Gábor Imre : Előmese

Nyomtatás

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy MEGOLDÁS. Ez a megoldás az volt, hogy miután egyre szaporodtak a problémák körülöttünk, komolyan nekiálltunk megvalósítani egy régi álmot, amit még a TUDOMÁNYOS TECHNIKAI FORRADALOM idején álmodott meg valaki.

Az álom lényege a VILÁGŰR MEGHÓDíTÁSA volt, ami alatt a lineáris gondolkodás szerint a legközelebbi olyan bolygórendszerre való eljutást kell érteni, amelyen a Földhöz hasonló klimatikus viszonyok lehetővé teszik az emberi életet, s ami ily módon az emberiség számára a már lerágott Föld után egy új életteret kínál.

Az álom kezdetben csak az elméleti lehetőségben való meggyőződésen alapult, de az idő … és a Föld pusztításának előrehaladtával egyre több pénzt forditottak a kutatásra, megépült a Hubble őrtávcső, szondákat küldtek a világűrbe, s az álmodozás helyébe hírek léptek , néhány fényévnyire tőlünk felfedezték az első, a miénkhez hasonló naprendszert, bolygókkal, holdakkal, s reményteli lehetőségekkel.

Megvolt hát a cél, elindulhatott az első gigaprojekt, a telepesek eljuttatására, hogy az emberiség hőseiként megvessék lábukat az új világban.

Az első feladat egy jármű készitése volt, ami a Lajka kutya űrrepülése óta felhalmozódott tapasztalatok alapján már nem jelentett megoldhatatlan problémát. A csillagközi tér hálás terep az utazásra, csak el kell lódítani az űrhajót a cél felé, s ha a naprendszert elhagyta, már nem fékezi semmi. Persze, védeni kell az űrben repkedő szikladaraboktól, biztositani kell az élethez szükséges energiát, és a pályamódositás, manőverezés lehetőségét, hogy a gondosan kiszámított pálya végén nehogy elsuhanjon a kiszemelt cél mellett. Mindez azonban a hadiiparban edzett, de lelkileg kisemmizett specialisták számára nem nehézségeket, hanem a rég várt lehetőséget jelentette arra, hogy valami olyanhoz adják a tudásukat, amiről büszkén mesélhetnek gyermekeiknek, s saját gyermekkori énjüknek is a szemébe tudjanak nézni, ha reggel, kávéivás elött a tükörben megpillantják.

A feladatban rejlő izgalmas kihívástól felajzott tudósok, mérnökök, informatikusok özönlöttek a világszerte rekordsebességgel létrehozott projekt-központokba, valóságos broadway-casting hangulatot teremtve az egyes részfeladatokra specializált teamek válogatása során.

A megszokásból vezető szerepben reménykedő amerikaiak, miután illendőségből nemzetközi fórumokra terelték az ügyet, elképedve tapasztalták, hogy a világ országai, az adófizetők elsöprő többségének nyomására teljes hadiipari költségvetésüket a projektre létrehozott Világbanki alapitványba irányították. Mire a washingtoni szenátus, amelynek tagjai kezdetben azon aggódtak, hogy megint mindent az USA-nak kell fizetnie, meghozta a döntést a védelmi kassza felajánlásáról, a bankárok közölték, hogy csak tartsák készenlétben a pénzt, egyenlőre még el vannak foglalva az eddig száztizenegy féle valutában beérkezett utalások átváltásával.

Először fordult elő a projektek történetében, hogy a rendelkezésre álló összeg a legvérmesebb költségvetési előrejelzéseket is többszörösen meghaladta. A jelentkező szakemberek csak tetézték a meglepetést azzal, hogy még a Nobel-dijas tudósok közül is sokan ingyen vállalták a részvételt, csak hogy nagyobb esélyük legyen bekerülni valamelyik teambe. Nem a hírnév, vagy a büszkeség hajtotta őket, sokkal inkább az, hogy legalább egyszer pályafutásuk során ne politikusok vagy üzletemberek számára alkossanak, hanem, ahogy azt gyermekként gondolták… az emberiségért tegyenek valamit.

A projekt vezetésére minden kontinens három jelöltet delegált, akik minden döntést konszenzus alapján hoztak meg, havonta maguk közül választott operativ vezető irányítása mellett. A Tanácsba, miután sem pénzügyi, sem motivációs problémáktól nem kellett tartani, egyetlen politikusnak sem sikerült bekerülnie.

Az első ülésen, a jogi alapok megnyugtató tisztázása érdekében a Tanács úgy döntött, hogy az expedíció által elfoglalásra kerülő területre egyetlen ország sem tarthat igényt, az egy új, szuverén állam lesz, amelynek az elindulás pillanatában az őrhajón tartózkodó „telepesek” az első polgárai. Tekintettel arra, hogy az út várhatóan évtizedeket vesz igénybe, az állam nevéről, az államformáról, a vezetőről és a törvényekről azok döntenek, akik az új világot majd ténylegesen birtokba veszik.

Egyetlen törvényt kell magukkal vinniük, a földön maradók által hozott áldozatokért cserébe, hogy mindent megtesznek a Földdel való kapcsolat fenntartása érdekében, s mindenkit, aki a későbbiek során a földről érkezik, egyenjogú polgárként befogadnak.

Ha az államot nem is keresztelték el, a projekt és a készülő őrhajó a GAIA nevet kapta, hogy a Földanya teremtő életereje kísérje az expedíciót.

Lázas munka kezdődött, a kutatóhelyeket szüntelenül járó tanácstagok szervező ereje összegyúrta a világ kreatív elméinek tudását, soha nem látott ütemű fejlesztést, és számos hihetetlen eredményt produkálva. Miközben az elinduláshoz és a biztonságos utazáshoz szükséges megoldások egyre szaporodtak, az életbenmaradással és a megérkezéssel kapcsolatos elemzések eredményei egyre furcsább kérdések elé állították a kutatókat. A kezdeti gyors előrehaladás megtorpant, új meg új szakterületek képviselőivel kellett kiegészíteni a teameket.

Először a túlélési szakértők és az orvosok döltek ki a sorból. A pszichológusok ekkor még egy darabig tartották a frontot, de csak amig a megoldandó problémák kimerítő felsorolásáig el nem jutottak. Ezután pszichiáterek, természetgyógyászok, animátorok, pedagógusok, szexológusok, ovónők, agykutatók tűntek fel a teamekben. őket követték, filozófusok, írók és rendezők , majd különféle vallási felekezetek képviselői. Már ott tartott a dolog, hogy majdnem bevontak politikusokat is, amikor a Tanácsot rendkívüli ülésre hívták össze.

A Tanács bezárkózott, az elkészült tengernyi tanulmány összefoglalóinak meghallgatása is több napig tartott. Végül felpattantak az ajtók, a tagok pezsgőt rendeltek, és behívták a médiákat. A Tanács soros elnöke mosolyogva koccintott kollégáival, s a kamerák kereszttüzében egyetlen szót mondott az elképedt riportereknek.

•••

Hogy mi történt ? A tudomány, ha hagyják, megpróbál a végére járni a dolgoknak, csak a pénzhiány vagy a politika ennek általában gátat szab. Ebben az esetben a korlátok nem állították meg a kutatást, hát a tudomány elérte …. pontosabban megtalálta a célt…

Vegyük csak sorra, mi kell az életbenmaradáshoz ?

Először is józan ész, hogy a megfelelő kérdéseket tegyük fel, s megfelelő sorrendben tegyük fel ezeket.

A túlélési szakértők és a nagymamák véleménye ezesetben kisértetiesen hasonlít egymásra:
a legfontosabb a rendes táplálkozás, és a meleg bugyi.

Kezdjük tehát alulról. Kell élelem. A mesterséges körülmények között termelhető algák, és egyéb zöldségfélék számára víz, fény és hely kell, ami egy megfelelő méretű őrhajón megoldható feladat, ezzel nem is kellett sokat bibelődni a tudósoknak. A táplálék étvágygerjesztő kinézetét pedig már jó ideje mesterséges eszközökkel hozzuk létre, az űrhajón csak annyi a különbség, hogy a nyersanyag jobb minőségű, gondosan összeválogatott összetevőket tartalmaz, nem csak szóját és tartósítószereket, mint a supermarket akciós virsli.

Az élelem azonban az embereknek önmagában kevés, lehetővé kell tenni az „étkezés” cimű rituálé által nyújtott többlet energia megszerzését is. Ehhez lehetővé kell tenni némi változatosságot, és strukturálni kell az időt, ha a munka monoton is, az étkezések ne legyenek egyformák.

Az idő strukturálása egy hosszú űrutazáson amúgy is fontos dolog, hiszen egy bolygólakó pszichésen és fizikailag is rá van hangolódva egy ritmusra. Ezt nagyjából rá lehet bízni a számítógépre. A fény, a hőmérséklet és a gravitáció erősségének változtatása a napok, évszakok változását kitűnően tudja szimulálni.

Mehetünk tovább . Kell valami tevékenység, hogy a lelki egyensúly alapja meglegyen. Az ember szeret tüsténkedni, még a monoton munkát is tovább bírja, mint a semmittevést.

Időtöltésként persze lehet játszani, sportolni, barkácsolni, de szükség van arra is, hogy mindenkinek legyen valami „értelmes” munkája, amitől fontosnak érezheti magát egy közösségben.

Na, hát mit lehet egy őrhajón csinálni ?

A járművel, az utazással kapcsolatos feladatok többsége unalmas dolog, de nagy figyelmet, sok időt igényel : a berendezések rendszeres ellenőrzése, javítása, a műszerek kezelése, és persze egymás ellenőrzése , hiszen a legkisebb hiba is végzetes lehet.

Vannak kutatási feladatok, amik olyan informácók megszerzését, dokumentálását és elemzését jelentik, melyekre csak az expedició közben van lehetőség, s amelyek az aktuális küldetésben is hasznosíthatók, s a későbbi követők számára is igen sokat érnek.

Gondoskodni kell az ellátásról. Termelni kell élelmet, pótolni kell a ruhákat, javítani a felszerelést, mint otthon.

Gondoskodni kell a szórakozásról, zenélni kell, társasági életet szervezni, konfliktusokat megoldani.

Gondoskodni kell az utasok egészségi állapotának rendszeres vizsgálatáról, a baleseti ellátásról, s az esetleges betegek kezeléséről.

Tanítani kell egymást. Ha valaki más munkát akar, ki kell képeznie valakit, aki átveszi tőle a korábbi feladatkörét, a gyerekeket pedig mindenre meg kell tanitani.

Szóval van mit csinálni, ha unalmas is, egy varrónő, egy beduin vagy eszkimó számára még túl mozgalmasnak is tűnhet itt az élet.

Az idő strukturálása és az ügyködés után rátérhetünk a térre. Ugyanis a teret is strukturálni kell, ha nem akarjuk, hogy az emberek egymásnak essenek, mert „összezárva” érzik magukat. Az első lépés, hogy ha nem is lehet mindenkinek saját „lakása”, legyenek helyek, ahova bárki elvonulhat egy időre. Sőt, hogy az elválás, viszontlátás élménye lehetővé váljon, az űrhajót legalább három egymástól elzárt részre osztva kell megépíteni, amelyek között csak havonta egyszer nyílik ki az átjáró néhány órára, azután újra bezárul. Igy lehet „látogatni” és tartósan „elköltözni”, ha éppen arra vágyik valaki.

A fennmaradó hatalmas üres terekben mobil elválaszó elemekkel és berendezési tárgyakkal lehetővé kell tenni, hogy a telepesek saját maguk igénye szerint alakíthassák ki és alakíthassák át élettereiket.

Na, eddig gyorsan haladtak a kutatók, van élelem, munka, szórakozás, nincs összezártság, ez már jobb, mint egy középkori vitorlás, amelyen hónapokat kellett kibírni a tengeren.

A középkori vitorlásokon viszont nem volt nő. Ezt itt nem tehetjük meg, hiszen a telepeseknek fenn kell maradniuk a több évtizedig tartó úton, s be kell népesiteniük a bolygót. Az egyik megoldás, hogy csak nők kelnek útra, s mélyhőtve viszik a spermabankot, gyorsan el lett vetve, hiszen az első újszülött fiuval már elkezdődnének a gondok. Kifejezetten párokra van inkább szükség, ahogy valamikor a vadnyugati telepesek indultak a prérire, csak ezesetben a magányos cowboyok és az ivókban kapható örömlányok nélkül. Legalábbis ez volt az első álláspont. A pszichiáterek, és a szexológusok azonban elmagyarázták, hogy nyugodtan lehetnek szinglik is a csapatban, ha induláskor nem volna, pár hónap múlva ez a státusz úgyis magától létrejön. A lényeg csak az, hogy nagyjából azonos számban legyenek. A többit megoldják a hosszú úton, mint bárhol a világon.

Az együttélési szabályokat, az erkölcs tartalmát csak ők találhatják ki maguknak, a helyzet adta lehetőségek megismerése és megszokása után. Ahogy a Földön is megtalálható a matriarchális, többférjű társadalomtól pár ezer kilométerre a monogámia számos változata, s egy ugrással arrébb a többnejűséget természetesnek tekintő világ, itt is ki fog alakulni az az erkölcs, amivel élni lehet. Ami fontos, hogy legyenek kényelmes, meghitt kis fülkék, ahova el lehet vonulni, anélkül, hogy a többiek tudnák, mi folyik ott bent, szex, beszélgetés, játék, vagy éppen relaxálás.

Nem kell tehát a telepesek válogatásával túl sokat bíbelődni, ha az alkoholista vandálok, narkós cafkák, agresszív macsók, őrült pszichopaták szélsőségeit ki tudjuk szürni, az átlagos utca embere a leginkább képes a túlélésre egy ismeretlen környezetben. Természetesen, ahhoz, hogy a munkában részt tudjanak venni, bizonyos tekintetben átlagon felülinek kell lenniük, és persze az egészségügyi vizsgálat sem lehet átlagos.

A fontos, hogy mindenki tudja, mire vállalkozik, s legyen eltökélt, nehogy a Mars mellett jusson eszébe, hogy vissza akar jönni. Ehhez az indulás elött esetleg néhány hónapra ki lehet tenni egy szigetre a társaságot, de anélkül, hogy tudnák, meddig kell maradniuk. Ha a bizonytalanságot sikerül megteremteni, hamar kiderül, ki gondolta komolyan a kalandot. Itt az is kialakul, akar-e valaki uralkodni a többieken. Ezzel elérkeztünk egy súlyos kérdéshez: ki legyen a vezető ?

A kutatók számára hamar kiderült, hogy nem ez a jó kérdés. Legyen vezető? Ez már jobb. Pontosan minek is kell ide egy vezető ? Ez az igazi kérdés. A vezetők szerepe, funkciói, hatalma és stílusa a Földi élményanyag tanulmányozása alapján igen nagy tarkaságot mutat. Ha a tengeri hajókra szükitjük a mintavételt, ahonnan a scifi filmek is táplálkoznak, valószinüleg végzetes hibát követünk el. A hajókon a kapitány Isten után az első, teljhatalmú úr, hatalma és felelőssége is totális. Ez azért van, mert a matrózok egyszerő műveletlen betanitott munkások lévén, a kemény munka mellett nem tudják átlátni a tengeren gyorsan változó helyzetet, nem tudnak navigálni, nem ismerik a hajózás szabályait, s nem akarnak akkora felelősséget vállalni, amit egy hajónyi emberélet, a hajó és a rakomány megóvása jelent. Ezért kell a kapitány, s hatama a felelősségéhez tapad.

A GAIA reptét szakemberek irányitják, legalább az utasok felének értenie kell hozzá. Nincs egyetlen „sofőr”, „pilóta”, sem hagyományos értelemben vett „kapitány”. Az élet megszervezéséhez kellenek emberek, mindegyik „hajóban” ( ami alatt a havonta kinyiló ajtókkal elkülönitett részeket értjük). Ezek hatalmi helyzete azonban nemigen hasonlitható a mai „vezető” mintákhoz.

Itt mindenki vállán van felelősség. El kell végeznie a feladatát, amiért nem pénzt kap, hanem azt, hogy a többiek is megteszik , ami a dolguk. Van akinek az a dolga, hogy őt ellenőrizze. Komolyan, a többiek nevében és érdekében, mintha a vezetője lenne. De nem az. Teszi a dolgát.

Talán egy kis istenhátamögötti falu, vagy egy sivatagi kibuc viszonyaihoz lehet ezt hasonlitani, akik együtt dolgoznak, törődnek egymással, felelős Emberek.

Még jobb, azonban, ha pár tízezer évet visszamegyünk az időben, az ősközösség viszonyai közé. Itt volt ugyan operativ vezető, aki fiatal, erős, határozott, mindenki által elfogadott hatalommal, de ha valami komolyabb döntésre került sor, nem tett semmit a vének tanácsa és a sámán megkérdezése nélkül. Ez a fajta vezetés az ismeretlentől való félelmen alapult, ami egész közel áll az expedíció lelkiállapotához.

Valahol itt kell keresni a mintát, ami biztositja a túlélést. Az idős, tapasztalt szakemberek ne vezetők legyenek, hanem (megfelelő ismeretanyaggal és tudásbázissal felvértezett) tanácsadók, akik tudásukkal segítik a néhány hetenként változó, fiatal operativ „vezető” döntéseit. A kényszeritő, elnyomó, esetleg büntető hatalmat pedig maga a közösség gyakorolja.

A büntetésen alatt itt nem kivégzésre, vagy az űrbe történő kidobásra kell gondolni, ahogy az többek fejében meg szokott fordulni. Bölcsebb megközelítés, ha itt a hajótöröttek mentőcsónakjáról veszünk példát, ahol mindenkit megpróbálnak arra használni, amiben a legjobb. Ilyen szellemben ugyanolyan hasznos a közösségnek az, aki kezével tömi el a léket, mint aki a vitorlákat kezeli. Mindenkire szükség van az életbenmaradáshoz.

Aki nem így gondolkodik, előbb vagy utóbb elpusztul, ahogy a pusztán kóborló magányos ősemberek élete is csak a közösség összetartásán múlott. A legtöbb, amit a GAIA telepeseiért tehetünk, hogy megismertetjük a „legénységgel” ennek a múltból megismert vezetési rendnek a működését hogy ha választanak, az életet válasszák. Ha diktátort akarnak maguknak, nem tudjuk megakadályozni akkor sem, ha telepakoljuk a hajót előre kidolgozott „házirendekkel”.

Gondoljunk csak arra, hány idős ember hoz ma vezető poziciójában olyan döntéseket, melyek kihatásait már nem éri meg? Hány fiatal ember szólhat bele azokba a döntésekbe, amik az ő életét meghatározzák ?

A hajó kb akkora lesz, mint egy falu. Csak akkor érhetnek oda bárhova, ha döntéseikkel megóvják magukat, s biztositják, hogy minél többen épségben odaérjenek.

Na, és mi lesz, ha a nők unalmukban nekiállnak tömegesen szülni ? – vetette fel az egyik kutató. Az űrhajó, az élelem, az ember által kibirható zsúfoltság véges. A szürkeállományunkat használhatjuk fegyverek fejlesztésére, de ugyanez az agy alkalmas a problémák megelőzésére is.

Meg kell a legénységnek tanitani, mik azok a határok, amikre ügyelni kell. Józan ésszel, erkölccsel , szigorral, mikor mire van szükség.

Nade hát ki tanitsa meg nekik ?

Ehhez először össze kell válogatni a tananyagot, s keresnünk hozzá hiteles tanítókat, akik át tudják adni az élet tudományát.

Ha összeáll ez a társaság, a tanítók akár a földön maradókat is megtanithatnák erre a tudományra….
Itt is korlátok között élünk, amik saját hibáink miatt kezdenek beszűkülni…
Ezért kellett az egész GAIA project ….

Ha nem tanitjuk meg őket, sosem érnek oda…
De ha meg tudjuk tanitani őket, akkor a felismerések a Földi életet is megmenthetik !

Végeredményben a Föld is olyan, mint egy nagy űrhajó, csak sokkal jobb, mint a project GAIA, mert tágas, teljesen napenergiával működik, és ha el is romlik, meg tudja javitani magát……..ha hagyjuk….

•••

A Tanács bezárkózott, az elkészült tengernyi tanulmány összefoglalóinak meghallgatása is több napig tartott. Végül felpattantak az ajtók, a tagok pezsgőt rendeltek, és behívták a médiákat. A Tanács soros elnöke mosolyogva koccintott kollégáival, s a kamerák kereszttüzében egyetlen szót mondott az elképedt riportereknek:

– Megérkeztünk !

Másnap a világ elkezdett ébredezni…..

És boldogan éltek, amig meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle…