gyakran megpihent egy gerle,
és köszöntött éjjelt-nappalt
halkan búgva, énekelve.
A szomszédban, egymagában,
állt a büszke, hatalmas fa;
bár a talaj sziklás arra,
mégis felnyúlt a magasba.
Sokszor néztem, hogy a csúcsán
gyakran megpihent egy gerle,
és köszöntött éjjelt-nappalt
halkan búgva, énekelve.
Mindegy, mi volt: ősz, vagy tavasz,
ő kékezüstbe öltözött,
boldogan néztem én fel rá,
a tengernyi sok gond között.
Évtizedek jöttek-mentek,
de ránk borult, mint egy ernyő,
védett minket valamitől
az a csodás ezüstfenyő.
…
Kivágták az ezüstfenyőt,
egy láncfűrész végzett vele.
Öreg volt már, halni készült –
mégis szívem szakadt bele.
Mert megszűnik minden egyszer,
Én is elmegyek majd, tudom;
én is leszek ezüstfenyő,
és leszek másnak fájdalom.
2018-11-10
P.s.: Nincsen képem róla sajnos… de talán ilyen lehetett „kamaszkorában” az a gyönyörű ezüstfenyő.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:00 :: Rácsai Róbert