Kedvem borús volt s kibotorkáltam a temetőbe emlékezni:
Mi volt szép, s jó hajdanán?
A rideg sírok látványától nem jutott eszembe semmi,
Csak egy kép: édes, jó apám.
Ült velem szemben asztalra könyökölve, s mosolygott
Pont úgy, mint annak idején.
Szemében szigor csillant, barna hangja halkan zsongott
S kérdi: mire végeztem én?
Édesapám! Tanultam, tudok, de mégis mit sem érek!
A pénzünk sohasem elég!
Melegen néz rám a két szem: Lányaid mindig többet kérnek?
Édesapám! Mindent megadok nekik én!
S emeltem hangom, hogy folytassam a panaszt
De ő leint újra:
Hagyd! Feledd a bajt s gondjaid nyűgét elhalaszd!
Emlékezz, mit adtam neked útra!
Fejet hajtva idézem vissza: A sok jót,
Amit tőled kaptam, hogy adom meg?
Mit akkor mondott, nem feledem:
Gyerekeidnek add majd, s ha lehet, többet!
Így kaptam én is, és mit tudtam, tovább adtam. Most indulj!
Nincs még itt a helyed!
Lásd: a körbe forgó világban, mi öreg, mint az idő, nincs semmi új.
Amit mondtam, pedig, ne feledd!
Elköszöntem. Búcsúzóul a fejfát — mi már hideg kő
Megsimogattam. A mozdulat
Az volt, mit tőle láttam. Egy habos felhő
Árnyékolta épp a sírokat.
Szellő kélt, cseppet sem metsző, markomban érzem:
Lágy, könnyű és meleg!
Tudtam, apám búcsúzik tőlem éppen
S még mindig, rám vigyázva fogja kezemet.
Legutóbbi módosítás: 2008.06.03. @ 05:18 :: Placskó Lajos