Imre Gábor Szerző
Vezetéknév
Imre
Keresztnév
Gábor
13 év 11 komment

 

Elfogyott a borom,
Nem nyomaszt más,
csak a korom.
Ha ültetek, kin?, beérik,
s amig a buszon
a bérletemet kérik,
nem nyafogok, metszek, kapálok,
minden nap új kiutat találok,
s ha reggelre elapad a tejem,
felkelek mégis, összerakom fejem,
megyek vissza, terveimet sz?ve,
s ha Isten is segít,
akárhogy is, de
veszek egy sz?l?t
jöv?re……

13 év 21 komment

 

Ola, muchacha !
que va, bene?
Pattanj fel gyorsan,
szól a zene !
Jajj, most mit nézel…
hallod? Gyere !
Oh, az a sz?ke …
mi van vele ?
Ugyan, ne viccelj,
te vagy a jobb…
Kirúgom holnap,
ha akarod.
Ne vele tör?dj,
itt a karom !
Téged akarlak,
most, itt, nagyon…
Kapd el a ritmust,
ne húzd magad ,
illatod  ?rjít,
bódít hajad !
Igy, ide, jól van !
Ingem tapad…
Rázd a szép segged,
melled , hasad !
Repül a szoknyád,
pendül nyakad,
Ekaplak , ne félj,
dobd el magad !
Érzem a ritmust,
lelkem szabad…
Mikor a késed
belém szalad.

13 év 10 komment

Este van újra,
csodás, meleg
gyertya láng mellett
ülök Veled.
Érzem a hangod,
tested ízét,
fájdalmad lágyan
morzsolom szét.
Er?d megérint,
árad, lehull, 
markomban

pár csepp
nektár lapul.
Cs?rödbe kapod,
hat már, tudom…
villanó szemed
megbámulom.
Felreppensz, prédád
rezzenve áll
sötét felh?ben
sötét madár…

13 év 19 komment

…ajánlom B?rangyalnak, kedves Barátn?mnek, aki mindig kihozza bel?lem az állatot …(Oroszlán)

 

 

 

 

Aaaarhh, végre…
mint sivatagban kúszó
légionárius, kinek levágták egész osztagát,
s saját sós könnyét nyalva,
még ép fél lábával lökdösi a d?néken magát,
rámeredek a látványra, mely érzékeimmel játszik:
a homokba pottyant az égb?l valami…
egy üveg, épp csak a nyaka látszik
kepesztek, lázas agyam durván viccel velem,
ez nem lehet… motyogom,
a kedvenc pezsg?m ! a gallérjáról felismerem !
még jeges, mikor kiszáradt markommal megragadom,
kiráncigálom a porból, és iszom, csak iszom, csak iszom……

Jajj, de ügyetlen vagyok !…kacag a lány,
Ki egy szál kötélen lóg a gondolán ,
Kedvese el?vesz egy új üveget ,
Felhúzza a csajt, közben ránevet:
"Elárulod végre, mit ünnepelünk?"
"Buta, hát nem látod,
ez itt a sivatag
és mi ………repülünk !"

 

 

 

13 év 11 komment

 

Csak egy szúnyog van itt, meg én.

A valóság keskeny peremén.

Épp elmúlt éjfél, a ricsaj már elül,

Csak a szellemek járnak asztalom körül.

Nem hallom ?ket, csak érzem, s élvezem,

Hogy én írhatok, de ?k vezetik kezem.

 

Mi ez a nagy csend, hol a héttorony ?

Mindenki jól van, csak én álmodom?

Drámák, versek, regények ,

Mind csak fényes nappal születnek,

S még a kritikusoknak is záróra van,

Mikor a csorda népek nyugovóra térnek?

 

Nem tehetek róla, én nappal dolgozom,

Este teszek, veszek, eszem, zuhanyozom,

S mikor végre nyugodtan leulhetek a géphez,

Úgy érzem, lesre futottam, csak áltatom magam,

Hogy itt más emberek élnek? Ugyan…

 

Mindenki buliban van,

Vagy alszik édesen,

Nem izgatják vad érzelmek, dühök,

Az egész csak egy operett,

És én most a színpadon ülök,

De közönség az nincs,

Még jó, hogy portás sincs, ennek örülök.

Nem küldhet ki,

Nem zárhat be,

De nem lehet beszélgetni sem vele…

 

Nincs partner más, csak ez a szúnyog,

De agynak ? kevés, lassan kimúlok,

Agyam csak egy fél agy,

Magában kavarog,

Másik felem híján,

Csak egy kisujj vagyok, esetleg mutató,

Fogásra akkor is kevés,

Elmegyek hát , de itt hagyom nyomom,

Egy szúnyog tetemét

Fenn a plafonon…..

14 év 10 komment

Ã?°rhajósok Kézikönyve 5.

 

 

Reggel, a buszon meghallgathattam zsíros bajuszú sof?rünk el?adását az emberi

butaság végtelenségér?l, s mivel épp kávéivás után talált meg ez a szép gondolatmenet, felkaptam, s eljátszottam vele anélkül, hogy sejtettem volna,

mekkora fába vágtam a fejszémet.

 

 A zsíros bajusz tanítása arról szólt, hogy az utasok többségének egy egyszer? „húzódjunk a kocsi belsejébe” típusú parancs végrehajtása is meghaladja szellemi képességeit. Olyan átéléssel és hittel ecsetelte az alulképzett utazóközönséggel folytatott kilátástalan küzdelmét, hogy már-már igazat adtam neki.

 

Eszembe ötlött azonban, hogy efféle szózatot már nem el?ször kellett

meghallgatnom  olyanoktól, akik munkájához hozzátartozik, hogy másokkal

valamilyen szabályt betartassanak, vagy hogy ellen?rizzék valamilyen szabály betartását.

 

Szinte valamennyiükre jellemz?, hogy úgy tekintenek a többi emberre, mint rakoncátlan, fegyelmezni való, vagy egyenesen megátalkodott gyerekseregre.

Szerintük az emberek többsége még néhány egyszer? szabály betartására sem képes, felügyelet nélkül csoda, hogy egyáltalán hazatalálnak.

 

Így beszél a buszsof?r az utasokról, a rend?r a buszsof?rökr?l, az ügyvéd a

rend?rökr?l, a bíró az ügyvédekr?l, de csak addig, míg nem felejti eserny?jét egy buszon……

 

 Olyan ez, mint egy nagy játszótér : a saját játékát mindenki nagyon komolyan veszi, s akiben ez nem ébreszt kell? tiszteletet, az választhat a „köcsög” és a

„hülyegyerek” kitüntet? címek közül.

 

A szabályok betartatásához élményeik szerint er?szakra van szükség, még akkor is,

ha azok megegyezésen alapulnak. A játék feledékenyebb résztvev?it, s az újonnan  érkezetteket  emlékeztetni kell a szabályokra, s ezt a született szadistákon kívül igazából senki nem élvezi, a szabályok betartatása munka, s akit ezért fizetnek, az nyilvánvalóan megszüli magának azt az ideológiát, ami lelkileg megkönnyíti számára

a feladat teljesítését.

 

Ezért persze megkapják a közönség megvetését, de hát van egyáltalán valami kiút ebb?l a –kívülr?l nézve többnyire ostoba- játékból ?

 

Van egyáltalán olyan szabály, amit betartunk, anélkül, hogy valaki ügyelne rá ?  

 

 A rostán minden olyan viselkedés átesik, amit a többi ember kényszerít ránk,

mindegy, hogy törvény, megkövezés, vagy rosszallás esetleg csak pletyka a

megtorlás eszköze, mindegyik küls? visszatartó er?.

 

 Ha az ember maga van, mondjuk a pusztában, az erd?ben, vagy a hómez?kön,  felébredhet benne valami tisztelet / alázat-féle érzés a természet iránt, s esetleg felötlik benne néhány ?si szabály, amit önként betart, feltéve, hogy megérti, mi haszna lehet bel?le…

 

Ha a társadalmi közegben próbálunk valami általánosan elfogadott szabályt tetten

érni, valahol a „lelkiismeret”, és a „hit” címszavak környékén kell keresgélnünk.

Hamar kiderül azonban, hogy a többiek rosszallása, a várható negatív megítélés ugyanolyan er?szakos hatalmi eszköz, mint a jegyellen?r.

 

Kihúzhatjuk tehát az összes olyan motivációt, ami „az adott kultúrához való alkalmazkodás”, vagy az „erkölcsös viselkedés” zászlaja alatt tart vissza valakit

apróbb vagy nagyobb b?nök elkövetését?l.

 

Mi marad ? Talán semmi….

 

 Tudjuk, hogy az állatok többsége soha nem jönne arra az ötletre, hogy saját

kicsinyét megölje. A racionális ember számára azonban nem jut eszembe olyan tabu, amit, ha a helyzet ezt indokolja, meg ne tudna szegni.

 

Igaz, egy sarokba szorított állat sem igen válogat az eszközökben, mégis, van valami, ami az embert lényegesen megkülönbözteti az állatoktól, mióta a racionális gondolkodás logikája az egót a mítikus gondolkodás fölé helyezte.

 

 A „civilizált”  embert nem érdekli az emberi faj sorsa, csak az egyéni túlélésre összpontosít, ennek érdekében nagyjából betartja a környezet által rákényszerített játékszabályokat, s  nem hagyja, hogy ködös megérzések vezéreljék.

 

 Igaz, az állatokat sem „érdeklik”  efféle elvont kérdések, náluk azonban az emberek által a primitívséggel rokon fogalmak között kezelt ösztön megfelel? er?vel vezényli az egyedeket a faj túlélését biztosító döntések irányába.

 

 Ha kiemelkedünk kicsit az aktuális térid? korlátai közül, gyorsan kiderül azonban,

hogy az ember fogalma, amit a mai élményeinkre építünk, csak egy durva

általánosítás.

 

 Húzz egy elég hosszú vonalat egy papírra, legyen ez az id?, az emberré válás id?pontjától napjainkig. Ha a vonal kezd?pontjához odaírod, „ az els? ember”, nem kell sokat számolgatni, hogy rájöjj, az egész írott történelem, amib?l racionális „tudásunk” javát merítjük, csak egy kis maszat a vonal végén.

 

Ha az Ember tényleg ilyen egoista barom lett volna, ahogy azt manapság tapasztalhatjuk, hogy maradhatott volna fel abban a rendkívül hosszú és

meglehet?sen kényelmetlen id?szakban, amikor még nem volt intim betét, sem dobozos sör, viszont a bonyolult szabályok rendszere helyett a túlélésért felel?s teljhatalmú vezér nyugodtan kinyírhatott bárkit, aki a horda túlélését biztosító rítusokat megsértette.

 

 Ma, ha egy egzotikus országbeli idegenvezet? el akarja kápráztatni a szafaritól elcsigázott vendégeit, pár doboz sörrel, és intim betéttel nagyobb sikert érhet el,

mint a természet mindenható erejét megtestesít? szellemekr?l szóló mesékkel.

 

 Logikus, hiszen mi ugye már legy?ztük a természetet.

 

Nem vagyunk kiszolgáltatva.

 

Csak a rend?rnek…

Ha nem veszed észre id?ben a trafipaxot, az gáz.

Azt is megbánod, hogy megszülettél…..

 

Apropó, miért is születtél meg ?

 

14 év 17 komment

Űrhajósok Kézikönyve 4.

 

all sunshine makes a desert

 

 

( George Bernard Shaw )

Igazán nem takarékosságból, vagy egyéb negatív indittatásból nem fordítottam le ezt a magvas idézetet, hanem abból az egyszerő okból, hogy nem éreztem szükségét. Az ugyanis a tapasztalatom, hogy ha valakit érdekel valami, és valódi válaszokat akar kapni, akkor a minimum, hogy kérdez, vételre áll, kinyílik, megtanul kommunikálni, és először is megérti, hogy az érdeklődés az ő állapota, tehát neki kell észrevennie, megértenie, és kibírnia a válaszokat. Ehhez a legkevesebb, hogy nyelveket tanul, aminél sokkal nehezebb a kisugárzások, a jelek, a testbeszéd, a csend, a semmi, a tekintet, a felhők, a kövek megértése, pedig tőlük többször kaphatunk választ, mint a szavaktól.

Sajnos, még magam is sokat szenvedek attól a beidegződéstől, hogy néha csak a világosan elmondott, vagy leírt válaszokkal tudok valamit kezdeni.

Káros szenvedély : Kárt okozó, ártalmas sodró erejü érzelem, ösztönzö vágy, erös, önkéntelen törekvés (ld. Értelmező szótár).

Mindig is óvta magát ettöl az ember, különösen, ha nem ö maga volt a szenvedély rabja. Még szerencse, hogy az országgyűlés tagjai közé legfeljebb csak dohányosok kerülhetnek be, de talán már ezt sem kell soká eltűrnie a káros szenvedélyektől mentes többségnek. A marijuana hívei mindenesetre alulmaradtak a minap, ezért nyugodtak lehetünk, van aki vigyáz ránk, az országgyűlés nem enged a liberális csábításnak.( A kábítószer haszonélvezőinek még több képviselőt kell megvesztegetniük….)

Önköltségcsökkentés – Ez első látásra szimpatikus törekvés, amit az értékelemzés prófétái a matyómintás villanykörte példájával népszerősítenek, mondván, meg kell takarítani azokat a költségeket, amelyek a termék alapfunkciójának betöltéséhez feleslegesek. A helyzet azonban ezzel is ugyanaz, mint a többi káros szenvedéllyel: az eleinte pozitív igyekezet egy idő után a visszájára fordul , s kifejezetten rombolóvá válik .

Ha a pénz utáni hajsza már elég intenzív, a termékek többségének alapfunkciójává az ELADHATóSáG válik, aminek legfontosabb összetevői az ár, a csomagolás, az ígéretes tájékoztató anyag, s a reklámkörnyezet egyéb elemei, s csak ezután következik az eredeti funkció, amire már alig marad pénz. Éppen a napokban hullott szét darabjaira néhány hete vett, pár lécből álló kenyérszeletelőnk, amit ötven éve még össze tudtak úgy szögelni, csapolni, enyvezni, hogy egyben maradjon.

Ma már pár csepp ragasztó elég, hogy az eladásig összetartsa a darabokat, s a megspórolt szögek, kalapácsok, percek ára bőséges kárpótlást nyújt az egymástól elszigetelt, érdekeiket csak a szervezett módon érvényesíteni tudó fogyasztók alig hallható háborgásából fakadó elenyésző keresletcsökkenésért. Elvileg. Gyakorlatilag azonban nem csökken a kereslet, hiszen lehet, hogy ugyanabban az üzemben gyártanak – ötszörös áron – stabil, tartós, TÜV tanusítvánnyal ellátott, olasz design szerinti kenyérszeletelőt, amit sokkal könnyebb eladni ésszerőtlenül magas áron, ha az olcsó alternatíva nyilvánvalóan pocsék.

Tudni kell azonban, hogy az olcsó és a pocsék közötti egyenlőségjelet csak néhány évtizede tűri el az egyébként hallatlanul szigorú „közerkölcs”, mióta a médiákat a kereskedők uralják, a reklámok mellett az egyéb műsorokban megkérdezett „szakértők” véleménye vezérli a nézők tudatát, s nem a szomszédasszonyokkal folytatott egészséges eszmecsere.

A probléma behálózza az egész életet. Nagy erő kell hozzá, hogy az ember azt mondja : gazdag vagyok, mikor mindenhonnan azt hallja, hogy szegény vagy, mert keveset keresel, nem tudod megvenni amit mi el akarunk neked adni. Gyere, segíts eladni a többi szegénynek, akkor beveszünk a buliba. Éljen a multi level marketing.

Itt ülünk a tűz körül, s a sötétben tompa dübörgés hallatszik. Jön az ár. Félünk. Fázunk. Rádobáljuk a tűzre a maradék fánkat, s örülünk, ha valaki mesélni kezd, s egy időre eltereli figyelmünket a kilátástalan helyzetünkről.

Az imént láttam egy rózsát . Soha nem tudnék ilyen szépet csinálni. Egyszerően csak megvettem a boltban. Mégsem érzem, hogy az enyém. Nem is az. Hiába tudjuk, hogyan kell elültetni, felnevelni, és eladni. Nem tudunk rózsát csinálni. Becsapjuk magunkat. Ha leülnél elé, és alaposan megnéznéd, rádöbbennél, hogy ez egy ajándék, amit kaptál valahonnan és nem adtál érte semmit.

Az egyensúly a legfontosabb. Van neve is : lelki egyensúly. Akinek van, az tud adni és kapni is.

Legtöbben alamizsnából élnek, titkon tudják, hogy adósok, de nem találnak senkit, akinek megadhatnák a tartozást.

Ülünk a tűz körül.

14 év 12 komment

Űrhajósok Kézikönyve 3.

Mindenki több darabból áll .

Legegyszerübb úgy elképzelni az ember személyiségét, mint egy barlangot, egyetlen, szűk kijárattal, ahol egyszerre csak egy fér ki abból a több ezer ősből, aki a barlang mélyén nyüzsög, tülekedik, hogy újra életre kelhessen benned. ők azok, akinek génjeit örökölted, apád, anyád ősidőkbe nyúló nemzetségének tagjai, akik évezredeket túlélve bizonyították életképességüket.

Természetesen, minden kortársad ugyanilyen örökséget hordoz, mégis, közülük sokan örökre kipusztulnak. Az édenkertből indult genetikus áradat eredménye mindenki, akit ma magad körül látsz. Életképességüket a létük igazolja: nem lehet pontosan elmondani valakiről, hogy miért jók a génjei, de ha nem lennének azok, már kihalt volna az a génlánc, ami benne található. Richard Dawkins, „Folyam az Édenkertből” c. mővében meglepően egyszerő számítással bizonyítja, milyen könyörtelenül tizedeli meg az emberiséget az életképesség hiánya. Mindenkinek van két szülője, négy nagyszülője, stb. Az időben visszafelé haladva azonban a népesség nem nő. 100 ember évente mindössze 1 gyermeket hoz össze. Ráadásul, több gyermek ugyanabba a családba születik. Egy generáció tagjainak több mint a fele utód nélkül hal meg, génlánca örökre megszakad. Ha ezt a folyamatot 4-5 generáción át követjük, rá kell döbbennünk, hogy a jelenlegi Magyarország területén kb 300 évvel ezelött élt néhány milliós népességből mindössze 10-15 szuperember volt, akitől a ma élő 10 millió ember származik. A többi egyszerően kihalt

Na , és akkor most nézzünk körül : kiből áll a magyar 300 év múlva ?

Látható, hogy ez nem mennyiségi kérdés. Hiába vannak többségben a bunkók, vagy a barnák, hiába nő az egyetemet végzettek, a romák, a görbe orrúak, az elváltak, a betanitott munkások részaránya, az a 10 ember, akinek a génjei a 300 év múlva élő magyarok dns-ének javát kiteszik, bárhonnan előléphetnek. A fontos az, ki tud legjobban a változó világhoz való alkalmazkodás, és az élet ősi törvényei között lavírozva nemcsak fennmaradni, hanem utódjainak is továbbadni a fennmaradás képességét.

Az aktuális személy, akiről szó van, kezdetben csak kapuőr, annyi múlik rajt, kit enged a meglévő készletből előbújni. Minél szigorúbban tölti be feladatát, minél jobban ügyel rá, hogy a felszínre kerülő ősök ne ellentétesek legyenek, hanem – legalább a külvilág számára – harmonikus egészként jelenjenek meg, annál jobb az esély, hogy az élő személy lesz VALAKI, élete során elkövetett tettei egy új személyiséget festenek a barlangban rendelkezésre álló színekből.

Ha a barlanglakók veszik át az uralmat, s mindig az jön elő, aki éppen akar, vagy aki az adott pillanatban a legerősebb, a személyiség zavarossá válik, széthullik. Hiányzik a plusz, az új élet törekvése arra, hogy ne kövesse el az ősök hibáit, s tovább építse erényeiket, ami az élőt feljogosítja arra, hogy a barlangban lévő -többségében már fizikailag halott- lényeket saját életképességének fenntartása érdekében kormányozza.

Ez azért is izgalmas, mert nem az a helyzet, hogy az ősök mind hülyék voltak, hanem az a helyzet, hogy megváltozott a világ, ami miatt a régi rutinok már nem úgy működnek, mint hajdanában. Ma a világ eleve hülye, ami még rosszabb, mint a középkorban, amikor még csak kegyetlen volt. Az valahogy inkább összekovácsolta az embereket, ez itt pedig még az ikreket is egymás ellen fordítja.

Szükség van tehát a kreativitásra, ami abban áll, hogy miközben a személyiséged 99 %-a “hozott anyag” , és ráadásul, a legnagyobb része mindenkiben megvan , akit az utcán látsz, a korábbinál jóval nagyobb sebességgel változó világban azzal az 1 % “egyéniséggel” ki kell hoznod valamit, ami értelmessé, boldoggá, sikeressé, ÉLETTÉ teszi az életedet. Ez nem lehetetlen, de azért oda kell figyelni. DU BIST ALLEIN. Egyedül vagy. Csak a barlanglakóknak vannak “barátaik”.A kapuőr magányos, de övé a dicsőség.

A kulcsszó: szeretet. Sajnos, el van csépelve, de ettől a lényeg lényeg marad. Aki tud szeretni, azt nem fogja a golyó, meg tudja találni a tömegben azokat, akik nem csak elfogadni tudnak, hanem adni is. Tud gyereket nevelni, tud idegenekkel megismerkedni a buszon, tud nevetni és sírni. És …. Le tudja vágni a lábát, ha kell.

E morbid ötlet azért jutott eszembe, mert bizony manapság kicsit többet kell az embernek egy élet alatt alakítania magán, mint mondjuk 500 évvel ezelőtt. Régen elég volt, ha a gyerök megtanulta a tisztességet, ha sikerült, ezzel már eljutott a koporsóig. Ma azok a dolgok, amik 20 éves koromban motiváltak, eltűntek, és most csak egy nagy villogó fényreklámot látok: HÜLYE VAGY ! Olyan ez, mint egy Bruce Willis film : Drágán add az életed ! Ha átjutsz egy lángoló folyosón, az szép dolog, de most itt ez a kézigránát, ezért inkább ugorj egy nagyot, majd a végén ráérsz büszke lenni egyben az összes hőstettedre . Az összes sikered csak az életed végén lesz valódi siker, addig csak illúzió. Sőt, helyesebb, ha azt mondom, hogy csak 300 év múlva derül ki, elkaptad-e a mindenség ritmusát, megérték-e az áldozataid, bérletet, vagy csak vonaljegyet adtál a gyermekeidnek.

Huh

Sajnos, ez a láblevágás egy kicsit nehéz, de néha meg kell tenni ilyen súlyú dolgokat, hogy az élet élet maradhasson. Ha valami nem működik, le kell vágni. Majd nő másik. Ez a lényege az összerakásnak is: időnként megnézed a tetteidet, sorbaállítod a bandát a barlangban, és amelyik nem neked dolgozik, azt lezavarod a hátsó régiókba.

A tetteidet persze ritkán látod józanul. Ehhez „felülről” kellene látnod magad. Erre kitűnő eszköz az időutazás , de erről majd egy későbbi fejezetben lesz szó.

Most még térjünk vissza egy kicsit a barlanghoz.
Ha az ember kicsit elbíbelődik a barlangjával, sok hasznot húzhat belőle.

Pl.: néhány éve megkínáltak egy számviteli állással. A könyveléstől mindig távol tartottam magam, mert kétféle embertípust ismerek: az egyik élvezetet talál abban, ha két számoszlop vége egyezik, a másikat ez meg sem érinti. Én például odaírok 30-at, ha éppen annyi hiányzik. Na ez nem éppen számviteli vénára utal. De kellett a pénz. Este egyedül töprengtem, amikor támadt egy gondolatom (ekkoriban találtam ki a barlangot): Előkotortam az egyetemi jegyzeteimet, kikerestem egy könyvelési feladatot, és bekiabáltam a barlangba:

Fiúk, ért itt valaki a számvitelhez ?

Lassan nekiálltam akasztófákat rajzolni, számokat írni, s döbbenten láttam, hogy megváltozott az írásom…

Bárki lehetsz , aki már voltál. De ha nem volt a felmenőid között AMWAY ügynök, vagy föniciai kereskedő, semmi esélyed a multi level marketingben.

Sajnos, van egy olyan érzésem, hogy a tiz emberből, akinek az ükükunokái 2300-ban itt fognak szaladgálni , egyetlen egy sem ül most a számítógép elött….mára ezért be is fejezem.

14 év 1 Komment

Űrhajósok Kézikönyve 2.
Hát ez aranyos… most akkor mi van? Hagyjuk az álmokat ? Vége a mesének, mégse fogunk elszökni, jön az óvónéni és betakargat, nem változik semmi.

Van bennem valami, ami (aki) tiltakozik.

Hogy ki ? Nyilván az, akit a büntetésről szóló részben ki akarnak dobni az űrbe…

– Neeee, várjatok ! várjatok ! én nem akartam semmi rosszat ! ez az egész csak egy félreértés,…

Remélhetőleg a többiek nem elég bölcsek, vagy legalábbis vannak köztük érzelgősebbek, akiknek megesik rajt a szívük…

– Igen, akkor halljuk, miért követted el a BŰNT ???

…..miféle bűnt ??? erre vonatkozóan a tízparancsolat egész jó kiindulási alapot ad, bár van olyan közte, amiért ma már talán nem dobnak ki valakit az űrbe, ehelyett viszont az úgynevezett fejlődés magával hozott olyan új lehetőségeket, amire korábban a Jóisten sem gondolt… ( pl. egy kokain ültetvény öntözgetése, a pszichikai terror, vagy az emberek génjeivel történő játszadozás…)

A helyzet az, hogy amikor az ember a BŰNT elköveti, de legkésőbb amikor már ott áll az űrbe vezető zsilipnél , ezek a hangok benne is megszólalnak. Sőt, ha a szigorúan vett racionális bizonyításhoz ragaszkodunk, s megkérdezzük a már jó néhány évtizede körbe-körbe járkáló filozófusokat, kiderül, hogy mai napig nem tisztázott a tudatunk és az úgynevezett valóság viszonya. Nincs hitelt érdemlő bizonyiték rá, hogy amit a külvilágnak gondolunk, az valójában létezik. Lehet, hogy csak egy barlang falán lógó kocsonya képzeli ezt az egészet, s mindenki „bennünk” van ?…

Ha bemegyünk a sarki kocsmába egy sörre, és beülünk egy autóverseny-szimulátorba, hogy gyakoroljuk az ittas vezetést, a történetből a sör az egyetlen „valóságos” dolog, a kép, a hang, a rázkódó ülés, mind egy ügyes szerkezet műve, ami összehangoltan megtéveszti érzékeinket, a „valóságos” autóvezetés szimulálása érdekében. Ha egy ember alkotta gépezet képes arra, hogy összehangoltan megtévessze három érzékszervünket, akkor miért ne lehetne képes a Mindenható arra, hogy az összes érzékszevünkkel ugyanezt megtegye ?

Na, de térjünk vissza a Bűnöshöz. Ha meghallgatom az imént idézett hangokat, azt kell mondjam, a Bűnös nem „valaki közülünk” , hanem egy , mindannyiunkban meglévő darabka, ugynúgy megvan mindenkiben, mint az itélőszék, vagy az érzelgős együttérzők csoportja.

Mielött felháborodnál, el kell mondjam, hogy én is csak akkor lepődtem meg magamon, mikor elolvastam Robert Merle „Mesterségem a halál” c. könyvét, amely egy náci koncentrációs tábor vezetőjének az életrajza. A kitűnően megírt regényt nem tudtam letenni, igy nem is volt időm átgondolni közben a történteket. Sodort magával a cselekmény, s csak akkor ocsúdtam fel, mikor a nürnbergi itélőszéken feltették a kérdést : „Bűnösnek érzi magát?„. A főhőssel együtt válaszoltam : „Nem !” Pillanatnyi döbbenet után ugyan magamhoz tértem, de tudomásul kellett vennem : van bennem valaki, aki számára vonzó a preciz munkavégzés, a szépen elrendezett szerszámok, az elvárásoknak való megfelelés, stb, akiből lehet egy jó órásmester, de lehet tömeggyilkos is, ha a sors úgy hozza.

Azóta legalábbis nem szeretek ítélkezni. Másokon.

Először magamban szeretnék rendet tenni. Az öregek szokták emlegetni ennek a fontosságát, azt állítván, hogy ha magadban megteremted a harmóniát, a külvilágban is helyreáll a rend.

Igy már kezdem érteni, mit akartak ezzel mondani. A harmónia az az állapot, mikor a benned lévő hangok eszeveszett zsivalya valamiféle dallammá szelidül, amiről Philip Toshio Sudo „Zen Gitár” c. könyvében ír, ez az a dallam, aminek a megszólaltatása jöveteled célja és ez az amitől földi életed értelmet kap.

Néhány éve , mikor egy barátom megkérdezte, hogy vagyok, azt feleltem, épp szétszedtem magam, s most megpróbálom összerakni a darabokat, kihagyva ami idegen, hátha lesz belőle valaki, aki hasonlít hozzám .

Miről beszél ez ? kérdezheti, akinek a személyisége egyszerő és világos, de vannak sokan, akik fejében többen vitatkoznak, van aki csak ül és figyel, mások meg cselekszenek, néha függetlenül attól , mit döntött a “bizottság”. Kik ezek a fejemben ? És ki vagyok én ? -kérdezheti, aki érzett már hasonlót. Hát én utánanéztem, és találtam néhány érdekes apróságot.

Nem tudom, mi a VALóSÁG, csak modellezni próbálom azt a bonyolult zűrzavart, amit néha a fejünkben találunk. Ha érted, amit irtam, igaz, ha nem, légy hálás az őseidnek, és örülj, hogy neked nincsenek ilyen problémáid.

14 év 4 komment

Űrhajósok Kézikönyve 1.

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy MEGOLDÁS. Ez a megoldás az volt, hogy miután egyre szaporodtak a problémák körülöttünk, komolyan nekiálltunk megvalósítani egy régi álmot, amit még a TUDOMÁNYOS TECHNIKAI FORRADALOM idején álmodott meg valaki.

Az álom lényege a VILÁGŰR MEGHÓDíTÁSA volt, ami alatt a lineáris gondolkodás szerint a legközelebbi olyan bolygórendszerre való eljutást kell érteni, amelyen a Földhöz hasonló klimatikus viszonyok lehetővé teszik az emberi életet, s ami ily módon az emberiség számára a már lerágott Föld után egy új életteret kínál.

Az álom kezdetben csak az elméleti lehetőségben való meggyőződésen alapult, de az idő … és a Föld pusztításának előrehaladtával egyre több pénzt forditottak a kutatásra, megépült a Hubble őrtávcső, szondákat küldtek a világűrbe, s az álmodozás helyébe hírek léptek , néhány fényévnyire tőlünk felfedezték az első, a miénkhez hasonló naprendszert, bolygókkal, holdakkal, s reményteli lehetőségekkel.

Megvolt hát a cél, elindulhatott az első gigaprojekt, a telepesek eljuttatására, hogy az emberiség hőseiként megvessék lábukat az új világban.

Az első feladat egy jármű készitése volt, ami a Lajka kutya űrrepülése óta felhalmozódott tapasztalatok alapján már nem jelentett megoldhatatlan problémát. A csillagközi tér hálás terep az utazásra, csak el kell lódítani az űrhajót a cél felé, s ha a naprendszert elhagyta, már nem fékezi semmi. Persze, védeni kell az űrben repkedő szikladaraboktól, biztositani kell az élethez szükséges energiát, és a pályamódositás, manőverezés lehetőségét, hogy a gondosan kiszámított pálya végén nehogy elsuhanjon a kiszemelt cél mellett. Mindez azonban a hadiiparban edzett, de lelkileg kisemmizett specialisták számára nem nehézségeket, hanem a rég várt lehetőséget jelentette arra, hogy valami olyanhoz adják a tudásukat, amiről büszkén mesélhetnek gyermekeiknek, s saját gyermekkori énjüknek is a szemébe tudjanak nézni, ha reggel, kávéivás elött a tükörben megpillantják.

A feladatban rejlő izgalmas kihívástól felajzott tudósok, mérnökök, informatikusok özönlöttek a világszerte rekordsebességgel létrehozott projekt-központokba, valóságos broadway-casting hangulatot teremtve az egyes részfeladatokra specializált teamek válogatása során.

A megszokásból vezető szerepben reménykedő amerikaiak, miután illendőségből nemzetközi fórumokra terelték az ügyet, elképedve tapasztalták, hogy a világ országai, az adófizetők elsöprő többségének nyomására teljes hadiipari költségvetésüket a projektre létrehozott Világbanki alapitványba irányították. Mire a washingtoni szenátus, amelynek tagjai kezdetben azon aggódtak, hogy megint mindent az USA-nak kell fizetnie, meghozta a döntést a védelmi kassza felajánlásáról, a bankárok közölték, hogy csak tartsák készenlétben a pénzt, egyenlőre még el vannak foglalva az eddig száztizenegy féle valutában beérkezett utalások átváltásával.

Először fordult elő a projektek történetében, hogy a rendelkezésre álló összeg a legvérmesebb költségvetési előrejelzéseket is többszörösen meghaladta. A jelentkező szakemberek csak tetézték a meglepetést azzal, hogy még a Nobel-dijas tudósok közül is sokan ingyen vállalták a részvételt, csak hogy nagyobb esélyük legyen bekerülni valamelyik teambe. Nem a hírnév, vagy a büszkeség hajtotta őket, sokkal inkább az, hogy legalább egyszer pályafutásuk során ne politikusok vagy üzletemberek számára alkossanak, hanem, ahogy azt gyermekként gondolták… az emberiségért tegyenek valamit.

A projekt vezetésére minden kontinens három jelöltet delegált, akik minden döntést konszenzus alapján hoztak meg, havonta maguk közül választott operativ vezető irányítása mellett. A Tanácsba, miután sem pénzügyi, sem motivációs problémáktól nem kellett tartani, egyetlen politikusnak sem sikerült bekerülnie.

Az első ülésen, a jogi alapok megnyugtató tisztázása érdekében a Tanács úgy döntött, hogy az expedíció által elfoglalásra kerülő területre egyetlen ország sem tarthat igényt, az egy új, szuverén állam lesz, amelynek az elindulás pillanatában az őrhajón tartózkodó „telepesek” az első polgárai. Tekintettel arra, hogy az út várhatóan évtizedeket vesz igénybe, az állam nevéről, az államformáról, a vezetőről és a törvényekről azok döntenek, akik az új világot majd ténylegesen birtokba veszik.

Egyetlen törvényt kell magukkal vinniük, a földön maradók által hozott áldozatokért cserébe, hogy mindent megtesznek a Földdel való kapcsolat fenntartása érdekében, s mindenkit, aki a későbbiek során a földről érkezik, egyenjogú polgárként befogadnak.

Ha az államot nem is keresztelték el, a projekt és a készülő őrhajó a GAIA nevet kapta, hogy a Földanya teremtő életereje kísérje az expedíciót.

Lázas munka kezdődött, a kutatóhelyeket szüntelenül járó tanácstagok szervező ereje összegyúrta a világ kreatív elméinek tudását, soha nem látott ütemű fejlesztést, és számos hihetetlen eredményt produkálva. Miközben az elinduláshoz és a biztonságos utazáshoz szükséges megoldások egyre szaporodtak, az életbenmaradással és a megérkezéssel kapcsolatos elemzések eredményei egyre furcsább kérdések elé állították a kutatókat. A kezdeti gyors előrehaladás megtorpant, új meg új szakterületek képviselőivel kellett kiegészíteni a teameket.

Először a túlélési szakértők és az orvosok döltek ki a sorból. A pszichológusok ekkor még egy darabig tartották a frontot, de csak amig a megoldandó problémák kimerítő felsorolásáig el nem jutottak. Ezután pszichiáterek, természetgyógyászok, animátorok, pedagógusok, szexológusok, ovónők, agykutatók tűntek fel a teamekben. őket követték, filozófusok, írók és rendezők , majd különféle vallási felekezetek képviselői. Már ott tartott a dolog, hogy majdnem bevontak politikusokat is, amikor a Tanácsot rendkívüli ülésre hívták össze.

A Tanács bezárkózott, az elkészült tengernyi tanulmány összefoglalóinak meghallgatása is több napig tartott. Végül felpattantak az ajtók, a tagok pezsgőt rendeltek, és behívták a médiákat. A Tanács soros elnöke mosolyogva koccintott kollégáival, s a kamerák kereszttüzében egyetlen szót mondott az elképedt riportereknek.

•••

Hogy mi történt ? A tudomány, ha hagyják, megpróbál a végére járni a dolgoknak, csak a pénzhiány vagy a politika ennek általában gátat szab. Ebben az esetben a korlátok nem állították meg a kutatást, hát a tudomány elérte …. pontosabban megtalálta a célt…

Vegyük csak sorra, mi kell az életbenmaradáshoz ?

Először is józan ész, hogy a megfelelő kérdéseket tegyük fel, s megfelelő sorrendben tegyük fel ezeket.

A túlélési szakértők és a nagymamák véleménye ezesetben kisértetiesen hasonlít egymásra:
a legfontosabb a rendes táplálkozás, és a meleg bugyi.

Kezdjük tehát alulról. Kell élelem. A mesterséges körülmények között termelhető algák, és egyéb zöldségfélék számára víz, fény és hely kell, ami egy megfelelő méretű őrhajón megoldható feladat, ezzel nem is kellett sokat bibelődni a tudósoknak. A táplálék étvágygerjesztő kinézetét pedig már jó ideje mesterséges eszközökkel hozzuk létre, az űrhajón csak annyi a különbség, hogy a nyersanyag jobb minőségű, gondosan összeválogatott összetevőket tartalmaz, nem csak szóját és tartósítószereket, mint a supermarket akciós virsli.

Az élelem azonban az embereknek önmagában kevés, lehetővé kell tenni az „étkezés” cimű rituálé által nyújtott többlet energia megszerzését is. Ehhez lehetővé kell tenni némi változatosságot, és strukturálni kell az időt, ha a munka monoton is, az étkezések ne legyenek egyformák.

Az idő strukturálása egy hosszú űrutazáson amúgy is fontos dolog, hiszen egy bolygólakó pszichésen és fizikailag is rá van hangolódva egy ritmusra. Ezt nagyjából rá lehet bízni a számítógépre. A fény, a hőmérséklet és a gravitáció erősségének változtatása a napok, évszakok változását kitűnően tudja szimulálni.

Mehetünk tovább . Kell valami tevékenység, hogy a lelki egyensúly alapja meglegyen. Az ember szeret tüsténkedni, még a monoton munkát is tovább bírja, mint a semmittevést.

Időtöltésként persze lehet játszani, sportolni, barkácsolni, de szükség van arra is, hogy mindenkinek legyen valami „értelmes” munkája, amitől fontosnak érezheti magát egy közösségben.

Na, hát mit lehet egy őrhajón csinálni ?

A járművel, az utazással kapcsolatos feladatok többsége unalmas dolog, de nagy figyelmet, sok időt igényel : a berendezések rendszeres ellenőrzése, javítása, a műszerek kezelése, és persze egymás ellenőrzése , hiszen a legkisebb hiba is végzetes lehet.

Vannak kutatási feladatok, amik olyan informácók megszerzését, dokumentálását és elemzését jelentik, melyekre csak az expedició közben van lehetőség, s amelyek az aktuális küldetésben is hasznosíthatók, s a későbbi követők számára is igen sokat érnek.

Gondoskodni kell az ellátásról. Termelni kell élelmet, pótolni kell a ruhákat, javítani a felszerelést, mint otthon.

Gondoskodni kell a szórakozásról, zenélni kell, társasági életet szervezni, konfliktusokat megoldani.

Gondoskodni kell az utasok egészségi állapotának rendszeres vizsgálatáról, a baleseti ellátásról, s az esetleges betegek kezeléséről.

Tanítani kell egymást. Ha valaki más munkát akar, ki kell képeznie valakit, aki átveszi tőle a korábbi feladatkörét, a gyerekeket pedig mindenre meg kell tanitani.

Szóval van mit csinálni, ha unalmas is, egy varrónő, egy beduin vagy eszkimó számára még túl mozgalmasnak is tűnhet itt az élet.

Az idő strukturálása és az ügyködés után rátérhetünk a térre. Ugyanis a teret is strukturálni kell, ha nem akarjuk, hogy az emberek egymásnak essenek, mert „összezárva” érzik magukat. Az első lépés, hogy ha nem is lehet mindenkinek saját „lakása”, legyenek helyek, ahova bárki elvonulhat egy időre. Sőt, hogy az elválás, viszontlátás élménye lehetővé váljon, az űrhajót legalább három egymástól elzárt részre osztva kell megépíteni, amelyek között csak havonta egyszer nyílik ki az átjáró néhány órára, azután újra bezárul. Igy lehet „látogatni” és tartósan „elköltözni”, ha éppen arra vágyik valaki.

A fennmaradó hatalmas üres terekben mobil elválaszó elemekkel és berendezési tárgyakkal lehetővé kell tenni, hogy a telepesek saját maguk igénye szerint alakíthassák ki és alakíthassák át élettereiket.

Na, eddig gyorsan haladtak a kutatók, van élelem, munka, szórakozás, nincs összezártság, ez már jobb, mint egy középkori vitorlás, amelyen hónapokat kellett kibírni a tengeren.

A középkori vitorlásokon viszont nem volt nő. Ezt itt nem tehetjük meg, hiszen a telepeseknek fenn kell maradniuk a több évtizedig tartó úton, s be kell népesiteniük a bolygót. Az egyik megoldás, hogy csak nők kelnek útra, s mélyhőtve viszik a spermabankot, gyorsan el lett vetve, hiszen az első újszülött fiuval már elkezdődnének a gondok. Kifejezetten párokra van inkább szükség, ahogy valamikor a vadnyugati telepesek indultak a prérire, csak ezesetben a magányos cowboyok és az ivókban kapható örömlányok nélkül. Legalábbis ez volt az első álláspont. A pszichiáterek, és a szexológusok azonban elmagyarázták, hogy nyugodtan lehetnek szinglik is a csapatban, ha induláskor nem volna, pár hónap múlva ez a státusz úgyis magától létrejön. A lényeg csak az, hogy nagyjából azonos számban legyenek. A többit megoldják a hosszú úton, mint bárhol a világon.

Az együttélési szabályokat, az erkölcs tartalmát csak ők találhatják ki maguknak, a helyzet adta lehetőségek megismerése és megszokása után. Ahogy a Földön is megtalálható a matriarchális, többférjű társadalomtól pár ezer kilométerre a monogámia számos változata, s egy ugrással arrébb a többnejűséget természetesnek tekintő világ, itt is ki fog alakulni az az erkölcs, amivel élni lehet. Ami fontos, hogy legyenek kényelmes, meghitt kis fülkék, ahova el lehet vonulni, anélkül, hogy a többiek tudnák, mi folyik ott bent, szex, beszélgetés, játék, vagy éppen relaxálás.

Nem kell tehát a telepesek válogatásával túl sokat bíbelődni, ha az alkoholista vandálok, narkós cafkák, agresszív macsók, őrült pszichopaták szélsőségeit ki tudjuk szürni, az átlagos utca embere a leginkább képes a túlélésre egy ismeretlen környezetben. Természetesen, ahhoz, hogy a munkában részt tudjanak venni, bizonyos tekintetben átlagon felülinek kell lenniük, és persze az egészségügyi vizsgálat sem lehet átlagos.

A fontos, hogy mindenki tudja, mire vállalkozik, s legyen eltökélt, nehogy a Mars mellett jusson eszébe, hogy vissza akar jönni. Ehhez az indulás elött esetleg néhány hónapra ki lehet tenni egy szigetre a társaságot, de anélkül, hogy tudnák, meddig kell maradniuk. Ha a bizonytalanságot sikerül megteremteni, hamar kiderül, ki gondolta komolyan a kalandot. Itt az is kialakul, akar-e valaki uralkodni a többieken. Ezzel elérkeztünk egy súlyos kérdéshez: ki legyen a vezető ?

A kutatók számára hamar kiderült, hogy nem ez a jó kérdés. Legyen vezető? Ez már jobb. Pontosan minek is kell ide egy vezető ? Ez az igazi kérdés. A vezetők szerepe, funkciói, hatalma és stílusa a Földi élményanyag tanulmányozása alapján igen nagy tarkaságot mutat. Ha a tengeri hajókra szükitjük a mintavételt, ahonnan a scifi filmek is táplálkoznak, valószinüleg végzetes hibát követünk el. A hajókon a kapitány Isten után az első, teljhatalmú úr, hatalma és felelőssége is totális. Ez azért van, mert a matrózok egyszerő műveletlen betanitott munkások lévén, a kemény munka mellett nem tudják átlátni a tengeren gyorsan változó helyzetet, nem tudnak navigálni, nem ismerik a hajózás szabályait, s nem akarnak akkora felelősséget vállalni, amit egy hajónyi emberélet, a hajó és a rakomány megóvása jelent. Ezért kell a kapitány, s hatama a felelősségéhez tapad.

A GAIA reptét szakemberek irányitják, legalább az utasok felének értenie kell hozzá. Nincs egyetlen „sofőr”, „pilóta”, sem hagyományos értelemben vett „kapitány”. Az élet megszervezéséhez kellenek emberek, mindegyik „hajóban” ( ami alatt a havonta kinyiló ajtókkal elkülönitett részeket értjük). Ezek hatalmi helyzete azonban nemigen hasonlitható a mai „vezető” mintákhoz.

Itt mindenki vállán van felelősség. El kell végeznie a feladatát, amiért nem pénzt kap, hanem azt, hogy a többiek is megteszik , ami a dolguk. Van akinek az a dolga, hogy őt ellenőrizze. Komolyan, a többiek nevében és érdekében, mintha a vezetője lenne. De nem az. Teszi a dolgát.

Talán egy kis istenhátamögötti falu, vagy egy sivatagi kibuc viszonyaihoz lehet ezt hasonlitani, akik együtt dolgoznak, törődnek egymással, felelős Emberek.

Még jobb, azonban, ha pár tízezer évet visszamegyünk az időben, az ősközösség viszonyai közé. Itt volt ugyan operativ vezető, aki fiatal, erős, határozott, mindenki által elfogadott hatalommal, de ha valami komolyabb döntésre került sor, nem tett semmit a vének tanácsa és a sámán megkérdezése nélkül. Ez a fajta vezetés az ismeretlentől való félelmen alapult, ami egész közel áll az expedíció lelkiállapotához.

Valahol itt kell keresni a mintát, ami biztositja a túlélést. Az idős, tapasztalt szakemberek ne vezetők legyenek, hanem (megfelelő ismeretanyaggal és tudásbázissal felvértezett) tanácsadók, akik tudásukkal segítik a néhány hetenként változó, fiatal operativ „vezető” döntéseit. A kényszeritő, elnyomó, esetleg büntető hatalmat pedig maga a közösség gyakorolja.

A büntetésen alatt itt nem kivégzésre, vagy az űrbe történő kidobásra kell gondolni, ahogy az többek fejében meg szokott fordulni. Bölcsebb megközelítés, ha itt a hajótöröttek mentőcsónakjáról veszünk példát, ahol mindenkit megpróbálnak arra használni, amiben a legjobb. Ilyen szellemben ugyanolyan hasznos a közösségnek az, aki kezével tömi el a léket, mint aki a vitorlákat kezeli. Mindenkire szükség van az életbenmaradáshoz.

Aki nem így gondolkodik, előbb vagy utóbb elpusztul, ahogy a pusztán kóborló magányos ősemberek élete is csak a közösség összetartásán múlott. A legtöbb, amit a GAIA telepeseiért tehetünk, hogy megismertetjük a „legénységgel” ennek a múltból megismert vezetési rendnek a működését hogy ha választanak, az életet válasszák. Ha diktátort akarnak maguknak, nem tudjuk megakadályozni akkor sem, ha telepakoljuk a hajót előre kidolgozott „házirendekkel”.

Gondoljunk csak arra, hány idős ember hoz ma vezető poziciójában olyan döntéseket, melyek kihatásait már nem éri meg? Hány fiatal ember szólhat bele azokba a döntésekbe, amik az ő életét meghatározzák ?

A hajó kb akkora lesz, mint egy falu. Csak akkor érhetnek oda bárhova, ha döntéseikkel megóvják magukat, s biztositják, hogy minél többen épségben odaérjenek.

Na, és mi lesz, ha a nők unalmukban nekiállnak tömegesen szülni ? – vetette fel az egyik kutató. Az űrhajó, az élelem, az ember által kibirható zsúfoltság véges. A szürkeállományunkat használhatjuk fegyverek fejlesztésére, de ugyanez az agy alkalmas a problémák megelőzésére is.

Meg kell a legénységnek tanitani, mik azok a határok, amikre ügyelni kell. Józan ésszel, erkölccsel , szigorral, mikor mire van szükség.

Nade hát ki tanitsa meg nekik ?

Ehhez először össze kell válogatni a tananyagot, s keresnünk hozzá hiteles tanítókat, akik át tudják adni az élet tudományát.

Ha összeáll ez a társaság, a tanítók akár a földön maradókat is megtanithatnák erre a tudományra….
Itt is korlátok között élünk, amik saját hibáink miatt kezdenek beszűkülni…
Ezért kellett az egész GAIA project ….

Ha nem tanitjuk meg őket, sosem érnek oda…
De ha meg tudjuk tanitani őket, akkor a felismerések a Földi életet is megmenthetik !

Végeredményben a Föld is olyan, mint egy nagy űrhajó, csak sokkal jobb, mint a project GAIA, mert tágas, teljesen napenergiával működik, és ha el is romlik, meg tudja javitani magát……..ha hagyjuk….

•••

A Tanács bezárkózott, az elkészült tengernyi tanulmány összefoglalóinak meghallgatása is több napig tartott. Végül felpattantak az ajtók, a tagok pezsgőt rendeltek, és behívták a médiákat. A Tanács soros elnöke mosolyogva koccintott kollégáival, s a kamerák kereszttüzében egyetlen szót mondott az elképedt riportereknek:

– Megérkeztünk !

Másnap a világ elkezdett ébredezni…..

És boldogan éltek, amig meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle…

Imre Gábor Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.