P. Szabó Mária : Debrecen, Teleki utca 60. – 4. rész

Volt egy nagyon régi karácsonyunk, amelyre viszont szívesen emlékszem. Nagy tél volt, hó borított mindent, sok gyereket szánkózni vittek a szülei, nekünk nem volt szánkónk, csak irigykedtünk, és akkor jött a Jézuska. Már ágyban voltunk, amikor kolompszót hallottunk, kinyílt a szobaajtó és a Jézus megjelent, fehér lepel volt a ruhája, betolt az ajtón egy szánkót, rajta gyönyörű karácsonyfa, arany dióval, piros almával és szaloncukorral, apró gyertyákkal volt díszítve, na és csilingelt a ráakasztott ajándékok tömkelege, hajas baba és gumizsiráf nekem, autó és indiános kivágó az öcsémnek. Ő félt és elbújt a paplan alá, én rohantam a fához, a Jézuska közben elmondta, úgy tudja, jók voltunk, kivéve akkor nem, amikor ez meg ez történt, szóval kifejezetten tájékozott volt bennünket illetően. Kérdezgetett én pedig igyekeztem válaszolni, öcsém lesett a paplan alól, nekem egyre gyanúsabb volt a dolog, mert a Jézus lábán mintha apu papucsát láttam volna, amikor elment meg is jegyeztem, olyan papucsa volt, de senki nem szólt rá. Közben megjött apánk és bejelentette, ha itt a szánkó, holnap szánkózni megyünk. Valamiért kimentem a konyhába, hát ott látom a hokedlin a Jézus ruháját és a kolompot, szóval így bukott le, de az a karácsony igazán nagyon klassz volt.

Persze voltak még ilyen nagyon jó időszakaink, például akkor, amikor apu hazajött az első autónkkal, bili kék Skoda Felícia volt, az egész házban nekünk volt legelőször autónk, az udvaron minden gyerek megcsodálta, mi pedig rettenetesen büszkék voltunk. Ettől kezdve nyaranta a Balaton partján sátoroztunk és anyuék rendszeresen külföldre jártak, Csehszlovákiába, nekem is lett 12 színű színes ceruzám, Lengyelországba, de a csúcs Olaszország volt, innen sok mindent hoztak. Kész izgalom volt a határon. Anyu mindig kiárulta az út árát, például lengyel ágyneművel, törölközővel, olasz orkánkabátokkal, selyemkendőkkel, harisnyákkal, én is kaptam orkánkabátot, nem is akármilyen barnát, hanem nagyon szép sötétkéket, és kaptam rózsaszín selyemkendőt, rajta a Canal Grande és egy velencei gondolás. Egyszer azután ezt a kendőt kidobtam, nyolc éve éltem házasságban éppen, amikor megfogalmazódott bennem a kérdés, miszerint így élem le az életemet? Szegény kendőn álltam bosszút, repült a szemétbe.

Mindenesetre nagy igazság, semmi sem tart örökké, így a gyerekkori idillnek is vége szakadt, amikor anyánk besokallt a mellé sorakoztatott szeretők számától, és ha nem is ezektől, így többes számban, egytől főleg. De jóval ezelőtt még megtapasztaltuk, milyen az, ha apu részeg.
Egyik este nagyon szomorúan jött haza, betolta a biciklijét az előszobába és csak állt-állt mellette, figyeltük egy ideig Öcsivel, láttuk valami nem stimmel, nem értettük miért nem jön már anyu segíteni, kiabáltunk neki, hogy valami baj van, de csak nem jött. Végül apu oldotta meg a helyzetet, betámolygott a szobába, lefeküdt az ágyba, úgy ahogy volt ruhástól, cipőstől, és zokogni kezdett, „drága gyerekeim, én most meghalok, de benneteket nagyon szeretlek, próbált simogatni, de ez nem akart összejönni, csak hadonászott a kezével össze-vissza, mi pedig ijedten, könnyes szemmel ácsorogtunk mellette, szóltunk anyunak, hogy apu meg fog halni, „haljon”, válaszolta. Nem értettük a kegyetlenségét. Drága gyerekeim, szóljatok édesanyámnak, hogy haldoklom, jöjjön, had köszönjek el tőle, zokogta apu. Sötét este volt, igazi hótól szikrázó téli este, az utcákon már csak azok jártak, akiknek nagyon muszáj, de nekünk mennünk kellett a Teleki utcába, hogy a mama jöhessen búcsúzkodni. Anyu nem akart elengedni, de nem hagytuk magunkat, elindultunk a téli éjszakába, féltünk és fáztunk, a járda szélén magasabb volt a fellapátolt hó, mint mi. Kilenc óra is elmúlt mire mamához értünk, már lefeküdt, éppen az álom határán, de fel is pattant rögtön, amikor megtudta mi a jövetelünk célja, összeszedte magát, rohantunk apuhoz. Apu sírt, „drága édes jó anyám”, mamának elég volt rá nézni, rögtön tudta mi a helyzet, hát amit mi kaptunk tőle azt nem igen tettük zsebre, ezért jöttem én ide éjnek idején ebben a hidegben, sopánkodott, voltunk mi is minden, csak normális nem, apu pedig evidens, hogy részeg disznó. Mondanom sem kell, öcsémmel meg sem mertünk szólalni.

Sok évvel ezután, aznap amikor anyu meghalt, felhívtam az öreget, Irén vette fel a telefont, ő volt a sok közül az az ominózus egy, akiért kitört a balhé, azt mondta későn telefonáltunk, mert aput a múlt héten temették, és ő ugyan próbált bennünket utolérni, de nem tudott.
Irén amúgy nem volt csúnya nő, de anyánk összehasonlíthatatlanul szebb volt, hosszú fekete hajával, kék szemével még az osztálytársainkat is elbűvölte, számtalanszor hallottuk, „milyen szép anyukád van”, és így is volt. Hűvös szépség volt és kifogott apánk személyében egy szex centrikus pasit. Azt a szóbeszédet hallottuk róla, hogy lány korában megerőszakolták a bevonuló orosz katonák, felcipelték a padlásra az alpári házban őt is és Zsuzsi nénit, a testvérét is, többször keresztülmentek rajtuk. Mindketten frigid asszonyok voltak, lehet, hogy éppen ezért. Anyu soha nem beszélt erről, amikor már én is férjes asszony voltam és rákérdeztem, nem válaszolt semmit.
Szóval mindent egybe vetve Irén nem volt csúnya, de legfőképpen húsz évvel fiatalabb volt apánknál. Szerelem lett belőle, a mama odavette magához albérletbe, hogy borsot törhessen anyu orra alá. Egy ideig senki nem tudta miért jár olyan gyakran apu a mamához, de azután kiderült, lett nagy botrány. Válaszút elé lett állítva, vagy mi, vagy ez a repedtsarkú kurva, bennünket választott, így egy darabig nyugalom volt a házunk táján, míg nem egyszer hétvégén a fancsikai kertünkbe készült, mi már előre utáltuk a dolgot, mert kötelező jelleggel mennünk kellett kapálni. Na de most nem. Gyanús lett a dolog anyunak, úgy hogy szólt nekem, öltözzek, megyünk Fancsikára, öcsém és apu maradt, mert mondanom sem kell, neki elment a kedve az egésztől.
A Zsuzsi vonat megállójától még gyalogolnunk kellett egy jó darabot a kertig, de mit ad isten, észrevettük, hogy Irén jön velünk szembe, hát anyunak sem kellett több, nekiesett, ott kiabált az útszélén és az esernyőjével püfölte, még talán a tupírozott kontyából is kitépett egy adagot. Kiabálta, hogy két gyerek mellől akarod elvenni az apjukat te piszkos kurva, lovas szekér haladt el mellettünk, a sofőr nevetve biztatta a harcos feleket, kész tragikomédia volt az egész. Így esett, hogy hazamentünk, odavágta apu elé Irén kendőjét a kitépett hajcsomóval együtt és azt mondta, „na, Szabó Miklós, itt a vége”, valószínűleg Irén elpüfölésével kiadta a dühét, mert a válás már szépen, csendesen zajlott, szinte észre sem vettük. Egyszer hivatkozott rá mindössze, amikor is engem ki akartak rúgni a gimnáziumból, mert egy bemutató órán torpedóztam a padtársammal, és amikor számon kérte a tanár, csak nevettem, ekkor bement Barla Gyula bácsihoz, az osztályfőnökömhöz és kérte, hogy ne tegye, most válnak és ez engem biztosan megvisel, így csak egy osztályfőnöki figyelmeztetőt kaptam. Szegény anyám ezekhez pedig már hozzászokott, mert az általános iskolában több volt a beírásom, mint az osztályzatom, „Mari óra alatt nem figyelt, nincs tornafelszerelése, elkésett és azt mondta nem lett időben kész az ebéd”, erre anyu válaszolt is, „ebéd miatt nem késhetett el”. Szóval magamhoz mérten nekem nagyon jó gyerekeim lettek.

Hát, ha visszagondolok arra, a szüleim hogy kerültek össze, igazán furcsa vége lett a szerelmüknek.

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:52 :: Adminguru
Szerző P. Szabó Mária 75 Írás
"Soha nem történik semmi, csak aminek megengedjük, hogy megtörtént legyen" Nem én mondom, de hiszem.....:) www.pszmirodalom.hu 3 novellás könyvem jelent meg, az egyik a nyári könyvvásáron siker listás lett (Imádom, hogy nő vagyok, Szerelem és bűn, Én, Báthori Erzsébet)....10 évig nem írtam...most talán újra kezdem....