlesztették.
Sheratan elszántan rohant a szürkés síkságon. A talaj majdnem tükörsima volt, szinte csak mikroszkopikus kapaszkodókat kínált, de Sheratan hosszú, vékony lábai ezeket is megtalálták, ő pedig óriási sebességgel haladt előre rajtuk. De ahogy múlt az idő, egyre csüggedtebben tekintett végig az egyhangú tájon, amit csak néha, és furcsa szabályossággal szakítottak meg sekély, sötétebb színű árkok. Kiemelkedést keresett – bármit, amin magasabbra juthat, mert csak ott állíthatja fel csapdáit, amik nélkül – ezt jól tudta – hamarosan éhen pusztul.
Éppen megköltötte, elmondta magában és elfelejtette a nyolcvankilencedik versét kilátástalan helyzetéről, amikor megpillantotta, amit keresett. Nagy, barna, hengeres oszlopszerőség emelkedett az ég felé, a végét Sheratan nem is láthatta. Elindult rajta fölfelé – tapadós lábai minden nehézség nélkül segítették fel a függőleges, és ugyancsak szinte teljesen sima felületen -, remélve, hogy talál alkalmas helyet a csapda kifeszítéséhez.
Nemsokára látta, hogy a függőleges fal kevéssel a feje fölött éles szögben visszahajlik, ezáltal remek helyet kínálva a csapdának. Azt is látta azonban – amennyire a visszahajló perem alól kilátott – hogy a szárnyas lények, amelyekre vadászni akart, a perem szintjénél sokkal magasabban röpködnek, és csak elvétve ereszkednek lejjebb. Egy pillanatra elszomorodott, de aztán újult erővel mászott tovább, kigondolva és elfelejtve még negyvenhárom, egyre lelkesebb költeményt a jövőbeli vadászzsákmányról, és gondtalan életről. Kiváló mászó volt, így a visszahajló perem sem jelentett akadályt neki, rövid idő alatt felküzdötte magát a magaslat tetejére.
Széles fennsíkra jutott, ami megint elbizonytalanította. Már éppen visszamászott volna a kevés, de biztos zsákmánnyal kecsegtető hajlatba, amikor a távolban újabb magaslatokat pillantott meg, amelyek – ezt innen is jól látta – éppen megfeleltek céljainak. Mindenről, még a versköltésről is megfeledkezve örömében, rohanni kezdett.
Félúton sem járt, amikor árnyék vetült a fennsíkra. Sheratan felpillantott világa naptalan egére, és egy hatalmas, lomhán mozgó, ötágú tárgyat pillantott meg. Reflexszerően költött róla néhány verset, de egy pillanatra sem lassította futását, minél előbb oda akart érni a csúcsokhoz, és elkezdeni új életét.
Néhány szemét azonban továbbra is a repülő valamin tartotta, így hamarosan észrevette, hogy az egyenesen a fennsík felé tart. És azt is biztosan látta, amit eddig csak sejtett, hogy a tárgy nagyobb annál, semhogy mindegy legyen, hová zuhan. Megfordult, és ugyanolyan gyorsan, mint az előbb, most a fennsík pereme felé kezdett rohanni, hogy az alá bújva vészelje át a becsapódást.
Nem volt hátra sok, amikor Sheratan pontosan átlátta, hogy elkésett. Futásán becsületből már nem lassított, és utolsó versei az Égből Hulló Halálról és az El Nem Ért Csúcsokról szóltak. Aztán csak egy ütést érzett.
K. pedig fintorogva törölgette kezéről és az asztallapról az agyoncsapott pók maradványait.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 07:37 :: Torma Péter