Négy hónap telt el úgy, hogy Karcsi már leszerződött segédként dolgozott apja üzletében, de valami érthetetlen logika folytán csak az esküvő utánra érdemelhetett teljes segédi járandóságot. A gyászév addig még nem telik le, a fiatalok mégis ragaszkodtak a szeptemberi esküvőhöz. A két tanút Ozorán kellett kiválasztani, hogy ne bonyolítsák a csendes eseményt távolabbról érkező rokonokkal. Egyik Ida néni fia, Cseh Ignác, Karcsi unokatestvére volt, másik a kántor-tanító Heinlein Béla, Aranka unokanagybátyja, rajtuk kívül csak a szülők és testvérek vettek részt a szertartáson és a vacsorán.
Amikor hat éve nővére, Ilonka ment férjhez, kétszáz vendég kapott meghívót, ebből száz a lakodalomra is, de most ez jó ideig eszébe sem jutott Arancinak. Azzal sem számolt, hogy a gondjaik megmaradnak, hisz nem tudni, mivel okoz újabb meglepetéseket a kedves papa az üzletben Karcsinak, és az ő édesapja mellett, a legnagyobb szeretetben sem alakíthat ki igazi otthont kettejüknek. Csak mirtuszkoszorúra és meghitt, boldog biztonságra vágyott, hogy vacsora után ne a kapuban kívánjanak egymásnak jó éjszakát. Hanem, amikor az ifjú férj két bőrönddel beköltözött asszonykája szobájába, magába roskadva találta Arancit.
— Mi a baj, kis szívem?
— Semmi, semmi! — állt gyorsan a nyitott szekrény elé, hogy ne lássa feltörő könnyeit a fürkésző szempár.
— Dehogynem… Na, mondja csak el szépen! — fordította maga felé Karcsi.
— Az, hogy a mi boldogságunk nem változtat a bajokon — emelte rá szemét. — Maga az apja rabszolgája maradt, én meg semmit nem hoztam a házasságunkba. Édesapám azt ígérte, megkapok mindent, amit a nővérem is, csak várjam meg, hogy helyre rázódjon. Most jutott eszembe, Ilonka hozományát két teherautó vitte Hőgyészre, egyik a szép bútorokkal, ágyneművel, a másik a nászajándékba kapott holmival dugig tele. Én nem irigylem a héthatárra szóló lakodalmát, de nekünk a teáskészletünkön kívül az a kovácsoltvas garnitúra az ajándékunk, amit Vilmos sógor készített. Fánkkiszedő villa, vasháromláb, falipolc- és fedőtartó, vasalótartó, esernyőtartó, miegymás… hozományom meg ez a kelengyével teli szekrény.
— Az a fontos, hogy együtt vagyunk, a többit előteremtjük magunknak.
— Persze, maga látástól vakulásig dolgozik majd, én meg…
— … otthont teremt belőle — fejezte be a mondatát ifjú férje.
* * *
Arankának is szívszaggatóan hiányzott az édesanyja, de ahogy Jenőfi Lénárd búskomor gyászába bezárkózott, az nagyon nem tetszett a lányának, ijesztőnek találta. Rokonokat, ismerősöket hívott meg uzsonnára, vacsorára, mindent elkövetett, hogy visszahozza apja életkedvét. Kis ideig kevés sikerrel, de egy ilyen vendégeskedés alkalmával — láss csodát! — az özvegy végre leakasztotta műhelye faláról a gitárját, az előkerített kottafüzetből kuplékat adott elő. Hatalmas tapsot kapott, minden aggódó fellélegzett. Végül ki is kikísérte a vendégeket, és az egyik sógorral hosszan beszélgetett a kapuban, pedig igencsak csípős szél fújdogált. Ezután naponta benézett a postára, amit csak véletlenül tudtak meg abból, hogy Aranka egyik barátnője újságolta: Épp csomagot adott fel, amikor Lénárd bácsi belépett, őt észre sem véve megkérdezte, van-e számára „postán maradó” levél. Volt.
Pár nap múlva közölte a fiatalokkal, neki hivatalos ügye miatt fel kell utaznia Pestre. Gondosan válogatta össze öltözéke darabjait, a legfinomabb ingét vitte váltásnak. Ekkor gondolkodtak el, hátha nem is alkatrészeket beszerezni megy. Mi az a titkos levél, van-e köze a hirtelen utazáshoz?
Bizony volt.
Két napig tartózkodott a fővárosban, órás kellékek nélkül érkezett haza, és ez az utazás párszor meg is ismétlődött. Egyik vacsoránál halkan beszélni kezdett.
— Amit most elmondok nektek, azt türelemmel hallgassátok végig, meg fogjátok érteni, hogy nem ellenetek teszem, azt akarom, ugyanúgy maradjunk együtt, mint eddig.
Mindketten felkapták a fejüket, arcukra a meglepett várakozás mellé még egy kis ijedtség is kiült, kés-villa állt meg a tányérjuk felett.
— Huszonhat éves voltam, amikor Édesanyáddal házasságot kötöttünk. Nem csak a kommendálás miatt, hanem akkora egyéniség volt, hogy első beszélgetésünk után tudtam, ő az, akit nekem rendelt az Isten. Jól gondoltam. Ennek majdnem harminc éve. Mindent, ami szép volt, neki köszönhetek, de még mindig csak ötvenöt éves vagyok, van még pár évem az öregségig. Most nélküle mintha félkarú lennék!
A fiatalok összenéztek.
— Érdeklődtem, és segítettek nekem — folytatta. — Bemutattak egy hölgyet, aki eddig társalkodónő volt egy úri helyen, szinte családtagként élt ott, de most meghalt a ház asszonya. Neki nincs hova mennie, rokonai meghaltak, társalkodónő már sehol sem kell. Azóta sokszor találkoztunk, hosszú órákon át beszélgettünk. Azt hiszem, legközelebb megkérem a kezét… Nálam pár évvel fiatalabb, művelt, finom nő. Egy hibája, hogy evangélikus — élére állított tenyerével tett egy nagy ívű mozdulatot, mint aki lesöpör maga elől valamit az asztalról, nyelt egy nagy korty vizet, és üdvözült mosollyal nézett maga elé.
Aranka leszegett fejjel ült. Szeméből elindultak a könnyek, de csak a szíve tiltakozott. „Nem-telt-el-fél-év-sem…” — dobogta.
Nem ujjongtak, nem kifogásoltak, elfogadták a döntést. Készülődtek az új asszony fogadására…
A karácsonyi ünnepváró nagytakarítást előre hozták, friss függönyök libbenése keringette a padlóviasz illatát, a konyhában készült a finom vacsora, és a tortára mézesbábos keresztanyjától kapott kis tőtikével fehér ájzból rajzolta a kalligrafált betűket Aranci: Isten hozott.
* * *
Róza asszony mosolyát először félszegnek magyarázták a fiatalok, ami nem is lenne csoda, hiszen az egész helyzet elég fura ezzel a mégújabbasszony mivoltával, agg hajadonból hirtelen lett mamaként… de az is lehet, a szeme állása teszi, hogy inkább hamisnak látszik. Á, nem, nem… Miért is volna hamis? Pár hétig nem is tűnt szeme össze-összehúzása lényegesnek. Legjobb igyekezetükkel segítették a beilleszkedését — ő is alkalmazkodónak bizonyult, még az éjféli misére is elment velük szenteste —, de elmúlt a karácsony.
Hosszú stráfkocsi állt meg a ház előtt, minden előzetes bejelentés nélkül. Lénárd papa zsinórjára ejtette a cvikkerét, amikor őt kereste a kocsis.
— Meghoztam a bútort, tessen má kűdeni a rakodókat, mer az idő píz!
Mi tagadás, míves, faragott háló tornyosult a platón, de abban a házban tenyérnyi üres zúg sem várakozott… Róza asszonyt nem hozta zavarba a rakomány, már jöttek is a suttyomban, időre odarendelt férfiak, láthatóan tudatták velük, hova kell majd pakolni a bútort, a keskeny gádoron végig elfért.
— Akkor mi mennénk is, aztán gyüvünk, ha amazt a pallásra köll hordani, emezt meg be.
— Gyere hamar, Aranka fiam, húzd félre az ételt, most ez a fontosabb, ketten gyorsabban kirámoljuk a szekrényeket! — utasította a tűzhely mellől kíváncsian és döbbenten figyelő asszonykát a megtáltosodott doromboló cicus.
— Édesapám… — nézett apjára Aranka. — Nem értem.
— Én sem — szögezte le Lénárd, és úgy döntött, nincs itt a magyarázkodás, sőt számonkérés ideje. Sarkon fordult, beült a magas óráspult mögé, orrára csippentette a zsinóron fityegő cvikkerét és a félbehagyott szerkezet fölé hajolt. Mintha a pattogó vezényszavak nem is jutottak volna a füléig, némán dolgozott, közben a lehető legoptimálisabb megoldáson törte a fejét. Senkit nem érhet bántódás, pedig úgy néz ki, itt valami nagy baj készül… Ez nem lehet igaz… Hová lett az, a szelíd, finom hölgy…?
Az ebédelni hazasiető Karcsi csak állt a rumlis szoba ajtajában, harmadiknak csatlakozva a döbbent értetlenekhez.
Kint, mintha borult volna.
— Mielőtt esni kezd, be kell rendezkedni!
— De ezekkel mi lesz? — intett körbe Aranka.
— Kirakják.
— Az esőre?
— Addig nem ázik el, míg felhordják a padlásra. Karcsi, ne állj ott, mindkét kanna üres, hozz vizet, közben beszólhatsz N-ékhez, jöhetnek a férfiak. Aztán merj magadnak, mi később eszünk.
Azok a hamisan mosolygó szemek mintha szúrósra változtak volna.
A berendezés hirtelen eltűnt, falról a képek, a megszokott, kényelmes zugok, minden, ami az első házasságra emlékeztetett. Lénárd esténként újságjával zokszó nélkül kivonult a lesötétített műhely sarkában álló féderes ülésre, a plafonról lógó, lejjebb húzható lámpa zsinórját praktikusan kikötve a látókörébe függesztette, ott kényelmesen elolvashatta a napi híreket. Így már ketten vártak a csodára. A jó rugózású ülés arra, hogy egyszer újra felteszik a vásárra induló lovas-kocsira, az átdobott ülésdeszka helyére, az órás pedig valami csodára, ami visszarendezi megszokott élete rendjét.
Egyik sem jött el.
A konyha rendje is felborult, mert Róza asszony ragaszkodott a beosztáshoz, miszerint egyik héten ő, a másikon Aranka főz. Lénárdnak kifinomult ízlése volt, szeretett enni, és minden finom ételt nagy hangon dicsért meg.
— Felséges, kislányom, felséges! — harsogta minden fogás közben és után. — Ez a sütemény meg ötven pöngőt is megér!
A baj akkor kezdődött, amikor a gyanús kinézetű és furcsa illatú első ebéd az asztalra került.
— Ez biztosan valami különleges recept után készült — igazította térdére a szalvétát, mosolygó várakozással a ház kedélyes ura. Túl hamar változott komorrá az arca, félretolta a tányérját, felállni készült.
— Talán nem ízlik? — csattant neje hangja.
Lénárd csendesen megjegyezte:
— Majd legközelebb jobban sikerül.
— Mi az, hogy legközelebb? Én a lelkemet hajtom ki reggel óta, hulla fáradt vagyok, ő meg csak úgy félrelöki a tányért? — felugrott, zokogva kirohant, szájára szorított szalvétáján át még kivehető volt: — Vidéki tuskó!
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:55 :: Pápay Aranka
